2012. márc. 22.

A tudás illúziója

Régen foglalkoztat a tudás kérdése. Ki és mit tud, és az mennyire megbízható. Olyannyira elmerültem a témában, hogy még a szakdolgozatomat is ebből írtam, 'A tudás nem elég' címmel. Akkor még hittem benne, hogy a több tudással  meg lehet 'javítani' a világot. Vagyis azt gondoltam, hogy ha többet tudnánk, ha több embernek lenne hozzáférése a tudáshoz, tanuláshoz, ha értelmes dolgokat tanulnánk és tanítanánk, akkor egy jobb világban élnénk. 
Ugye, milyen szép?
Úgy hittem, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy mi a jó. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, megtanuljuk tőlük, tovább vigyük. És minden jó. 
Elég egyszerű recept a világ megjavulására.

Csak nem vettem figyelembe azt, hogy a tudást annyi mindenre lehet használni.  Elnyomásra például.  Kihasználásra. A körülöttünk lévők kontrollálására. Félre lehet magyarázni. Félre lehet érteni.

Akkor most jó az a tudás?

A szeretet nevében gyilkolászni lehet.
A szabadság nevében harcolni.
Soroljam tovább?

Szóval nem a tudás a megoldás. Pontosabban a tudás illúzió.
Ugyanis ha bevallanánk, hogy csak találgatunk, ha nem bújnánk a valószínűségek biztonságot adó százalékai mögé, akkor kiderülne, hogy
milyen sebezhetőek vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. És hová visz. 
És ez megijeszt.
Ragaszkodnunk a tudásunkból adódó kimenetelhez. Mert kiderülne, hogy valójában nem tudjuk.

Könyveket bújunk. Szakértőket alkalmazunk. Jósokhoz fordulunk: professzinálisan szervezettekhez, vagy kristálygömbből,  netán kártyából jósolókhoz. Annyira tudni akarjuk. 
Mert megijeszt, ha nem tudjuk.
De miért is annyira ijesztő a 'nem tudás'?

Ha nem tudjuk, akkor nyitottan figyelünk minden lehetőséget.
Ha nem tudjuk, akkor hajlandók vagyunk megismerkedni bármi újjal, hiszen nem vagyunk semmilyen sínen.
Ha nem tudjuk, akkor letehetjük a 'világ megjavításának' a felelősségét magunkról.
Ha nem tudjuk, akkor új megoldások születhetnek.
Ha nem tudjuk, akkor nem kell a múlt béklyóit cipelnünk, a jövő terhét pedig magunkra sem vesszük.

És végre a jelenben élünk. 
Megéljük, ami van.  Úgy, ahogy van.
Nem azzal foglalkozunk, hogy minek kellene lennie. 
Nem halmozunk több feldolgozatlanságot magunk elé... alá... mögé... 

2012. márc. 13.

Ha elveszted a munkád...

...akkor még mindig készíthetsz cipőt a polipoknak -javasolja az egyik,  amúgy nagyon is komoly számítógépes program vicces kedvű készítője. Ezzel a videoval támasztja alá az ötletét. Nem, nem a VOSZ gombaszedős ötletével szeretnék konkurálni. De ha a polipok kisétálnak a vízből, akkor a cipő sem lehet akkora hülyeség...  
Szerintem te is nézd meg, óriási. 

És ha megnézted, akkor megbeszélhetnénk pár dolgot. Nem a cipős dolgot. 



Tehát egy polip kisétál a vízből, a szárazföldre, kihoz egy rákocskát, és visszasétál.
Biológiából egyest kapnék, de nem tudom, hogyan lélegzik a polip a szárazföldön.
Vagy vesz egy nagy levegőt/vizet, és fut vele? Belemerül a levegőbe, mint a gyöngyhalászok a vízbe?
És egyáltalán miért hozza ki a rákocskát?
Ja igen, úgy tűnik, ez a polip nem az utolsó útjára indult.

Remek rejtvény.
Akinek van megfejtése, ide vele.

2012. márc. 6.

Még hogy a gyerekek nem szeretik a zöldeket?

Mármint megenni.
Ha te is így hiszed, akkor ajánlom neked ezt a filmet.
Annyira kedves, és rávilágít, hogy mi tanítunk meg a gyerekeinknek
jó szokást és rosszat.
Jó mulatást!
Köszönet Golubkának érte.


Green Kids from Ziggy Meilus on Vimeo.

2012. márc. 2.

Sokoldalúság


Szerintem mindannyian azok vagyunk. Vagyis lennénk. 

Van egy ismerősöm, akiből "ömlenek a versek", mióta helyre tette magában a "ki vagyok?"
kérdést. Pontosabban levakarta magáról a szemetet, a korlátozó hiteket, a félelmeket.
Amúgy vállalkozást vezet, főz, utazik. És verset ír. Sokoldalú?
Igen. Mondhatnánk így is. 

Egy másik ismerősöm anya. Önmagában is sok kreativitást kíván. Sokoldalú? Naná. Még dolgozik is mellette. Festő. Depresszióból gyógyult ki a kreativitás - festés által. 

Egy harmadik mindennel foglalkozik, mindent bütyköl. Mellesleg verset is ír. Alapvetően az őt körülvevő világot alapanyagként látja, és folyton azon töri a fejét, mit lehet létrehozni belőle. Sokoldalú? De még mennyire. Nem kötelezte el magát semmi mellett. Ha címkét kellene ráaggatni, ezermesternek hívnánk. Tévészerelő is volt, amíg a tévéket javították. Ja, mellesleg időfizikát oktat. 

Szerintem mindannyian sokoldalúak vagyunk természetünknél fogva.
Csak...
csak van néhány éve-évtizede? egy tendencia a szakososdásra, a specializálódásra. Aminek ugyan sok-sok előnye van, csak a sokoldalúságot nem kedveli. Mintha a sokoldalúság gaz lenne, amit ki kell írtani. Vagyis valahol a természetünket kell megtagadni általa. 
És ha már egy ideje tagadjuk a természetünket, vagy olyan környezetben nevelkedünk, ahol ez a norma, akkor nagy fellélegzés ráébredni a sokoldalúságunkra.

Mert meg lehet tanulni kötni egy fél délután. A többi gyakorlás kérdése. 
Meg lehet tanulni szöget beverni. A többi gyakorlás kérdése.
Meg lehet tanulni webdesign-olni, vagy narancsos kacsát sütni, vagy kerítést festeni. És ha elég sok mindennel foglakozol, egyszer csak azt mondják rád, hogy milyen sokoldalú vagy. Te pedig bután visszanézel, nem is érted. Hiszen természetes.
Mert a legtöbb dolog abból származik, hogy volt valami, amit meg akartál csinálni, ki akartál próbálni, aztán egy kicsit gyakoroltad, vagy utánajártál. Ha nem úgy sikerült, tovább izgatott, hogy egy jobb verziót csinálj, működjön. 

Szerintem mindannyian legalább annyira sokoldalúak vagyunk, mint ez a csiszolt üveg. Minden oldal másként veri vissza a fényt. Gyönyörködünk a sokoldalúságban. 

---
Ha nem kellene félni, akkor te milyen oldaladat szeretnéd megmutatni?
Ha tudnád, hogy te is  ilyen sokoldalú vagy- mint a képen-, mit próbálnál ki? Miben teljesítenéd ki magad? 
Belőled versek ömlenének? Vagy madárfestmények? Talán könyvet írnál? 

Szerinted, meddig érdemes félni? 


2012. febr. 27.

Sikerélmény és depresszió

Megfigyelted, hogy ha van sikerélményed, akkor lehetetlen depressziósnak lenni.
Akkor kiugrasz az ágyból reggel, hogy hadd folytathasd, amit elkezdtél. 
Új ötletekkel vagy tele, energiaáramlásban vagy.

Hogyan is lehetnél depressziós, amikor a valódi lényegedet valósítod meg. 
Honnan tudod? Örömed van benne. 

---
Ha depressziós vagy, életunt vagy, akkor ezek a gondolatok talán nem segítenek, hanem még jobban feldühítenek. 
Hurrá. Elkezded nekem felsorolni az indokokat, hogy miért van okod depressziósnak és életuntnak lenni. Nem szoktam veled vitatkozni. 
Igazad is van.
Van rá indok elég. 
És az indok lehet indok arra, hogy benne tocsogj, és lehet indok arra, hogy
minél hamarabb kikerülj belőle. 

Ebből kikerülni... ez is sikerélmény.
De addig is... bármilyen siker megteszi.

2012. febr. 22.

Latolgatás és jóslás

Befejeződött egy szakasz az életemben.
Na nem úgy, hogy diplomát kaptam, és menjek vele, amerre látok. Hanem egyszer csak... már annyi jelzés mutatja, hogy valaminek vége szakadt, hogy végre tudomásul kellene vennem.
Nem erősségem a dolgok befejezése. Sajnos. Most sem volt az.
Szóval latolgatok. Húztam, halasztottam.
Merre tovább?

"Nincs terv. Tudod. Minden pillanatban hozol döntést.
Nincs cselekvési terv.
Te tudod meghozni a vonzódásod szerinti döntést. Nincs jó vagy rossz.
Figyelj arra, hogy mi a jó neked, amikor latolgatsz.


A szabadságodat venném el, ha megmondanám, mi vár rád, mit tegyél. 
A jóslás, amit sokan játszanak: játék. 
Ha komolyan veszed, meg is tudod teremteni a jövőt. Nem a jós lát bele a jövőbe, hanem te helyezed a döntésedet egy alternatívába, lehetőségbe, amit eléd raknak.
Én ezt nem teszem meg. Nincs jövő. Minden egyszerre van. 


Visszautalok a játszótéri homokozó példára: 
a gyerekek saját jószándékból együtt játszanak, közösen építenek, aztán egyszer csak az egyikük elfordítja a figyelmét. Jön egy kutya, megjelenik egy fagylaltos. A gyerek kiszáll a játékból, vagy megunja, amit csinál.
Amit a gyerekek modelleznek neked, az az élet: mindig átalakul, és változik.
És van úgy, hogy benne vagy egy játékban, és mások kiszállnak, és már nem is tudod folytatni a játékot.
Csináld azt, amit a gyerekek.
Körbe néznek, mit lehet játszani, kivel lehet játszani.
Ha ketten vannak, nem fognak focizni, kitalálnak valami mást. "
___
Igen, ez a pár mondat arra emlékezet, hogy ne vegyem már annyira komolyan az életet.
Ne latolgassak annyit.

És neked? Könnyű befejezni a dolgokat? Észrevenni, ha valaminek lejárt az ideje? Könnyű váltani? Másik játékot találni? Vagy másik játszópajtást?

2012. febr. 16.

Önhibáján kívül...

Csatlakoztam a szívesség.net közösségéhez. Jó dolognak tartom, van jó pár nekem-fölösleges-másoknak értékes-tárgyam, ami így új gazdára találhat. 
Persze sok irányba tud fejlődni az a szívességen alapuló rendszer.

Ahogyan böngésztem, és ismerkedtem a honlapon zajló eseményekkel, feltűnt nekem egy tendencia, egy kifejezés:
"az önhibáján kívül" 

"Önhibámon kívül kerültem ilyen, meg olyan helyzetbe."

Amit nem is akarok megkérdőjelezni. Ha valaki így érzi, így van. Inkább a belőle származó következtetésekkel vitatkoznék.
Persze, ha el akarnám viccelni a dolgot, akkor a felajánló oldalon sehol nem találkoztam vele. Önhibámon kívül van itt 4 fölösleges takaró, 3 télikabát, 3 kiló fonal... 
De most komolyan.
Ha így van az "önhibán kívül", akkor el kell fogadni azt is, hogy ő egy tehetetlen, mindenre alkalmatlan, cselekvésre képtelen valaki, aki ki van téve a környezet, mondjuk úgy, hogy az elemek dobálásának. És ez a gondolat önmagában is messzire vezet.
Hogy vajon tényleg így van-e? Vagy van valamennyi döntésünk benne? Esetleg szabadságunk?
Például arrébb is mehetünk. Képletesen, és minden módon.

A másik megközelítés az ahogyan ezt a kifejezést olyan gyakran használják- "takaróként".
Mert ebből az következik, hogy tessék megoldani... helyettem. Én nem vagyok hibás, oldja meg valaki más... helyettem. 
(Mondok pár népszerű és széles körben elterjedt változatot, hogy ki mindenki oldja meg helyettem:
Például az állam. Az aktuális, hatalmon lévő miniszterelnök. Az önkormányzat. Az egészségügy. Az orvos. A családsegítő. Az iskola. És benne a tanár. ) Mindenki sorra kerül. Csak én nem. Mert...

Miért is? (Csak azért, mert önhibámon kívül?)
Miért is? Nekem nincs közöm a saját életemhez? 
Akkor kinek van? 
___ ___ ___

És mi volna, ha mindegy volna, hogy kinek a hibájából kerültem ebbe a helyzetbe?

Akkor marad a tiszta és egyszerű képlet. Itt vagyok. Itt rossz nekem. Ez az én életem pillanatnyi állapota.
Mit tehetek érte, hogy kikerüljek belőle? 

Más hozzáállás, igaz?
Milyen erőforrásokat tudok mozgósítani? Ki tud segíteni a következő lépésben? Mit tehetek?
(Észreveszed a különbséget? Nem azt kérdezem, hogy ki fogja megoldani helyettem...)

2012. febr. 14.

És ha nem sikerül a fogyókúra?

Amikor magad ellenében döntesz.
Jártál már úgy, hogy eldöntöttél valamit, aztán mégsem sikerült  a változás? 

Leszokom. Megváltoztatom. Lefogyok.
Tisztában voltál minden előnyével. Tisztán tudtad, hogy ezt szeretnéd. Egészségesebb, jobb, értékesebb. Ki a csuda akarna egy rossz szokást felvenni magának? Az új jobb lenne, igaz?
Meg is volt, hogyan csináld. 
És ez a döntés el is tartott...

mondjuk 10 percig, 1 óráig, 1 hétig, 1 hónapig... amíg csak
azon nem kaptad magad, hogy a régi szokás működik. 
És még rosszabbul érezted magad miatta, mert most már egy kudarcos élményt is beleltároztál.
Esetleg tovább racionalizáltad a dolgot: nincs elég akaraterőm, nem vagyok elég kitartó, különben is ebben a környezetben ezt nem lehet megcsinálni, nem is olyan jó az a módszer, lehet, hogy nekik működik, de nekem nem... stb. 

Amit érdemes megnézni ilyenkor, hogy amit a felszínen jó megcsinálni- mert olvastál róla, mert mások is megtették, mert... mert...  bármiért - mert eldöntötted, ez harmóniában van-e valójában veled. Érdemes megvizsgálni, hogy mi az, amivel szemben döntesz. Amikor felszín és a belső között ellentmondás feszül, úgy tűnik magad ellenében döntesz.  Ha maradunk a táplálkozás példájánál. Elutasítasz egy alapanyagot, egy módszert. És később visszatérsz a régihez - az a régi valamit ad neked, valamilyen nyereséget, amiért érdemes hozzá ragaszkodni.  
Ezt érdemes feltérképezni. 
Vajon hol van az az ellentét? Mi "nem engedi" benned azt az új, egészséges, jobb dolgot? Mitől "érdemes" ragaszkodni a régihez? 

És ha ezt feltártad, megoldottad, akkor nem kell többet magad ellenében döntened. 

2012. jan. 25.

Ki büntet nagyobbat?

Az anyuka, aki megtiltja a tizenéves lányának a szórakozást, 
vagy a tizenéves, aki  cserébe 

a) nem áll szóba az anyukával, csak "döglik" otthon, nem hajlandó semmire
b) lelép otthonról, hazugságokkal tömi be, ami úgysem talált eddig sem meghallgatásra?

Szerinted ki büntet nagyobbat? 
Az, aki arra tanítja a másikat, hogy ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megfosztom tőled az örömöt?
Vagy az, aki visszavonja magát, elérhetetlenné teszi magát a másik számára? Esetleg még egy felvett maszkkal is körbebástyázza magát... 

Szerintem nemcsak egymást büntetik, hanem önmagukat is.
Persze megkérdezhetném tőlük, hogy jó ez nektek? 
De nyilván ezt a büntetősdit nem jókedvéből csinálja az ember. Igaz? 
Hanem abboól a kényszerből, hogy már nincs tovább. Elfogytak az eszközök. Tehetetlen lettem. Tehetetlenségemben, hatalmi szóval "az lesz, amit én akarok". És ha az lesz, megbüntetlek. 

De nem büntethetek egy másik szabad lényt büntetlenül. Ennek bizony ára van. Nekem is fáj. 
(Megjegyzés: Hallottad már, amikor egy szülő azzal a felkiáltással bünteti a gyerekét, hogy, ez nekem jobban fáj, mint neked? - Viccesnek hangzik, de igazat mond. Csak egy lépéssel tovább kellene menni... 
Akkor miért csinálod? )
Szóval fáj nekem is. 
Furcsa, de a másik fájdalma fáj nekünk is. (ezért is akarunk segíteni a fájdalmon amúgy, de izibe'... már ugye ha körbe nem bástyáztuk magunkat hamis védelmekkel... hogy ne érezzük a fájdalmat)
Tehát az egyik ára, hogy fáj. 
És ezzel még nincs vége. 
Mert megtanítottam a másik szabad lényt a büntetés erejére. 

"Cserébe", akit megbüntettem - visszabüntet. (Valljuk be, azért elég kevés Jézus-tudatosságú ember szaladgál körülöttünk, aki inkább a másik orcáját nyújtja... tehát elég valószínű, hogy a másik visszabüntet.) 
Visszabüntet a maga eszközeivel. 
Gyakran a büntetettnek nincsenek különösebb eszközei, lehetőségei. (Hiszen a hatalomban lévő birtokolja az eszközöket... Érdekes, a hatalomban lévő szokott alapvetően büntetni...) Akit büntetnek,  csak érzi az igazságtalanságot, sértődöttséget, szomorúságot, akár tehetetlenséget. Ha nincsenek eszközei, akkor végső esetben saját magát vonja meg a büntetőtől. (Kiszáll. Nem áll szóba vele. Elköltözik. Megvonja tőle a szexet. Megvonja tőle a figyelmet... stb.) Jobb esetben csak időlegesen vonja magát  vissza, zárja be magát. Rosszabb esetben egész életre dönt arról, hogy ő nem lehet önmaga.
Sajnos téves következtetések is gyakran születnek ebből:
-nem lehetek önmagam, mert megbüntetnek
-nincs szabadság
-nem bízhatok meg a szerettemben, sőt idővel senkiben sem
-az élet amúgy is sz@r
-depresszióba süllyedek

Szóval? Ki büntet nagyobbat?
Én meg nem tudom mondani.
A tapasztalat szerint mindkét félnek fájdalmas a tapasztalat. 

•••

Lehetne ez másként is? Szerintem igen.
Mondjuk akkor, ha elfogadnám a másik szabadságát és egyenlőségét. Legyen ő a gyerekem, szülőm, a beosztottam, a főnököm... bármilyen szereplője az életemnek.
Elfogadnám azt is, hogy habár Egyek vagyunk,  nem vagyunk egyformák.  Vagyis lehet más választása, döntése. Lehet, hogy neki más a fontos. Neki más az élete. Csak nyitva hagynám a lehetőséget, hogy ez lehetséges. Elfogadnám azt is, hogy habár van lehetőségem ráerőltetni a másikra a véleményemet, élettapasztalatomat, hatalmamat, eljön az idő, amikor be kell látnom, bármennyire is "sikeres" az erőltetés, nem megy tökéletesen, és be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. És ha belátom a tehetetlenségemet, akkor egy új tudatosság nyílik ki számomra, ahol végre új megoldások születhetnek.

Akkor talán új kérdések is születnének büntetésről vagy nem büntetésről.