Könnyű, vidám és boldog

Könnyű, vidám és boldog. Legyen ilyen az ünnep! Ezt kívánom magamnak, és ha szeretnél te is ilyet, akkor neked is.

Mert szeretnék neked olyan ünnepet, ami neked jó. De tényleg. És én honnan is tudhatnám, hogy neked mi a jó?

De tényleg. 

Van, aki imádja a drámákat az életében. A hatalmas veszekedéseket, a hatamas kibéküléseket. Akkor érzi, hogy ÉL. 

Tényleg. Sokfélék vagyunk. 

Hát mit is kívánhatnék, ami mindenkinek jó, és a szavak mögött igazi tartalom is van?

Nem is tudom. Az egyetlen, amiben biztos lehetek, hogy mit kívánhatnék magamnak. Furcsa, de így van.

Hát akkor? Kívánjak magamnak? És ha tetszik neked, szívesen kívánom neked is.

Tehát, ha azt kívánhatnám neked is, amit magamnak, akkor ezt kívánnám:

Kívánom, hogy a szavaid azt mondják, amit gondolsz. 

Kívánom, hogy tudjál  jó dolgokat gondolni. 

Kívánom, hogy érezd jól magad a bőrödben.

Kívánom, hogy "a körülmények" ne legyen akadálya annak, hogy a valódi lényed lehess. 

Kívánom, hogy az embereket, akikkel majd találkozol, ne használd kifogásnak arra, hogy saját Magadtól elvágd magadat. Mert ha te Magad a "helyeden vagy", úgyis csak akkor 

1. érzed jól magad igazán

2. és akkor tudsz bármit is adni a másiknak... Magadból.

És akkor minden könnyű, vidám és boldog. Legyen így!

Ünneprontó veszekedés

Itt az ideje, igaz?

Hiszen olyan emberekkel fogsz  találkozni, akikkel normálisan nem szoktál, mert nem akartál. Olyan dolgokat fogsz csinálni, venni, inni, enni, amelyeket normálisan nem szoktál.

Naná, hogy kilátásban van egy kiadós veszekedés. Ünnepi veszekedés.

Nem az ünnep miatt. Hanem amiatt, mert olyan dolgokat teszel, amit nem akarsz.

Ezt a nem akarást semmi nem enyhítheti. Sőt.

Csak rosszabbá teszi, ha nincsenek meg a karácsonyi díszek dobozai. Vagy a fenyőfatalp. Vagy elúszott a hal.

Hát itt az én karácsonyi listám, arról, hogy mit nem kell megtenni, ha nem esik jól.

-Nem kell a mínuszokban vacogva feldíszítened és villogóvá tenned minden kerti fát, különös tekintettel a fenyőkre.  Szerintem a madarak is hálásak lesznek, hogy tudnak aludni a villogásmentességben. Nem kell létrás mikulásokat lógatni az ablakba. Különösen nem kell ebből versenyt rendezni, hogy kié a nagyobb. 

-Nem kell meglátogatni Mári nénit, akire amúgy se nyitod az ajtót egész évben. Ki fog bírni egy nappal többet. Ez már nem oszt, nem szoroz, ha úgyis mufurc lennél, csak egy kis udvariassággal igyekeznéd palástolni. 

-És nem kell használhatatlan ajándékokba csomagolnod a rossz érzésedet vagy bűntudatodat.

-Nem kell adóssággokba verned magad, csak azért, hogy minél fényesebb legyen a karácsonyod.

-Nem kell egyáltalán ajándékokat sem venned, ha nem esik jól.

-Nem kell felvenned a szűk ünnepi ruhádat, nem kell rosszul érezned magad.

-Nem kell enned a szörnyű, kőkemény és ízetlen bejglikből.

-Nem kell elutaznod sehová, ha nem akarsz.

-És nem kell otthon maradnod sem, ha nem akarsz. 

-Ja igen, ki ne felejtsem: nem kell a bugyuta karácsonyi versikés SMS-ekkel bombáznod senkit. 

-Nem kell a hagyományokat ápolnod, ha nem akarod.

-Nem kell halálra enned magadat, azt mondogatva, hogy majd koplalok utána.

-Nem kell a karácsonyi traktába beállnod. És az erőszakos kínálásnak is véget vethetsz.

-Nem kell beszuszakolnod magad az éjféli misére, és arra sem, ami este 11-kor kezdődik és "éjféli mise".

-Nem kell mikulássapkában járnod és nem kell műmosolyt ragasztanod.

-Nem kell a gyerekeidnek megtanítanod a példával, hogy a karácsony egy tortúra.

Szóval semmit sem kell, ha nem akarod. Nincs az a szokás vagy hagyomány, ami miatt érdemes lenne rosszul érezned magad. Fellázadhatsz.

És ha ezt tisztáztuk, akkor alapot hoztunk létre ahhoz, hogy akár még jól is érezd magad az ünnepek alatt.

Mert ha a fentiek küzül egyik sem kell, akkor végre észreveheted, hogy szabad vagy.

SZABAD VAGY. 

Szabadon dönthetsz, hogy kivel és mikor szeretnél találkozni, ha akarsz egyáltalán. Hogy mit ennél, és mennyit. Szabadon dönthetsz, hogy mi neked az ünnep. És ha szabad vagy, visszakapod a belső békédet, az energiádat, a ragyogásodat. 

Egész más lesz így ez az ünnep! Talán még veszekedésből is kevesebb lesz.
De tudod mit, ha akarsz... veszekedj csak. Elvégre szabad vagy.

Legyél jó gyerek! Vagy mégse...

Csak óvatosan azzal a jógyerekezéssel, jó?
Különösen mostanában a Mikulás, a Jézuska, Angyalka és egyéb szigorúságok időszakában...

Hogy miért mondom?
Mert egyre többször találkozom azokkal a felnőttekkel, akik a folyton megfelelni vágyás (amúgy lehetetlen) misszióját próbálják teljesíteni.

Tudod, honnan indul?
Például innen: Legyél jó gyerek!
Ó, igen. De az a jóság igazából sok különböző dolgot takarhat.
Legyél kezelhető?
Legyél csendben?
Tedd azt, amit én akarok/mondok?
Vagy hagyjál már békén?

És ha a szülő elég hatékony a jógyerekezéssel, akár még fenyítésképpen is használja. Vagyis "ha nem vagy jó gyerek, nem kapod meg ezt vagy azt".
Miután a szülő a jólét forrása is egyben,  és a gyerek nem feltétlenül válogatja szét, hogy a jóság, a szeretet és a megtiltott javak nem kapcsolódnak össze. A szülő vélt érdeke kapcsolja őket egybe. Azt se mindig válogatja ki, hogy nemcsak a szülő a jólét forrása...

Ezért könnyű arra a -hibás- következtetésre jutni, hogy ha nem vagyok jó gyerek, nem kapom meg...
Illetve arra is, ami szintén hibás, hogy ha valamit nem kaptam meg, az azért van, mert nem vagyok elég jó. 
Ha nem vagyok elég jó, akkor pedig a jólét megvonja magát tőlem, ezért, jobb lesz, ha törekszem elérni végre azt a jóságot. Vagyis megtanultam a feltételekhez kötött szeretetet, jólétet.


És lehet, hogy elmúltam már 20 vagy 30 vagy 50 éves is... és ha valamit nem kapok meg az élettől, (munkahelyet, párkapcsolatot, gazdagságot, stb) rögtön tudhatom, hogy nem voltam elég jó.  Hiába érzem, hogy ezzel valami nagyon nem stimmel.
Lehet, hogy a szülőm már réges-rég nem él, még mindig neki akarok megfelelni...
Hajtok, hogy kiérdemeljem végre azt a szeretetet, jólétet, jógyerekséget.

Szóval, ha engem kérdezel, akkor azt tudom javasolni, hogy lázadj fel végre! Hagyd már el azt a jógyerekezést! Én a szívem szerint a Mikulással meg a társaival együtt küldeném el.

Tanítsd inkább feltétel nélküli szeretetre azt a gyereket.
Vagy? Olyan nincs neked?
Dehogyis nem. Csak tárd ki végre a szívedet! Nem, az agyadban nincs. Ott hiába is kutatod. Inkább a szívedben keresd.  Rá fogsz ismerni. Mert jó. JÓ ÉRZÉS.
Vagy ha úgy tűnik, nem megy semmiképpen egyedül, akkor tanulhatnál te a gyerektől. Ugyanis minél kisebb egy gyerek, annál több van belőle neki.
Annál kevesebb trenírozást, jógyerekezést kapott.
Mert már eleve jó.
Mindig is az volt.
Ahogy te is. Nem kell megfelelned. Anélkül is jó vagy. Eredendően.

És ha nem hiszed? Járj utána!

A kérdés, ami megváltoztatta az életemet

Halálból visszajött ismerősöm kérdése ez a gyerekeihez, amikor veszekednek?

És ez jó neked?
Nyilvánvalóan NEM a válasz.

Akkor miért csinálod?

Tudod, hányszor felteszem magamnak ezt a kérdést? Akár naponta többször is. Ha szükséges. Azóta sokkal boldogabb vagyok, mert abbahagyom azt, ami nem jó nekem. Nem kínzom magam. Tudod, a legtöbbször gondolatokkal kínoztam magam. Arról, hogy milyennek kellene lennem, kinek-minek kellene megfelelnem.
Legtöbbször nem az élet/a munka/a történések zakalatnak fel, hanem   az, ahogyan a fejemet töröm rajtuk.

Ez jó neked?
Akkor miért csinálod?
•••

Tényleg. Miért is?
Miért csinálunk olyasmit, ami nem jó nekünk?


Mert ezt várják tőlünk?
Mert meg kell felelni egy szerepnek?
Mert vonzódunk a drámához?
Mert?

Feltetted már a kérdést magadnak, hogy ha valami nem jó neked... akkor miért csinálod?

Igen messzire visz a válasz.
Elfogadom, ha feldühít.
Tudod, mit? Kifejezetten jó jelnek tartom. :-)
Csak tudd, hogy van tovább.

Találkozom emberekkel, akik nem jutnak tovább a dühön (pedig van tovább!)

És miután ez a mai társadalom nehezen tolerálja a dühöt- egyáltalán a létezését is, ők pedig jól megtanulták a leckét-, ezért az egyik "megoldási mód", hogy eltakarják. Például depresszióval. Bele is süppednek ilyenkor  a "semmibe", az érzékek és érzések eltompításába... Vagy az áldozatságba...

Tudtad, hogy a depresszió csak egy takaró?

Eltakarja például azt, hogy mennyire fáj, ami nem jó nekünk. És ez mennyire feldühít: hogy hagytuk, hogy nem léptünk ki belőle, hogynem oldottuk meg, hogy tehetetlenek voltunk stb.

Szerintem nem kell a halálból visszajönni, hogy feltedd magadnak/másnak ezt az egyszerű kérdést: És ez jó neked?

Persze csak azoknak szól, akik megelégelték a takarókat.

Mert vég nélkül lehet sorolni a kifogásokat, hogy miért is kell szenvedni...
De ne haragudj, a szenvedésedben nem lehetek az asszisztensed! Én a megoldásokkal foglalkozom. Mert van jobb élet!

Vidám kakaózás és a türelmetlenség

Hiábavalóan türelmetlen vagyok... És ez nagyon vacak állapot...

Hiábavalónak hívod azt az energiabefektetést, aminek nem az az eredménye, amire számítottál.
Minden energiabefektetésnek van eredménye.
Az egy másik kérdés, hogy elégedett vagy-e az eredményével. Vagy a tempóval, ahogyan eljut hozzád...
Minden esetre érdemes szétválogatni.

Elég sok problémánk származik abból, hogy meg vagyunk sértődve a világra és/vagy konkrétan nevesíthető személyekre és csoportokra és/vagy Istenre, mert
nem azzonal a "rendelés pillanatában" hozza elénk a megrendelt dolgainkat.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy 2 éves, akinek az anyukája épp neki melegíti a kakaót, de ő hisztizik, hogy nem kap kakaót...

Én is. Sokszor elmúltam már két éves. Mégsem tudtam megszokni, hogy a dolognak van "kihordási ideje".  Türelmetlen vagyok. Vagyis voltam... A múltkor versenyre keltem az egyik kliensemmel, hogy ki a türelmetlenebb. :-) Nem dőlt még el, de szívesen lemondok a díjról.

Például így: Látom, hogy a természetben is időbe telik, amíg valami kihajt. Elvetem a magot, aztán nem történik semmi. Kívülről. És egy idő múlva mégis. Kívülről is látszik. Kihajt.
És ezzel tökéletesen ki vagyok békülve. Tudom, hogy megvan a maga ideje.
Így van ez más dolgokkal is. Megvan az ideje.
Érzem, hogy a türelmetlenség nem szorít már annyira...
Átadja a helyét valami békés állapotnak... talán nyugalomnak.
Ezért folytatom:
Szóval tudja az idejét.
Tudom, hogy úton van felém. Ezért el is készítem a lelkem, hogy átvehessem. Hiszem mennyivel jobb vidáman kakaót inni, mint a hisztizés hevében kilötyögtetni.

De felmerül bennem, hogy tudnom kellene. Tudnom kellene az idejét. (Ó, igen. Az emebriség hozzám hasonló tagjai ebből az indíttatásból minden félét  méricskélnek. Ők is folyton tudni akarják.)
De ha tudni akarom, akkor ezzel önmagában úgysem elégszem meg, mert ha már tudom, befolyásolni is akarom. Hogy gyorsabb legyen,  és én mondhassam meg a tempót.
Hű, érzem a szorítást... visszatér a türelmetlenség. Szóval ezt kihúzom. Ez nem visz a békéhez.

És ha? És ha nem kellene tudnom? Ha megelégednék a saját tempójával? Elvégre egy csomó dolog tempójával ki vagyok békülve.
Például a Földet sem én forgatom. Nem is látok rá nagy esélyt, hogy bele tudjak szólni. Belátom, hogy a legjobb dolog kibékülni a tempójával. A gyógyulást sem én csinálom.
Ó, áldott tudatlanság...
Boldogok a tudatlanok, igaz?
Mert nem akarnak mindent megváltoztatni.
Vicces. Meglátom a humort benne. Sokkal jobban érzem magam tőle... Érzem az energia áramlásást.

Tulajdonképpen jól van így. Rábízhatom a Létezésre. Nélkülem is tökéletesen működik. Hű, ez jó. Nem kell folyton készenlétben lennem. Könnyű, békés, kiterjedt, energikus állapot.

•••

A gondolkodásomat változtattam meg, és minden békére lelt.
Talán ez lenne a kulcsa a többi háborúnak is?
De addig is, amíg ez kiderül, én maradok a békében.

Kutyu-Li mester a félelemről

Kutyu-Li mester nem szeret félni. És éppen ezért csodálkozik rajta, hogy ember barátai közül milyen sokan igen.

A félelemnek két fajtájával szokott találkozni. 

-Az egyik, amikor valamitől megijed, megtámadják. 

Ilyenkor elszalad, vagy visszaugat, vagy jótékony menedéket keres. Feláll a hátán a szőr. Pár perc, és kész, vége. ÉS NEM FOGLALKOZIK VELE TÖBBET. Megy szaglászni, rohangálni, barátkozni.

-A másik a múltból származó félelem, vagy a jövőtől való aggódás. Na, ezzel aztán egy percet sem foglalkozik.
NINCS. ÉRTED? NINCS JELEN AZ ÉLETÉBEN.

Éppen ezért nincsenek a félelemből származó betegségei sem, mert a rezgésében nem tartja fenn a félelmet. Nem jó. Nem szeret félni és kész.

Azon csodálkozik a legjobban, hogy az emberek többsége- úgy tűnik-, szeret félni. Vagyis fenntartja a félelmet a saját rezgésében.

A saját jelzőrendszerét (érzést) felülbírálva olyan sok időt tölt el a félelem különböző fajta csócsálásával: panaszkodik, újra és újra előveszi, tocsog benne. Összeomlás, gazdasági kilátástalanság, veszteség... elhagyott, meggyilkolta... stb. Könyveket ír vagy olvas róla, tévéműsorokat készít vagy néz, kibeszéli a padon, a piacon és még azon is felháborodik (pedig ő a félelem fogyasztója), hogy horrortörténetekkel "szórakoztatják" szórakoztatás címen. 

Aztán a külső rezgés folytatódik belül: a belső monológ arról, hogy hogyan nem lesz munkahelyem, hogy romlott el a párkapcsolatom, nem tudom kifizetni, fenntartani, ellátni... 

Az eredménye? 

Ne gondold, hogy ennek nincs eredménye.

Van. Betegség. Kilátástalanság. Céltalanság. Remeg mindene. Rá van hangolva a félelem frekvenciájára.

Megvannak a betegségei is, amelyek a félelem hatására alakulnak ki... 

De meddig még? Mikor elégeli meg a félelmet? Meddig iktatja ki a jelzőrendszert? Mikor mondja már magának, hogy kell lennie egy jobb életnek. 

Mert van.

Kutyu-Li mester tudja. Nem csatlakozik a félelemhez egy percre sem. Nem akar meggyőzni semmiről. Ő csak szaglászik, szaladgál, barátkozik, heverészik, alszik, eszik, napozik, jól érzi magát. Kinyitja a szemét a világra. Ott van minden lehetőségnél, amikor jó kis buksivakargatásra van esély. És arra gyakran van esély.

Mert az élet jó. 

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Az egyedüllét kérdései

- Nem ért meg senki a környezetemben. Egyedül maradok a problémámmal. Elszigeteltnek érzem magam, gyakorlatilag nem is érdekli őket, mi van velem? Mit csináljak? 

- Igen. Így van. A legtöbb ember el van foglalva a saját ügyeivel, nincsen kapacitása a másikéra. 

Még akkor sincs, ha történetesen a családod tagja vagy közeli ismerősöd, barátod. Ha ezt megérted, akkor rájössz, hogy olyat vársz el tőlük, amit nem képesek adni: egyszerűen nincsen rá energiájuk. Nem látnak át a saját ügyeiken, sokszor fel sem fogják, hogy neked van valamilyen problémád. 

Másrészt, hiába keresed a problémád megoldását vagy megértését kívül: nem ott van. Amikor kívül keresed a megoldást, akkor értelemszerűen el vagy vágva a sajátodtól - egyedüllétként érzékeled.

A Létezés nem hagy soha magadra. Lehetetlen. A része vagy, mindig is az voltál. 

A problémád megoldása ott van benned. Lehet, hogy nem egyedül akarod megoldani, hanem segítséget kérsz majd valaki olyantól, akinek van kapacitása... ezzel együtt benned születik meg a döntés, a neked megfelelő speciális megoldás. Lehet, hogy már előtted 5000 vagy 1 millió embernek volt hasonló problémája, a tiéd most mégsem hasonlítható hozzájuk. Nincs "copy and paste" vagyis nincs előregyártott megoldás. 

És ahhoz, hogy megszülessen a megoldás, bizony érdemes lenne időt tölteni... 

magaddal. Magadhoz engedni azt a megoldást. 

Hiszen az már létezik,  csak végre adj lehetőséget, hogy felbukkanhasson a tudatodban. 

Arra vársz, hogy mások töltsenek veled vagy a problémáddal időt akkor, amikor te sem akarsz vele egy percet sem tölteni?

Érted már? A "nem értenek meg" egy takaró arra, hogy ne kelljen szembenézni semmivel. Ráadásul önként mondtál le a saját erődről. 

Érted, hogy nem bűnöst, hibást vagy felelőst keresek arra, ha "nem értenek meg" és emiatt elszigeteltnek érzed magad? 

Egy lehetőséget szeretnék mutatni, hogy kiszabadulj az elszigeteltségből. 

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:

Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.

Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.

Furcsa nem?

Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:

-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről

-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul

-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.

És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.

És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?

Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 

Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 

Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 

És a régi talán elhagy. Elhagy magától.

Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...

Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.

A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 

Mondd, Neked mi a vágyad?

Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...

Csak úgy, az öröm kedvéért.

---

Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.

Elővettem egy régi vágyamat. 

Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 

Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.

Jó szokás 1.

Szerintem egy kicsit olyanok vagyunk mi magunk is, mint a számítógépek... legalábbis abból a szempontból, hogy programok futnak bennünk. Vannak ránk "telepítve" jó programok, amelyekkel boldogan élünk, és ott vannak azok, is amelyekkel egyáltalán nem vagyunk boldogok. 

Amikor azt kérdezi tőlem valaki, hogy hogyan vátoztasson az életén pozitív irányba, akkor is ez jut eszembe. 

Személyes tapasztalatom is alátámasztja: amikor egy jobb, egy "okosabb" programra frissítünk, akkor a régi elhagy minket, mintha nem is lett volna. 

Igen, így lehet leszokni a dohányzásról, lefogyni vagy elhagyni a lustaságot, a bosszúvágyat, a halogatást. 

Egy biztos: a lényünk nem hülye! Ha van egy olyan szokásod, amivel nem vagy kibékülve, akkor jó ha tudod, hogy az az éppen futó legmodernebb programod... 

Talán... érdemes lenne frissítened. Vagy újratölteni a programokat? 

Nem a régi rosszal foglalkoznod... hanem egy újra, jóra  kicserélni, frissíteni.

Gyász: elengedni a veszteséget

Kell-e egyáltalán gyászolni? És meddig? Hol akad meg a gyász? Hiszen én azt hittem, ezt már rég elengedtem... vagyis... nem is tudom...

Ezek olyan kérdések, amelyekkel gyakran találkozom a terápiák során. 

A veszteség fájdalommal jár. Tetszik nekünk vagy sem, de így van. Ha szerettünk valakit vagy valamit, ha megnyitottuk a szívünket, ha azonosultunk vele... annak az elvesztése... fáj. 

Amit el lehet veszíteni, az fájhat, nemcsak a nyilvánvaló személyek elvesztése fáj. Fájhat az is, ha elveszítünk egy poziciót, egy beosztást, egy kedves kis állatot, egy szeretett tárgyat, egy bedőlt vállalkozást, hitelt, egy identitást, szerepet. 

Nem elég a tudás. Maga a gyász, ennek a veszteségnek és fájdalomnak a feldolgozása. Azért hangsúlyozom a fájdalom részét, mert itt történik a legtöbb megakadás: hiába tudjuk az agyunkkal: minden magyarázat megvan a veszteségre, ezzel nem lehet kiváltani azt, hogy "kifájja" magát a veszteségünk. A feldolgozás nem egyenlő a fájdalom elnyomásával, ne keverd össze. A magyarázat, hogy "neki már így jobb" vagy "ez volt a sorsa" stb. valójában belül nem hoz enyhülést. Felszínes szép szavak akkor, amikor belül egészen mást érzünk: igazságtalanságot, haragot, megbántottságot. Gyakran egy fel nem dolgozott fájdalom keserűséghez vezet: valójában meg vagyunk bántva az élet igazságtalansága miatt, haragszunk Istenre.

A fájdalom nem tart örökké. Bár a mai nyugati kultúrában a fájdalmat (fizikai szinten) szinte minden áron csillapítani, megszüntetni igyekeznek, ezért gyakran félünk is tőle. 

Valamikor azt hisszük, hogy az a fájdalom, ami a vesztességgel jár (ez főlek lelki, de lehet fizikai is!), olyan nagy, hogy sose fog elmúlni.  Vagy a másik véglet: olyan kicsi az a veszteség (katonadolog...), hogy szót sem érdemel. Ezért nem is foglalkozunk vele... 

Egyik sem fedi a valóságot. A fájdalom, az fájdalom. Nem tudjuk előre, hogy mekkora, de egyszer csak vége van. És ez az 'egyszer csak' nem években mérhető, hanem max. napokban, sokszor inkább percekben. Ha megéltél valaha is egy erős fájdalomnak a kiszabadulását a testből, valószínűleg, nem akarod  már elnyomni a többit sem. Tehát bátorítalak rá, hogy engedd meg a fájdalmat: fájja ki magát!

Nincsen időkorlát. De megígérhetem neked, hogy sokkal gyorsabban megy, mint amire általában számítunk.

Ne legyél áldozata a veszteségnek! Nincsen semmi, ami ugyanolyan lenne, mint régen, fölösleges ezt várnod. Nem fogja senki/semmi pótolni azt akit/amit elveszítettél. Lehetetlen. Hiszen mindenki mást tud adni neked. A veszteség által minden megváltozott. Engedd, hogy te magad is megváltozz. Te magad sem leszel az, aki voltál. Új emberré válsz. Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Szerintem...

Ha átvetted már a veszteség fájdalmát, ez nem jelenti azt, hogy benne kellene tocsognod. Csak emlékezz, hogy van annak a veszteségnek valamiféle ajándéka is. Vedd át azt is! Valamilyen felismerés, érzékelés, tudatosságbeli változás, megértés, megbocsátás. Lehet, hogy megérted a halál szerepét az életben, és soha többet nem fogsz félni tőle. Ki tudja? Akár ez is megtörténik. 

Láttam rá példát  jópárat.

Ha megvan a gyógyulás -benned-, akkor egészségesen tudsz viszonyulni magadhoz és másokhoz is. 

Megszakadt a kommunikáció! Ez egy olyan indok, amit gyakran használunk arra, hogy a veszteség fájdalmát magunkhoz kössük. Amikor valaki hirtelen meghal, vagy más módon, pl. sértődésből kifolyólag megszakad a kommunikáció, rád csapja valaki az ajtót - azt hisszük, hogy a másik testi valója szükséges hozzá, hogy nekünk könnyebb legyen a lelkünk. Pedig a fájdalom bennünk van, rólunk szólna, szólhatna az az elengedés. Másrészt a tudatosság szintjén nem korlátoz a forma, ott bizony felvehető a kommunikáció. Megértés, megbocsátás, elengedés tud születni azon a szinten. 

Javaslat: Tedd a könyvjelzők közé ezt írást! Alkalom adtán, amikor szükséged van rá, vagy a szeretteidnek,  legyen emlékeztetőd, hogy van kiút a veszteségből. És emlékeztetlek, ha netán megakadnál valami miatt, kérhetsz segítséget. Van az is: rendelkezésedre áll, ha választod.

Gyász

Véget ért egy kapcsolatom valakivel.
Nem egy szokásos kapcsolat. Mentor és mentorált. Ritkán fordul elő velem ilyesmi. Pontosabban ilyen vége még sosem volt. Mentora voltam valakinek, aki most kidobott.
Kidobott?
Igen. Kidobott.
Egy olyan képzésben vett részt, amiben magam is részt vettem évekkel korábban, ahol engem választott mentorául.
 És vége. Elvágólag.

Furcsa ügy.
Tulajdonképpen örülnöm kellene. A saját lábára állt. Ennek örülök is. A saját világát építi. Na, ennek nem. Nem férek, nem férhetek bele tovább, így is sokat feszegettem a határait. Olyan az a világ, amibe akárki nem férhet bele. Nagyon tudja, mit akar.  Ó, nagyon is.

És ezzel a kidobási ceremóniával vége lett egy lehetőségnek, a kommunikációnak. Nekem is. Neki is.
Pedig most került a célegyenesbe.
Igen, fájdalmas. Gyászolnivaló veszteség... számomra.

Számomra megszűnt a világ, amelyben mentor voltam.
Ó... hogy repesett a szívem, anno... amikor elkezdődött.
Abban a világban - visszatekintve, mintha csak fantáziáltam volna-, azt hittem, hogy egy mentor dolga az, hogy feszegesse valakinek a határait, hiszen ezekkel dolgozunk most is, később is, és fog, és fogunk  általa szabaddá válni.
Abban a fantáziában úgy tettem, hogy katalizátora legyek egy amúgy is végbemenő folyamatnak.
Abban a fantáziában szabad és egyenrangú felek osztották meg egymással a tapasztalatokat, hogy tovább vigye őket.
Abban a fantáziában voltak kérdések, és voltak válaszok. És nem voltak leosztva a szerepek, hogy ki kérdezhet, és ki válaszolhat.
Az a "fantázia" olyan valóságon alapult, ami sokaknak tényleg csak fantázia.

És most, hogy megszűntem mentornak lenni, az egész mentor-fantázia szétomlik, mint egy túlfújt szappanbuborék.
Eltűntek a mentorált  kérdései. Nincs már, akit érdekelne a válasz. Maradtak a közlései. Elvágólag.
 "Nem látom tovább biztosítottnak a személyedben azt a segítséget és támogatást, amit én a mentoromtól várok"
A képzés befejeztének másnapján. A célegyenesben.

Veszteség. Gyászolnivaló.  Aki gyászolt már valamit/valakit, amikor szívből szeretett, tudja... nem megy elvágólag. Meg kell siratni, fel kell dolgozni.

–;–

Miért osztom meg veled? Miért nem hallgatom el? Csak a jó dolgokról számolj be, mondja egy kedves ismerősöm. 

Szerintem ez jó dolog. Nem elszomorítani akartalak. Tudod, már majdnem egy hónapja, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Még akkor frissiben, amikor történt. Most  pedig azt tudom mondani, hogy béke van. Nem fáj már.  Vége. Megtette a magáét. "Kifájta" magát... ha van ilyen szó egyáltalán. Szabad lettem. 

A gyászban nem kerülhető el a fájdalom, de amikor kifájta magát, akkor jó. Azt mondják a mesterek, hogy a legnagyobb fájdalom is elhagy 7 nap alatt, ha igazán jelen vagy neki. Mindegy, hogy mi volt a veszteség... a fájdalom, az fájdalom. Akkor is, ha a másik szerint lépjél túl rajta, mit foglalkozol vele, katonadolog. Nem, nem az. Persze a legtöbb nem tart azért 7 napig.

Ajánlanám neked is. De miután nem vagyok a mentorod, az ajánlás helyett inkább a jó érzést osztom meg veled :-)

Hogyan lettem sarlatán és szentkép?

1. Sarlatánná válni nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, sosem találkoztatok, nem ismeri, hogy mivel foglalkozol, és amúgy nem is kíváncsi rá, viszont határozott véleménye van rólad, és ezt teljes meggyőződéssel terjeszti. Amikor ez a terjesztés eljutott hozzám, először igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy sok tennivalóm nincs az ügyben, hiszen nincs bejárásom más emberek fejébe és fantáziavilágába.  Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak megosztom veled, mert ez minden szakmában elő tud fordulni... csak a szavak változatosak, amivel illetnek bennünket. És ha elég harcos vagy, akkor utánajársz, pörre viszed, megbünteted...

2. Szentképpé válni szintén nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, de már volt pár alkalom, amikor találkoztatok. Tetszik neki, amit csinálsz/képviselsz, vagy a létezésed maga megérinti. Annyira megérinti, hogy talán még szokatlan is, ezért csinál belőled egy követendő példát: szentképként fölszögez a falra. Ha van lehetősége rá, kihúzza belőled a "titkokat: miért és hogyan váltál szentté. Szintén nem akar megismerni téged, csak arra a nagyon szelektált információra kíváncsi, ami beleillik a szentkép keretébe, és ezzel jó messzire eltávolít magától.

Amikor ez történik velem, szintén nagyon elszomorít, mert ismét az a helyzet, hogy nincs bejárásom mások fantáziavilágába. 

A második esetben mégis több lehetőségem marad, hiszen a személyes találkozásban meg tud történni a katarzis (katarzis az értelmezésem szerint= hirtelen, nagy erejű találkozás a valósággal, amikor lehullanak a tévedések, a hazugságok, a szerepek). Ezért, vagyis hogy a katarzisnak lehetősége lehessen, kitartóan hívlak, hogy "rombold" le a tévedéseket. A sarlatánost, meg a szentképest is. Hiszen ezek csak vetített képek, amelyekben engem használsz vetítővászonnak. 

És ha akarnál, még tovább is mehetnénk. Még arra is hívnálak, hogy a többi vetített képtől is szabadulj meg. Hiszen az azokkal való foglalatoskodás hihetetlenül sok energiát köt le. Pedig azt haszálhatnád gyógyulásra, épülésre, örömödre. 

Hogyan csinálunk boldogtalan felnőtteket a gyerekekből?

Például úgy, hogy jól megtanítjuk nekik a kötelességeket...

7 éves gyermek, még nem iskolás, terápiára érkezett hozzám, és a legnagyobb vágya, hogy örömöt találjon az életben. Igen, 7 évesen.   

Csodálkozol? 

Én nem.
Mostanában nem szokatlan.

Ugyanis azok a felnőttek, akik szintén az örömöt zárták ki az életükből, hogy mindenféle elvárásnak megfeleljenek - pont erre tanítják a gyermeküket, a példával. Márpedig a példánál nincs erősebb tanítás, én úgy találom.

Mert egy "rendes szülő" szófogadó, kötelességtudó gyermeket faragni a gyermekéből... Ugye? Pont úgy, ahogyan ő is tanulta, vagy szerette volna.

Háá....t ugye, ez pedig nem megy másként, csak úgy, ha ráaggatja a gyerekre a kötelezően elvégzendő/megtanulandó teendők listáját.
És ha az kész, akkor jöhet a szórakozás, akkor jöhet bármi, ami örömöt okoz.

Csak egy dolgot nem vesz számításba ilyenkor az ember. Hogy az a kötelező feladatok sora olyan hosszúvá tud válni, hogy talán sosincs vége. A napnak pedig igen. Vagyis mi marad ki a napból? Az öröm. 

Ez a baj.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermek figyelmetlen, depressziós, kedvetlen, örömtelen, agresszív. Vérmérséklettől függően sokféle tünetet produkál. 

Akkor most hadd sikítsak, mint egy vészjelző: anyuka, apuka, nem teszel jót a gyerekednek, ha három nyelven lesz depressziós vagy agresszív! Hadd találjon örömöt az életben!
De hogy a legnagyobbat tudd segíteni a gyereknek: találj te magad is örömöt az életedben! A kötelességeknek ugyanis sosincs vége. Neked kellene időt találni az örömökre. Mert helyetted senki sem fog. 

Ha gondolod, elküldöm hozzád is ezt a borzas örömtündért szabadítson fel egy kicsit. 

Alkotónapok- a kék madár misztériuma

Tudod mi a jó a közös alkotónapokban? 

Ha röviden akarnám összefoglalni: táptalaj. 

Az, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik szenvedélyesen szeretnek alkotni. Mindenki a maga területén. Na, és persze hajlandók kirándulni is izgalmas, új és ismeretlen területekre. A szenvedélyes alkotás az alap. Olyan kiindulás, ami bátorítja az ötleteket, a megvalósítást, szóval jó táptalaj. 

A legtöbb ember "normálisan" olyan emberekkel van körülvéve, aki utálja a munkáját, gyakran magát az életet is. Éppen ezért nehéz azt bátorító vagy támogató környezetnek nevezni. Tehát igazi felüdülés, amikor olyan emberekkel lehetsz, akik szeretik, amit csinálnak, hisznek benne, és új, izgalmas kalandokra hívnak. Elképzelhetőnek tartják az ötleteidet, ezáltal te magad is hajlandó vagy elhinni és továbbfejleszteni egy-egy ötletcsírát.  

A közösség finoman alakul: az alkotáson, beszélgetésen, ételkészítésen és egyéb elfoglaltságokon keresztül táplálja  a szenvedélyt, lángra lobbant parázsló ideákat, lehetségessé teszi a lehetetlent. Hatására nyilvánvalóvá és logikussá válik valami, ami korábban teljességgel lehetetlen vagy elképzelhetetlen volt. Kiderül, hogy nem is olyan nehéz, nem is olyan bonyolult.

És valahogy közben észrevétlenül nyílik meg a szív: megnyílik szépségre, barátságra, mély belső titkokra.  Misztérium ez, hogyan is lehetne szavakba foglalni? ... A kék madár misztériuma. Itt a képen meg is mutatom.

Mert ilyen kék madarat kaptam Colette és Hokata együttműködéséből. Szerintem ettől jobban nem is kell kifejezni. 

Kutyu-Li mester bölcsessége

Kutyu -Li mesterrel már találkozhattál korábban is. 

Ami nem ízlik neki, nem eszi meg.

Nem és nem. 

Ha nem ízlik, kiköpi.

Ettől több energiát nem is fordít rá. Nem elemezgeti halálra. Nem kérdezi, hogy mitől nem volt jó. Nem keresi a hibást. Nem ízlik. Kész. Kiköpve. 

Én nagy "lenyelős" voltam korábban, ezért mindig jó az emlékeztetés. Étellel, itallal, egy kapcsolattal, egy emberrel... tudod miről beszélek.

Talán neked is szól, ez a kedves baráti paskolás: Ha nem ízlik, köpd ki.

Mire tanítottak a falfirkák?

Szóval nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálok. Nekem sem tetszik minden, amit mások csinálnak. Hát persze, ezt tudtam eddig is. De hiába tudtam-tudom, időnként mégiscsak háborúzom másokkal. Értsd: meg akarom menteni, meggyőzni, bebizonyítani stb.

Tulajdonképpen saját magamnak sem mindig tetszik, amit csinálok. Például az, amikor háborúzom. 

Ráadásul emiatt még saját magammal is háborúzom: hogy miért is csinálom? Na, ez a teljes őrület: háborúzni a háborúskodás miatt. 

Sajnos... azt tippelem, nem én vagyok az egyetlen, aki belül háborúzik... azaz csak háborúzott.
Én így álltam le vele: 

Nagyon egyszerű a megoldásom.

Arra jöttem rá, hogy ez az egész csak energetikai kérdés.
De tényleg. 

Tegyük fel, hogy zavarnak a városban a falfirkák. Velem így volt. Akármerre járok vagy kelek a városban, mindenütt észreveszem őket, mérgelődöm miattuk. Hát nem borzasztó?? Egy percen belül már helyeselnek mellettem az emberek, és kórusban szidjuk a falfirkákat. Rögtön tudni fogom a "tag"-eket, meg a többi válfaját a dolognak. És hogy hány percen belül fújnak össsze egy frissen festett falat.

Szóval akkor mire is fordítottam az energiámat? Szidtam, és alaposan belemélyedtem a falfirkálás rejtelmeibe. Valami olyasmibe merültem bele, ami 

1. nem jó nekem

2. nem tetszik, és nem is tartom elfogadhatónak

Akár mennyit szidom a falfirkákat, vagy falfirkászokat, van belőlük utánpótlás.
Amit megváltoztathatok... az az én hozzáállásom...

Tegyük fel, hogy a lemosás is ilyen hatékonyan menne. Csak tegyük fel. 

Akkor sem lehet a falfirkák 100%-át eltűntetni a látóteremből. Mert észreveszem úgyis. Ha nincs falfirka, van egyéb rongálás. Szóval be tudom helyettesíteni. Azokat sem kedvelem, az sem jó nekem, nem tetszik. stb.

Tehát  mégiscsak jobb lenne, ha elfogadnám a létezését. Van. Adottság. Ettől még nem kell szeretni. Csak elfogadni, hogy van. Van ahol több, van ahol kevesebb. Még az erdőben is. Azzal, hogy elfogadtam, még nem kell automatikusan támogatnom is. Sőt, ezzel én sem váltam falfirásszá. Csak abbahagytam a küzdelmet, a háborút. Ha választásom adódik, akkor választhatom azt a lakókörnyezetet, várost stb, ahol kevesebb van. De nem adódik mindig választás. 

Akkor mi legyen?

Itt az egyszerű megoldás. Másra fókuszálok. Máshová viszem az energiáimat. A fényre, ahogyan átsüt a házak között. A városi madarakra, ahogy a pocsolyában sétálnak. (Jó, tudom, van akinek a madárkérdés szintén egy méregzsák kinyitásával egyenlő. Nekem nem. Én simán tudok gyönyörködni bennük.) Vagy  arra fókuszálok, ami a dolgom ott, amit el fogok intézni, vagy a forgalomban gyönyörködöm - igen, a forgalomban való gyönyörködést már korábban megtanultam. 

Először csak a kísérlet kedvéért. Aztán rájöttem, hogy ez milyen klassz. A kísérletből állandó elfoglaltság lett. 

Így jártam ezzel is. Megtanultam meglátni a városi fényeket. Ahogy a nap végignyújtózik az utcákon, megcsiklandozva a lehulott leveleket. 

Energia. Pozitív. Jó érzés.

Szóval így döntöttem, és nem tudnak csatlakozni hozzám a panaszkodók. Amikor a velem utazók belekezdenek a nyafogásba, akkor én nem csatlakozom hozzájuk. Felajánlom, hogy keressenek inkább valami szépet, és azon legeltessék a szemüket. 

Legtöbbször furcsán néznek. Megvádolnak, hogy biztos én is velük vagyok... vagy ilyen kifacsarodott az ízlésem... vagy kötözködni akarok... 

Nem. Nem lettem falfirka rajongó. Csak nem háborgok. Az értékes energiámat inkább olyanra fordítom, ami tetszik. 

Megtanították a falfirkák. Tulajdonképpen hálás lehetek nekik, mert megtanították, hogy észrevegyem a városi fényeket. 

Mert könnyű észrevenni a balatoni naplementét... ahhoz nem kellett falfirka nekem sem...

Jogtalan lettem

Az értékességhez való viszonyom tisztázása sok változást indított el. Például ezt is:
Tudod, mit?
Szabad leszek.

Korábban ezt olvashattad a blog aljában:

Mindegyik mű © 2009-2011 Makay Anikó.
Kérlek, ne lopd el a képeimet, ötleteimet és a mondataimat.
Nem tesz jót a léleknek.
Sem a tiédnek, sem az enyémnek.


Ó, igazad is van, ha azt hiszed, hogy csak néhány "vájtszemű" olvasta. 
És tudom, hogy az olvasóim többségének mégcsak meg sem fordult a fejében, hogy elvigye, felhasználja, stb. 
Az a pár ember, akik miatt annyit mérgelődtem, akik elvitték a szövegeimet,  például úgy is, hogy  még a gépelési hiba is benne maradt :-(... szóval őket ez nem zavarta. De engem igen. Időnként folytattam egy keresési kampányt, és találtam is ezt-azt. Írkáltam az e-maileket, mérgelődtem rendesen: azon, hogy hogy képzelik, meg azon, hogy még egy linket sem tesznek ki, és ez nem tisztességes...
Aztán egy idő után abbahagytam a keresési kampányaimat.
Mégis, nyomozó hatóság akarok lenni? Tényleg ezzel akarom tölteni az időmet, hogy fülön csípjem őket? 
Hát nem. Meg kell mondjam, számomra ez nem kívánatos elfoglaltság.
Inkább mással töltöm az időmet.
De hogy a folyamat teljes legyen, itt most ezennel visszanyerem a teljes szabadságomat:


Viheted. 


Pont.
Mondanám, hogy örülnék, ha egy linket is hozzátennél, ha elvitted - de nem várom el tőled. A jó szót sem és a köszönetet sem.
Mondanám, hogy ne lopj - de nem én akarlak megtanítani arra, hogy te magad érezd a belső hajtóerőt, hogy te akarj valamit adni cserébe... 
mint a levegővételnél: belélegzel, aztán pedig ki. Egy belső hajtóerő arra hív, hogy ne csak folyton belélegezz, hanem engedd is ki... Nincs ez másként az élet más területein sem.
Mondanám, hogy kíváncsi vagyok rá, hogy milyen kontextusban használod fel a szövegeimet, de ezennel erről is lemondok: nem várom el tőled többet. Megköszönöm, ha értesítesz róla, de nincs harag ha nem. 


Ezennel én magamat felszabadítottam a magam gyártotta és társadalmilag is elfogadottnak vagy jónak tartott elvárások alól, hogy hogyan bánj velem vagy a szövegeimmel. 
És a felszabaduló és felszabadító energiát innentől kezdve másra fordítom. 


:-) Olyan, mintha egy eskü szövege lenne. 
Lehet, hogy egy kissé patetikusra sikeredett?


•••
Frissítés: 
Tudod egy dologgal nem számoltam. 
Ha lemondok a copyright-ról, attól még valaki más igényt tarthat rá. És ha levédeti a szövegemet, képeimet stb, akkor engem foszt meg tőle, hogy használjam. 
Brrrr....!!!
Szóval: a copyright marad itt.
2012.

Mindegyik mű © 2009-2012 Makay Anikó.

Az értékesség

Meg szoktad kérdőjelezni az értékedet, amikor nem értékelik eléggé a munkádat? Vagy akkor, amikor nincs partnered, elég vásárlód, rajongód, barátod? Vagy talán akkor, amikor beszállsz egy versenybe (zsűrizés, felvételi stb.) és nem te vagy a nyertes? 

Amikor ezek előfordulnak, akkor az ember nagyon könnyen megkérdőjelezi a saját alkalmasságát, a saját létezését azon a területen.

Hát akkor... tegyük a helyére a dolgokat.

Az értékesség nem egyenlő mások véleményével, amit osztályzatokban vagy helyezésekben fejeznek ki. Ennek nincsen köze az értékességhez. Az osztályzat, a helyezés: mások véleménye egy cselekvésről vagy bármiről.

Az értékesség nem nem egy cselekvésben jelenik meg, az önmagában létezik. Nem megkérdőjelezhető, nem osztályozható. Ahogy a tulipánt vagy a rózsát sem lehet leosztályozni.

Amikor valakinek/valaminek a lényege és a megjelenési formája egységben, harmóniában van, azt az egységet nevezzük értékességnek. 

Amikor a forma üres, nincsen benne a lényeg, azt kacatnak, értéktelennek tartjuk. Valójában azt akarjuk kifejezni vele, hogy az adott valami nincsen harmóniában a lényegével.

Az értékesség nem véleményen múlik, hanem felismerjük, ráismerünk a harmóniára. Ezt a jóérzést azonosítjuk az értékességgel. 

Ez az értékesség, amit felismerünk több száz év múlva is, mert ez időtől független. 

És mi van, ha én nem kellek? Nem vagyok alkalmas? 

Aki vagy, az nem tud nem kelleni, mert az a Mindenség része... még ha ez a szó, hogy "rész", nem is fejezi ki pontosan. Aki vagy, az nemcsak egy szelete a Mindenségnek- mint ahogy egy tortából kivágnál egy szeletet-, hanem átszövi a Mindenség egészét. Tehát nem tud nem kelleni. Nincs olyan, hogy valahol végződik és valahol kezdődik. 

Hogy jobban megértsd: fordítva, mint a hologramnál. Láttál már hologramot? Azt a kivetítőset. Ott megfigyelheted, hogy mindenben benne van az egész miniatűr képe, és mégis együttesen összeadódva ugyanannak egy nagyobb verzióját adja ki.. 

"A mi van ha nem kellek?" kérdés valószínűleg egy vagy több korábbi elutasításból származik. Valaki más elutasított ilyen vagy olyan szituáció során. És az ő véleményét összekeverted az értékességgel. Hibás következtetésre jutsz, amikor a véleménye miatt saját magadat utasítod el.

Azonnal

Ide nekem, de azonnal.

Ide nekem a tudást, a gyógyulást, a megoldást.

Azonnal.

Pont úgy, ahogy a reklámok mutatják.

Mert nincs idő várni. Nincs idő kipróbálni. Nincs idő megkeresni.

Jó, rendben. Azonnal kell. Most rögtön.

Jól van, jól van: elfogadom. Nem vitatkozom.

De miért is?

Tényleg.

Feltetted már a kérdést, hogy azt az "értékes" időt - amit megspórol neked az a villámgyors megoldás-, na,  azt mire fordítod. Arra, hogy folytasd tovább a versenyfutást idővel, pénzzel, túléléssel? Vagy csak arra való, hogy letompítsd az idegeidet egy kis könnyű tévézéssel?

Vagy valami olyasmire fordítod, amitől jobban érzed magad a bőrödben, jobb lesz az életed?

Megvan a válasz?

Most azonnal? :-)

Rövidítés

A napokban kérdést tettem fel azoknak, akik a segítségemre vannak ügyes-bajos dolgaimban. Mivel tudom, hogy mindig segítenek, és mindig klassz válaszaik vannak, ezért le akartam rövidíteni a dolgot.

Mi lenne, ha most nem törném magamat a válasz-kereséssel, hanem egyből megtudnám a helyes megoldást? Tudod,  úgy, mint amikor a teszt válaszrészéből kikeresed rögtön a megoldást, visszafelé oldod meg a tesztet... Ó, milyen okos ötlet- gondoltam-, és nagy büszkén mentem is a kérdésemmel.

(...)

És nézd, mire jutottam. Vagyis milyen választ kaptam:

"A keresés hoz számodra ötleteket, kapcsolatokat, ami része az életednek.

Ha úgy menne az alkotás, hogy kigondolsz valamit, és pukk ott  lenne máris, akkor mi lenne benne a jó?

Nem is lenne probléma.

Nem is lenne kérdés.

Nem is lenne élet."

És bár a kérdésemre nem kaptam azonnali választ, nem rövidítette le az utamat,  valahol mélyen mégiscsak rezonált bennem.

Meghagyta nekem a keresést, és a megtalálás örömét is... 

Talán érdemes lenne jobban élvezni a folyamatot, nem csak az eredményére  koncentrálni.

Mondjuk ha együtt élünk valakivel, akkor jobban élvezhetnénk az együtt töltött időt... mert ha csak az eredményére koncentrálunk, akkor beszerezhetjük a koporsót. 

Lehet, hogy morbid az ötlet.. De állj csak meg egy pillanatra: tudod, hányan élik úgy az életüket, hogy már úgyis minden változtathatatlan,  már csak a halált várják...? Ja, hogy addig valami jó is történhetne? 

Na, az elképzelhetetlen...

És ha nemcsak a végeredményre koncentrálnánk? 

Ebben az eredménycentrikus világban?

Na, de mit tehetnék én?

Tudod hányszor hallom ezt a kérdést, amikor elromlott házasság, fölösleges kilók, kiállhatatlan munka kerül szóba?

És tökéletesen megértem: az, amitől elromlott valami, nem tegnap éjszaka csempésződött be az életedbe, igaz?

Lehet, hogy észrevétlenül egyik-lépés a másik után érkezett. Mint a fölös kilók. Egyszer csak  jobban esett eggyel nagyobb méretű ruhát vásárolnod. Az a kiállhatatlan munka pedig olyan ígéretesen indult, de ahogy telt-múlt az idő, elvesztette minden varázsát, és már csak a robotot látod benne... 

És persze jogos a kérdés, mit is tehetnék én? Most, amikor olyan reménytelenül sokat kellene tennem, és beláthatatlanul sok az  a 10 vagy 20 vagy 30 kiló. A partnerem meg mintha 180 fokot fordult volna ahhoz képest, aki korábban volt...

Szóval: mit is tehetnék én?

Kezdj bele! Valamibe.
Bármibe. Bármibe, ami erőt ad. Amiből energiát merítesz. 

Apró lépés. 

Aztán tegyél egy újabb lépést.
Hiszed vagy nem, az apró lépések hatása nemcsak összeadódik, hanem sokszorozódik is. És egyre könnyebb egy következőt tenned.

Tudod te, hogy mi a megoldás. Nem én kellek hozzá, hogy megmondjam neked. Én csak emlékeztetlek...

Lélegezz! (Töltődj fel életadó oxigénnel. Tudod, milyen egészséges szokás lélegezni?)

Mozdulj! (Életadó energia. Hadd mozduljon meg azokban az izmokban! Vedd észre, hogy él a tested! Vedd birtokba a csodáját!)

Egyél több zöldséget és gyümölcsöt! (És a fölöslegek leolvadnak rólad...)

Vegyél fel egészséges szokásokat! (És az egészségtelenek észrevétlenül elhagynak...)

Töltsd azzal az életedet, ami fontos a számodra! Azzal, aki fontos a számodra! (És ami nem fontos, aki nem fontos, eltűnik az életedből...)

Menj arra, amerre a szíved húz! (Hát nem erre vágysz?)

Mondok olyat, ami ne lenne ismerős Neked? Nem hiszem.

De ki az, aki ezt megcsinálja?

Tudom. Tudom. Sok változtatás.

Ó, hova is rohannál. Válassz egyet. Tedd meg most!

Lehet, hogy 20 év óta először elfogyasztasz egy almát. Nyersen.

Vagy bejelentkezel a fogorvoshoz.

Vagy kidobálod a lomokat az asztalodról.
Vagy nemet mondasz egy találkozóra, egy kapcsolatra, ami szétette az idegeidet.

És a jóérzésből... abból, hogy tettél egy lépést, új energiát merítesz.
Talán kedvet kapsz egy körtéhez is.
Vagy a nappalidat is rendbe tennéd.
Talán kitakarítanál az életed más területein is, lehet, hogy az érzelmeidben is rendet tennél...

Indulj! Mozdulj!
Kérj segítséget!

Annyi minden van, amit tehetnél.

Ott vagyunk már?

A te gyerekeid is az utazás során folyton azt kérdezik tőled, hogy ott vagyunk-e már, és különben pedig mikor érünk már oda?

Te pedig azt válaszolod nekik, hogy nem, még nem, de ne kérdezzék 5 percenként, hanem élvezzék inkább az utat?

Hát nem így vagyunk az élettel is?

Egy kedves utazó emlékeztetett erre engem a minap. Aki azt várta, hogy férjhez menjen. Aztán babát várjon és otthagyhassa a szörnyű munkahelyét. Aztán pedig... 

Aztán pedig mindez megtörtént. Férj. Gyerekek. Szörnyű munkahely el. 

És most? Most végre szerinte is szabad lenne élvezni az életet, és ő azt kérdezi, hogy ott vagyunk-e már, és mikor érünk oda.

Nagyon is tudok vele azonosulni. Az én különbejáratú kérdésemmel... "Hogyan tovább?"

Nagy játékos voltam én is. Képes voltam naponta többször is feltenni...

Amíg rá nem jöttem erre:

Ha a 'hogyan továbbon' töröm a fejem, akkor folyton azt kérdezem, hogy mikor érünk már oda. És mi mindent kell tenni hozzá. És folyton stresszelek, mert a tempó nem elég gyors, vagy a dolgok nem elég tökéletesek, és az is lehet, hogy soha nem érek oda, ettől pedig még jobban görcsbe áll a gyomrom. 

Ha abbahagyom a 'hogyan tovább' folytonos kutatását, akkor több figyelmet kap az, ami VAN. Úgy mondanám, lelassul az élet. Több időm és energiám marad az élet élvezetére. Kisimulnak a homlokomon a ráncok, elenged minden görcs. Kevesebb is elég. Nem is értem, mit pörögtem annyit. 

Dehát nem lehet cél nélkül élni... valahová haladni kell... különben semmit nem fogsz elérni... stb, stb. 

Hát lehet. A paradicsomnak sincsenek céljai, mégsem lesz belőle szilvafa. Tökéletesen és teljesen paradicsom. Kutyu-Li mester is erre tanít. Nem akar például tigris lenni. Meg van elégedve a kutyaságával. Tökéletesen és teljesen.

És szerintem így lehetnénk mi is. Erőlködésünk csak arra való, hogy mássá váljunk, mint ami igazából vagyunk. Erőlködésünk arra való, hogy szerepeket erőltessünk magunkra. 

Nem csoda, ha egy idő után kényelmetlenné válik a szerep. Fura módon, sokan a kényelmetlenség ellenére is ragaszkodnak hozzá... nem is ragaszkodnak, egyenesen azonosulnak vele. Azt mondják, hogy belenőttek vagy beletörődtek a szerepbe, pedig  valójában vérzik és fáj már mindenük, olyannyira felhasogatta már őket az a szerep, mint ahogy egy szűk cipő feltöri az ember sarkát. És csak bizonygatják, milyen fontos abban a bizonyos  szűk szerepben maradni.

Ha abbahagyom a szerepjátékot, begyógyulnak a sebek. Kiderül, hogy aki vagyok, sosem sérült meg valójában. Végre levegőt kapok. Örömöt lelek az életemben. Az lehetek, aki vagyok. Szereptől mentesen. Tökéletesen és teljesen. 

Ha már cél kell neked, ez nem elég jó cél? Legyél aki vagy.

És persze megkérdezheted 5 percenként, hogy ott vagyunk-e már...

De mi lenne... mi lenne ha élveznéd az utat?

Igen. Itt ebben az eredményközpontú világban.

Értsd jól!

Kedves ismerősöm azzal "szekál" engem, hogy értsd már jól. Ne köss bele folyton a szavaimba, értsd már jól. Lehet, hogy nem fejezem ki jól magamat, de te értsd már jól. És nagyon fel tud háborodni az értetlenségemen, hogy pontosabb magyarázatot szeretnék. Pedig biz'isten nem kívánok én kötekedni, csak éppen megtanultam, hogy a bajaink jó nagy százaléka abból adódik, hogy nem értjük a másikat. Nem tudjuk, mit takar számára egy-egy kifejezés. Igen, fogalmunk sincs róla, hogy mit akar mondani nekünk. És fordítva is pont így van. Nem csoda, ha nem értjük egymást.

Hiszen a kedves ismerősöm, azt kívánja tőlem, hogy legyek gondolatolvasó. Értsem már úgy, ahogy ő mondani szeretné...

Nehéz ennek megfelelni. Még ha bele is látnék a gondolataiba, akkor is nehéz dolgom lenne. Mert hiszen mást mond, mint amit gondol... Akkor most melyiknek higgyek? Amit gondol? Vagy amit mond?

Arról nem is beszélve, hogy egy-egy fogalom nagyon különböző dolgot jelent az egyes embereknek. Hiszen mindaz a tapasztalat átitatja, amit valaki megélt.

Nem csoda, hogy például a politikában  sokaknak mást-mást jelent a magyarság, a haza, a védelem, a fejlődés... El is lehet rajta vitatkozni a világ végezetéig, hogy kinek van igaza...

De nem is kell messzire mennünk. 

Itt van például a szeretet. 

Van, akinek figyelmet jelent, ölelést, van akinek szép, de üres szavakat, van akinek szigorú nevelést, akár pálcával való fenyítést, van akinek ajándékokat, tárgyakat, büntetést, lelkifröccsöt. 

Miért is mondom ezt? 

Mert tudatosan vagy nem, de ezt adják a másiknak szeretetből és szeretet címén. Akkor most mit jelent a szeretet? Mindenkinek mást? Vagy nem?

Hát hogyan érthetném jól?

Érted? Nem szekállak. Tényleg szeretnélek érteni.

És neked? Neked mit jelent a szeretet?