2016. jún. 19.

A legnagyobb betegség: az elégedetlenség



Elégedetlenek vagyunk az időjárással, a partnerünkkel (vagy annak hiányával), a munkánkkal, a főnökünkkel, és legfőképpen magunkkal... a kinézetünkkel, a képességeinkkel, az egészségünkkel.
Nagy népi panaszkodóverseny kezdődik, ha szóba állunk egymással. Nincs elég... gyakorlatilag semmiből... Nincs elég idő, pénz, gyerek, barátság, figyelem, egészség.

De amikor volt? Akkor elégedettek voltunk? Nem. Igaz, hogy nem? (És értem azt is, ha azt kezded el mesélni, hogy sosem volt...)

Mindennel és bármivel lehet elégedetlennek lenni.
Annyira beleszoktunk már ebbe a panaszkodós- elégedetlenkedésbe, hogy bizony időbe telik leszokni róla. Pont úgy mint a dohányzásról vagy az alkoholról vagy más nem kívánt szokásról.
Abbahagyjuk. Pont. Mert már nem elégít ki. Talán észrevesszük, hogy az sosem elégített ki, csak pólékként alkalmaztuk. Pótlékként szeretethiányra, figyelemhiányra, boldogtalanságra, nyugtalanságra, az önbecsülés hiányára.

Ahogy abbahagyjuk, lehetőségünk van az igazit megélni. Az igazi figyelmet, szeretetet, megbecsülést, boldogságot. Méricskélés nélkül...anélkül, hogy rátennénk az elégedetlenség mérlegére. Anélkül, hogy besszippantana az elégedetlenség sztorija.

Először a testünk szabadul fel: a fizikai tünetek alól. Kisimul az idegrendszer. Elengednek a feszült izmok, kienged az állkapocs, megnyugszik a szív.
Aztán az elménk is felszabadul: az elégedetlenség helyére új tér költözik be. Kitágul a tudatunk. Kezdünk új és friss gondolatokhoz, gondolati lehetőségekhez hozzáférni.
Végül, ha tényleg abbahagyjuk az elégedetlenséget, egy új világ nyílik ki a számunkra. Kinyílik a szívünk. Leomlanak rólunk az elégedetlég ránk száradt rétegei, kitárul a lényünk, elkezdünk ragyogni. Összetéveszthetetlenül egyedi ragyogásunk és látásmódunk elkezd kiáradni. Egyre többet és többet kívánunk - önmagunkból... nem az elégedetlenség okán, hanem azért mert önmagunknak lenni jó, megbecsülni és figyelni magunkra jó, szeretni magunkat jó.


2016. jún. 9.

Nem vagy gép

Fura világban élünk. Manapság olyannyira körülvesznek minket a gépek, hogy gyakran magunkkal és egymással is úgy bánunk, mintha gépek lennénk: gépiesen.
Betápláljuk az adatokat
lefuttatjuk a programokat
várjuk az eredményt.

Elromlott? Kicserélünk egy alaktrészt. Okosabb programot futtatunk. Eredményt akarunk.

Eredményorientáltságot tanulunk a gépektől. Gépiesen.
De bármennyire is akarjuk az eredményeket, mi nem vagyunk gépek.

-Először is: érző lények vagyunk. Ahányan, annyi félék. A legjobb indulattal is, ha betápláljuk az adatokat, a színárnyalataink szerint a programokat felfényesítjük vagy besötétítjük. Az eredmény? Egészen kiszámíthatatlan, teljesen eltérő a gépektől.

-Aztán pedig gondolkodó lények is vagyunk. A gondolkodó csak nem csinál úgy, mint egy gép. Belepiszkál a a programokba. Van jobb ötlete, hogy milyen legyen a betáplálás, és amúgy is a programokat még menet közben is képes megváltoztatni. Hogy lesz ebből gépies eredmény?

-És nem utolsó sorban lelkes lények vagyunk, akik lelket visznek mindabba, amivel foglalkoznak. Ez adja a különbséget. Ettől lesz valami élő vagy a hiányában marad gépies.

2016. jún. 2.

A szabadság fokai

Azt csinálom, amihez kedvem van vs. azt teszem, amit igazán szeretnék

Kedves kliens érkezett hozzám belső utazásra: "Bármit megtehetek. Azt csinálok, amit akarok, mégis boldogtalan vagyok. Nincs okom rá, mégis boldogtalan vagyok."  

A szabadságunkat különböző mértékben tudjuk megélni.
Haladóbb szinten...  ha ez fontos nekünk, akkor az életünk folyamán olyan döntéseket hozunk, és olyan cselekvésekkel támogatjuk meg a döntéseinket, amelyek egyre nagyobb szabadságot hoznak. Egyre több időt, egyre több anyagi és más erőforrást tudunk használni - nem kötelező jelleggel, hanem szabadon olyan célokra, amelyekről mi magunk dönthetünk.


Fura módon ez a szabadság nem mindig egyszerű.
Nem egyszerű annak, aki nem kapcsolódik a mély belső lényegéhez - vagyis nem belülről éli meg a szabadságot.
Honnan tudjuk, hogy nem belülről éli meg?
Például onnan, hogy boldogtalan, céltalan, kedvetlen, depressziós, szeszélyes, kiszámíthatatlanul spontán, és ez a 'spontán' egyáltalán nem a jó értelemben értelmezendő... de akár agresszív, akaratos, nagyon is céltudatos öntörvényű maffiózóvezér is lehet.
Szabadságot él ő is, valamilyen szinten... hiszen az idejével, erőforrásaival szabadon gazdálkodik... DE. Ott az a DE. Valami nem stimmel. Nem teljes, nem egész, pedig azt teszi, amihez csak kedve van. Hát akkor mi a baj?
Egy baj van csak, hogy a belső világból való visszajelzés teljes mértékben kimarad vagy el lett régóta nyomva. 

Az igazi szabadság  mást jelent. Belülről jön. Túllép az idővel és erőforrásokkal való gazdálkodáson,  és valami mély belső felismerésből származik: abból a felismerésből, hogy dönthetek másként is. A döntéseim a belső világom kifejeződései, harmóniában vannak a lényemmel, tehát olyan döntések, amelyeket szeretek.
Nem feltétlenül könnyű döntések ezek, mert lehetséges, hogy a számomra harmonikus döntések a környezetemnek nem azok... és ebből sok konfliktus származhat. Mégis, belülről ÉRZEM és TUDOM, hogy ez JÓ.

Így fordulhat elő, hogy ha bántanak, nem akarok már visszabántani, akkor sem ha ebből úgymond 'vesztesen' kerülök ki. Így fordulhat elő, hogy a válással nem akarom a partneremet büntetni.
Előfordulhat, hogy a gyerekemet nem akarom felpofozni, még ha rettenetesen dühös is vagyok rá.
Előfordulhat, hogy tisztelem a másik szabadságát, és én magam is kérem, kifejezem, hogy vegyék figyelembe az enyémet.
Előfordulhat, hogy új világ születik ebből a szabadságból: lerázom magamról a fölösleges szabályokat.
Előfordulhat, ha már egy ideje belülről döntök, újra és újra, harmóniában magammal, a lényem vonzódása szerint, kialakul egy irány: a döntéseim nyomán új célok és cselekvések születnek. Olyanok, amelyeket szívesen, örömmel, sőt akár szenvedéllyel követhetek. Akkor odaadom az időmet és az erőforrásaimat, valamihez, amihez nem egyszerűen kedvem van, hanem szeretek. Egy új fokát ismerem meg a szabadságnak.

Dönthetek másként is, hiszen ha felismertem a döntésem szabadságát, akkor magam ellenében is dönthetek, de az sosem lesz JÓ belülről. Magyarázhatom magamnak is, másoknak is a világ végezetéig akár, akkor sem lesz JÓ, mert nem leszek harmóniában önmagammal.