Sikerélmény és depresszió

Megfigyelted, hogy ha van sikerélményed, akkor lehetetlen depressziósnak lenni.

Akkor kiugrasz az ágyból reggel, hogy hadd folytathasd, amit elkezdtél. 

Új ötletekkel vagy tele, energiaáramlásban vagy.

Hogyan is lehetnél depressziós, amikor a valódi lényegedet valósítod meg. 

Honnan tudod? Örömed van benne. 

---

Ha depressziós vagy, életunt vagy, akkor ezek a gondolatok talán nem segítenek, hanem még jobban feldühítenek. 

Hurrá. Elkezded nekem felsorolni az indokokat, hogy miért van okod depressziósnak és életuntnak lenni. Nem szoktam veled vitatkozni. 

Igazad is van.

Van rá indok elég. 

És az indok lehet indok arra, hogy benne tocsogj, és lehet indok arra, hogy

minél hamarabb kikerülj belőle. 

Ebből kikerülni... ez is sikerélmény.
De addig is... bármilyen siker megteszi.

A kérdés, ami megváltoztatta az életemet

Halálból visszajött ismerősöm kérdése ez a gyerekeihez, amikor veszekednek?

És ez jó neked?
Nyilvánvalóan NEM a válasz.

Akkor miért csinálod?

Tudod, hányszor felteszem magamnak ezt a kérdést? Akár naponta többször is. Ha szükséges. Azóta sokkal boldogabb vagyok, mert abbahagyom azt, ami nem jó nekem. Nem kínzom magam. Tudod, a legtöbbször gondolatokkal kínoztam magam. Arról, hogy milyennek kellene lennem, kinek-minek kellene megfelelnem.
Legtöbbször nem az élet/a munka/a történések zakalatnak fel, hanem   az, ahogyan a fejemet töröm rajtuk.

Ez jó neked?
Akkor miért csinálod?
•••

Tényleg. Miért is?
Miért csinálunk olyasmit, ami nem jó nekünk?


Mert ezt várják tőlünk?
Mert meg kell felelni egy szerepnek?
Mert vonzódunk a drámához?
Mert?

Feltetted már a kérdést magadnak, hogy ha valami nem jó neked... akkor miért csinálod?

Igen messzire visz a válasz.
Elfogadom, ha feldühít.
Tudod, mit? Kifejezetten jó jelnek tartom. :-)
Csak tudd, hogy van tovább.

Találkozom emberekkel, akik nem jutnak tovább a dühön (pedig van tovább!)

És miután ez a mai társadalom nehezen tolerálja a dühöt- egyáltalán a létezését is, ők pedig jól megtanulták a leckét-, ezért az egyik "megoldási mód", hogy eltakarják. Például depresszióval. Bele is süppednek ilyenkor  a "semmibe", az érzékek és érzések eltompításába... Vagy az áldozatságba...

Tudtad, hogy a depresszió csak egy takaró?

Eltakarja például azt, hogy mennyire fáj, ami nem jó nekünk. És ez mennyire feldühít: hogy hagytuk, hogy nem léptünk ki belőle, hogynem oldottuk meg, hogy tehetetlenek voltunk stb.

Szerintem nem kell a halálból visszajönni, hogy feltedd magadnak/másnak ezt az egyszerű kérdést: És ez jó neked?

Persze csak azoknak szól, akik megelégelték a takarókat.

Mert vég nélkül lehet sorolni a kifogásokat, hogy miért is kell szenvedni...
De ne haragudj, a szenvedésedben nem lehetek az asszisztensed! Én a megoldásokkal foglalkozom. Mert van jobb élet!

Csak abból adhatunk, amink van...

Vagyis azt nem adhatjuk oda a másiknak, amiből nekünk sincs. Háát... ez a nagy tanulsága annak, amit meg kellett értenem. Nem kerestem, jött az magától. Mármint a szituáció. Fejbeverős. Tudod milyen az...
Dühöngtem rendesen.

És amikor kifogyott a düh (hová tűnik, az még mindig rejtély...), azt az üres düh-mentes teret a megértés vette birtokba. Csendesen beszivárgott. Aztán, ahogyan ráeszméltem, hogy ez mennyivel kellemesebb, mint dühöngeni, akkor már egy picit se tiltakoztam ellene: átjárta nemcsak ezt a megérteni-vágyott dolgot is, de még vagy egy tucat régebbit is:
Hiába is várok szeretetet, megértést, elfogadást, jószándékot, ha nincs miből adjon. Nem tud mást adni, mint amije van. Még akkor is, ha mézes-mázos csomagba bújtatja.

Ha a követ, amivel fejbevágnak, gyönyörű cukorpapírba csomagolják, akkor nem üt akkorát?

Dehogynem. Csak hosszabb idő rájönni, mi ütött olyan nagyot.