2017. jún. 23.

Kutyu-Li, aki sosem haragudott

12 évet töltöttünk együtt.
Szerettük egymást.
Jóban-rosszban, esőben, sárban, napsütésben, de inkább árnyékban. Nem volt egy nagy napozós típus.
Feltétel nélkül szeretett.  Ő mindig. Én meg igyekvésem szerint - például ő sosem kérdezte, hogy miért ások a kertben, cserébe bennem ez felvetődött. Ő mindig örült egy remek lyuknak a földben, én nem annyira. Ő sosem volt
rám mérges, én meg igen... rá, aztán magamra.
De igyekeztem. Ő pedig türelmes mesternek bizonyult.
Alakított. Én pedig fejlődőképes elfogadóvá léptem elő.

Felnőtt  volt már, amikor megismerkedtünk. Menhelyen. Nem volt mit tudni róla, ő pedig sose mesélt az előző életéről. Jobb szeretett a jelenben lenni. Ahogy egy mesterhez illik.
Ki kellett vakarni az összecsomósodott bundából, először...
Ott dőlt el véglegesen, hogy a fésű elhagyható, a középkori kínzóeszközök kategóriája, a látványától is legalább a kutyaház legmélyebb zugába kell elbujdokolni, nem akar ő gazdás kutyaként kinézni.
Utána sokat hadakoztunk. Én a mindenféle bundába akadó bogáncsokkal, ő pedig a szemtelen verebekkel. Végeláthatatlan történet. Bogáncs mindig akad. A körömollóval nyírt gyepen is. Akár csak veréb. Kinek-kinek ellensége szerint.

Vártuk a jó időt és a csomagpostást.
Közösen utáltuk a szomszédságból ide bóklászó fekete-fehér macskát, aki a halakat vadászni jött a kerti tavacskánkhoz.
Kertészkedtünk, ahogy az már csak lenni szokott. Én mindenféle eszközökkel. Ő meg csak úgy, ahogy jól esett...mezítlábbal.
Labdáztunk és locsoltuk a kertet, és naná, hogy bele kellett harapni a vízsugárba.
Szerettünk sétálni. csak úgy, póráz nélkül -a tilosban. Fütyültünk egymásnak. Én neki, hogy merre megyünk. Ő nekem, hogy még nem megyünk, mert végig kell szagolni a mai 'újságokat'.
Ha kedve volt, elhitette velem, hogy hallgat a füttyre. Így könnyebb volt mindkettőnknek, mert szerettem volna, ha én vezetek. Ő pedig szeretett a kedvemben járni. Meg a lábam alatt.
Nagyokat barangoltunk a közeli erdőben, de csak úgy, hogy jól szemmel tarthassuk egymást, mert egy nagy ijedelem estén csak az őrült hazafutás segíthetett, és ezt tutira nem én találtam ki. Ő volt a gyorsabb. Én nem bírtam azt a tempót. Szóval inkább jobb volt nem megijedni.

Mester volt és festőmodell.
A szeretet tanítója, aki nagy bölcsességről tett tanúbizonyságot. "Ami nem ízlik, köpd ki." Tudta, hogyan kell nem agyalni a dolgokon.

Időjárástól és sárosságtól függő majdnem fehér bundáján nem lehetett észrevenni az idő múlását. Őszülő halánték? Dehogy is. Vigyorgó pofa. Bármikor, bárkinek. Jó kutya volt. Nagyon.
Egyetlen embernek kapott oda a lábához életében, egy helyettesítő villanyóra leolvasó érkezett. De megmondom őszintén, neki én is odakaptam volna.

Csak a séták lettek egyre rövidebbek az idő múlásával. Valahogy az egyik lábacska csak nem akart sétálni rendesen. Meg valahogy a labdáért se akaródzott már futkosni. De az igazi baj akkor jött el, amikor a verebek ott vircsaftoltak egy méterre a házától. Azok az igazi galád teremtések! Bizony mondom, arra készültek, hogy bekötöznek a kutyaházba.
Rettenetes napok voltak. Ahogy hagyta el az erő a kis testet. Ahogy egyre nehezebb lett minden, és már napokig fel sem tudott kelni. Jaj, azok a szomorú szemek... Kórság, betegség, rettenet.
Állatorvos, konzultáció, gyógyszer, jajistenemmittegyünk, dehátnemisolyanöreg, éshaegymásikorvosmegnézné, jajamegcsináltatjukaaztaröntgent, úristenegygolyó? golyóvanalábában? honnantudtukvolna, befogadottkutya, sosemmesélteel,  deznemmagyarázzaagyengeségét, jajmilehetabaj, demégeszik, éshaeszikfeltuderősödni, nembíromhallgatnieztaköhögést, ezagyógyszersemmitsemér, úgyiskihányja, egyvagyonezazújállatorvos, csaksegítsen, láttadazárlistájátmégazaltatásonismennyitkeres,  amiénkcsakagyógyszerárátkérielezért, borzasztóezabetegség, csakülünkittmellette, méglélegzik, akkorezanapisamiénk, demáraligkaplevegőt, csakfájdalmainelegyenek, csakeltudnámondanihogyfáje, kivagyokénhogyazéletrőldönthessek, jajdeszörnyűállapotbanvan, igazavanazállatorvosnak, elkellaltatni.

El kell altatni.

Látod azt a pöttyöt a képen? Golyó.
Embertől származik.
Embertől, akire egy nagymester sosem haragudott.



2017. jún. 18.

Szelektív emlékezet - történet anyósoknak

Mindig nagy tisztelettel és alázattal fordulok az emberek felé, akik hajlandóak a sötét oldalukat feltárni, akik hajlandóak szembe nézni a nem-tetszetős-oldalukkal. És különösen megemelem a kalapomat, amikor valaki hajlandó változni.
A napokban valaki - aki történetesen anyós - szerette volna rendezni a kapcsolatát a fiával, mint később kiderült, a menyével is, de amúgy menye miatt nem jött volna el egy terápiára...

"A fiammal nagyon megromlott a viszonyom. Nagyon közeli, már-már meghitt viszonyban voltunk. Aztán jött a barátnő. Nem tudom mi történt. A fiam megváltozott. Később a menyem ellenem hangolta a fiamat. Pedig már egy ideje nem szólok bele az életükbe, de ez nem segít. Próbálok csendben maradni, visszafogni magam, de ez csak órákig vagy legfeljebb pár napig megy. A legkisebb megjegyzésre is ugranak, ellenségesek. Elvesztettem a fiamat. Ott tartunk, hogy az is baj, ha megkérdezem, hogy nem szomjas-e az unokám..."

Ez a kiindulás meglehetősen tipikusnak mondható. A felszín.
Amikor az érzések és érzelmek mentén mélyebbre merülünk, akkor valahogyan mindig kiderül - és ebben az esetben is így történt - hogy a felszín alatt erőteljes megoldatlanságok húzódnak -, amit valahogyan a feledés homálya elfed. Legalábbis megpróbáljuk a feledés homályába taszítani, megpróbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
És ahogyan a feledés egyáltalán nem jótékony homályából előhozzuk a dolgokat, kiderül, hogy mi is a részünk a folyamatban. Elkezdünk igazat mondani - magunknak.

Ebben az esetben az derült ki, hogy a fiúnak semmi köze sincs a változáshoz, ő csak elszenvedője volt az anya elutasításának: "nem a fiam változott meg, hanem én voltam az, akinek nem tetszett a fiam választása. Igen, elmondtam neki, hogy nem tetszik a barátnője, más nőt képzelek el neki. A lány még azt is meghallotta, amikor azt mondtam, hogy vetessék el a babát., aki akkor már úton volt."
Ők ezt nem akarták. Összeházasodtak.
"Megértettem, hogy nem a fiam változott meg. Én voltam az, aki nem fogadtam el a fiam életének egyik legmeghatározóbb döntését. A választottja felé pedig simán becsuktam a szívemet, és nem vettem tudomásul azt sem, hogy megbántottam. Később sem tudott semmit sem csinálni, ami tetszett volna nekem. Nem kellett a fiamat ellenem hangolni. Magától nem tetszett neki, amit csinálok. Nem szerettem őket.
És nem szerettem magamat sem. "

Amikor az el-nem-fogadás az alap egy kapcsolatban, akkor minden megjegyzés csak tüske lehet.

Ahogy a terápia során ez a valaki őszintén kitárta a szívét, kiöntötte a fájdalmait, kisírta a saját tehetetlenségét, dühét, elvárásait, akkor nyitott szívvel tudott fordulni legelőször is önmagához. Ekkor tudta megtalálni a szeretetet önmaga felé. Amikor ez a szeretet begyógyította a hiányokat, akkor volt képes odafordulni először a fiához, majd a menyéhez is - szeretettel, elfogadással.
És akkor született meg egy új lehetőség egy új alapra helyeződő kapcsolatra.
Természetesen ezzel még nincs vége. Bár a terápia befejeződött, a 'romokat' el kell lapátolni ahhoz, hogy tényleg új alapokra helyeződjön a kapcsolat.

Akkor lesz igazán vége, ha ez a valaki tovább megy, amikor hajlandó odafordulni a fiához, menyéhez, őszintén elvállalni a károkat, amelyeket okozott, és eljutni velük az őszinteségben egészen addig, amíg eljutnak a kölcsönös megbocsátásig. Legtöbbször ezek után (ezzel a megértéssel, szeretettel, odafordulással) már ez nem nehéz feladat, bár némi bátorságot azért kíván az az odafordulás.
Általában a másik fél lelke, a megbántott (az esetek 99%-ában) alig várja már, hogy megbocsáthasson, mert már alig várja, hogy elfogadják őt, annak aki.
Mindannyian ezt szeretnénk.


Az elfogadás a természetes működésünk.
És ami nem szívből jövő elfogadás, azt nem pótolja semmi a felszínen.

2016. szept. 19.

Pornófüggő a partnerem

Először is olvasd el a pornófüggőségről szóló cikket itt. 
Most, hogy nagyjából érted, mi zajlik a partneredben, fordítsd a figyelmedet saját magadra:

Egyszer csak eljön a pillantat, amikor nem lehet tovább úgy csinálni, mintha nem lenne. Lehet, hogy jó ideig halogatod ezt a pillanatot, valahol az agyad hátsó részében ott motoszkál... leveszed a jeleket, de nem akarod sikerül összerakni. Aztán egyszer csak nincs hová menekülni előle, muszáj kimondanod.
A szexuális természetű problémák soha nem az ágyban kezdődnek, és soha nem ott érnek véget.
Van, hogy az egész párkapcsolatot új alapokra kellene hozni, és legelőször szóba kellene állni egymással. Kimondani, hogy mi fáj, mi bánt,  hogy jutottunk ide, és mit tehetünk a gyógyulásért.
Ahhoz, hogy erre képes legyél, remek dolog, ha te magad nem sérülten kezdesz bele a tisztázásba:

Valójában nagyon meg vagy bántva, mélyen meg vagy sértődve.
Megcsalva érzed magad.
Elhagyva érzed magad.
Szégyelled. Titkolnod kell.
És dühös is vagy. Nagyon.
Valahol mélyen érzed, hogy ez nem rólad szól, mégis elkezded bántani magadat.
- nem vagyok elég jó
- nem kellek
- kövér vagyok/sovány vagyok/ nagy a fenekem/ vastag a combom/ nem vagyok elég vonzó /nem vagyok elég vörös/ nem vagyok elég dögös/
- biztos nem tettem mindent a partneremnek, nem tudom kielégíteni
- bűntudatod van, mindenért magadat okolod
- összezuhansz
- bántod magad, mert hagytad, hogy idáig jussatok, előveszed az összes megoldatlan önértéklési problémádat és tocsogsz bennük

Aztán a megoldáshoz is eljutsz valahogyan, hiszen valamit tenni fogsz:
Vérmérseklettől függően
1. elkezded racionalizálni, hogy ne kelljen foglalkozni vele, tulajdonképpen magad is része vagy a problémának
2. felveszed a harcot a virtuális "harmadikkal-századikkal"
3. véget vetsz a kapcsolatnak
4. meg akarod menteni a partneredet

1. elkezdesz racionalizálni
Felmentéseket keresel, azt magyarázod magadnak, hogy ez nem is probléma:
mindenki ezt csinálja, az internetforgalom 80%-át a pornó teszi ki, a partnerem nagy étvágyú, nincs kivel megbeszéljem, ez szégyellnivaló, nem tudom kitől kérjek segítséget... stb.

Jó, ha tudod, te magad is része vagy a problémának. Magától nem fog megoldódni.

2. felveszed a harcot
tanulmányozod az "ellenséget", milyenek is azok a virtuális ingeradók, akikre a partnered ráizgul...
ha esetleg szexi fehérneműt vennél, csábítóbb lennél, megváltoztatnád a kinézetedet, kipróbálnád azokat az új pózokat, eszközöket...  terveket szövögetsz, hogyan változtasd meg magadat.

Jó ha tudod, hogy a partnered téves identitásán nem ez fog segíteni.
Felveheted a harcot, színesítheted a szexualitásodat, semmi baj vele, de a megoldáshoz nem ez visz közelebb.

3. véget vetsz a kapcsolatnak
Elképzelhető, hogy el kell menned idáig.
Amikor a partnered nem akar változtatni, nem akar a téveszméiből kijönni, te mondhatsz
nemet a kapcsolatra.

Van úgy, hogy ez az egyetlen lehetőség a partnerednek, hogy szembesüljön vele,  hogy tönkre
teszi a párkapcsolatát. És ekkor lehetősége van változtatni.

4. meg akarod menteni a partneredet

Teljesen esélytelen, nem lehet senkit sem megmenteni attól, amit önmagának hisz.
Ő az, aki fel tud ébredni a téveszméiből... ha akar...
ő az, aki meg tudja találni a saját gyógyulásának az útját...
te legjobb esetben is csak szembesíteni tudod a valósággal (és ez óriási segítség, még akkor is, ha előszörre nem úgy néz ki).

Ahhoz, hogy valóban segíthess, saját magadnak kell kibogozni, hogy ebből mi a te részed - ha van egyáltalán benne részed -,  és először azt megoldani.  Megoldani a saját sérüléseidet. Majd utána tudsz valódi segítséget nyújtani.
Úgy is lehet elképzelni, hogy ha a mocsárból akarsz valakit kihúzni, és amúgy te is térdig benne vagy,  nem fogtok sokra jutni. Ha nincs szilárd talaj a lábad alatt, először magadat mentsd ki, kérj és fogadj el segítséget.

* tárd fel és oldd meg az önértékelési problémáidat, békülj ki magaddal, a testeddel,
szeresd magadat
* dolgozd fel a traumákat, amelyek a szexualitás terén értek

Ha te stabilan szilárd talajon állsz, akkor nyújthatsz segítő kezet, mert van mibe kapaszkodni,
és jó ha tudod, hogy ekkor is két esélyes a dolog: a partnered vagy elfogadja, vagy nem.
- Nem tudsz valakit megmenteni, ha nem fogadja el a segítségedet. (attól még másnak a segítségét elfogadhatja, bíztasd rá, kereshet szakembert, terapeutát...) de ha nem akar változtatni, akkor irány a 3. pont vagy pedig annak a tisztázása, hogy miért is akarnál egy olyan kapcsolatban maradni, ami nem jó neked.
- Ha elfogadja a segítségedet, akkor jó ha tudod, hogy az a legtöbb, hogy te magad stabilan a valóságban horgonyzol. Ő az, aki el van tévedve, össze van zavarodva a téveszméitől, őneki kell megtalálnia az utat... legelőször saját magához. Azzal, hogy a valóságban horgonyzol, emlékezteted őt, mint egy világítótorony. Lehet, hogy már régóta bolyong a téveszmék birodalmában. Lehet, hogy akár napi 3-4 órát vagy több időt is ott tölt. Nem biztos, hogy könnyű dolgod lesz. Sok türelemmel, sok szeretettel azonban tényleg tudsz segíteni.  (Ha nem tudsz szeretettel fordulni hozzá, akkor fölösleges belekezdeni, kérj segítséget!)

Töltsetek időt együtt!
Beszélj vele! Kérdezd őt, és hallgasd meg! Szeretettel hallgasd meg! Segítsd, hogy megnyílhasson!
Bátorítsd, hogy ossza meg veled az életét, a gondolatait, az érzéseit! Mintha egy gyémántot pucolgatnátok, ami beleesett a sárba. Sok gyönyörűen csiszolt lapocska. Egyik a másik után tisztává tud válni.
Ne élj vissza azzal, amit megoszt veled! Soha! A lelke legmélyebb és legsötétebb titkait is megoszthatja veled, ami lehet, hogy egyáltalán nem tetszetős. Ez nem muníció egy veszekedéshez, hanem lehetőség arra, hogy őszintévé és igazivá váljon a kapcsolatotok. Oszd meg vele te is a gondolataidat, érzéseidet!
Érezni fogjátok, hogy igazi gyógyulás történik.




2016. szept. 12.

A pornófüggőségről


Mindenki, aki pornófüggő elmondja magáról, hogy a pornó neki csak pótszer. Amikor egészséges és természetes a működésed, nincs szükséged pótszerekre. Nem is érted, hogy mire kellene a pótszer. Az élet mindig jobb.
Mi a jobb, nézni egy filmet arról, hogy valaki megiszik egy üveg friss, hideg citromos vizet, vagy az, amikor te magad megiszod?
Minden attól függ, hogy valójában szomjas vagy-e...  ugye? Ha igen, akkor nem kérdés, hogy nem éred be a filmmel. De ha nem vagy szomjas, akkor kezdődik a saját magad átverése. Meghekkeled magadat.

Ha szomjas vagy, és innál egy jó kis citromos vizet, vágynál a víz hűvösére, a citrom savanyúságára, akkor nem éred be azzal, hogy mutatnak neked egy filmet a citromos vízről, elég egyértelmű, igaz? A citromos víz, ahogyan kézbe veszed és megiszod, végigmegy a szádon, a nyelőcsövön, a gyomrodon,   minden érzékszervedet érinti és kielégíti, érzed, ahogy a szomjúság kielégül, jóllétet hoz.  Minden sejted "jóllakik" vele. Ha szomjas vagy, nem éred be a filmmel, még akkor sem, ha a film nézése közben már elindult a nyálelválasztásod. Ha egy kicsit odafigyelsz magadra, észre veheted, hogy valóban szomjas vagy, vagy pedig egy mesterséges vágy keltődik a film által. (Mesterséges vágyakkal tele vannak a filmek, a reklámok, és minden marketinges tudja, hogy vágyat kell kelteni... amire az ő terméke lesz a "megoldás".)
Ha a filmmel akarod kielégíteni a valódi szomjúságodat, nem fog menni. Ott van a testi reakció, de a hiányt nem tudod kielégíteni. Nem és nem. Megnézhetsz még 100 citromos filmet, egyre erősebb adagolásban, és szétcseszheted vele a nyálelválasztó rendszeredet, de nem tudod kielégíteni a szomjúságodat. A szervezeted nem hülye, egy idő után rájön, hogy valami itt nem stimmel, védekezésképpen próbálja az érzékelőrendszeredet letompítani (mondhatjuk úgy is, lebutítani), és ezt ürességként "érzékeled".  Ahogy a saját érzékelőrendszered tompul, úgy tudsz távolodni önmagadtól - hiszen nincs jelzés, ami jelezne, hogy 'hello, állj meg, rossz felé mész'. Egyre nagyobb az üresség, egyre nagyobb az űr. Egyre nagyobb űrt kellene betömni. Most már nemcsak a szomjúság a probléma, hanem a feszültség, hogy eltávolodtál önmagadtól, sőt egy idő után már nem is tudod eldönteni, hogy szomjas vagy-e vagy feszült... vagy mi bajod van.
Ugye milyen rettenetes kör?
Egyszerűbb az egész elején kitisztázni, hogy szomjas vagy-e valójában.

Így van ez a pornóval is. A valódi vágyat nincs az a pornó, ami ki tudná elégíteni.
A mesterséges vágyadra pedig bármelyik, mindegyik, válogatás nélkül alkalmazható valódi kielégülés nélkül. Nincs is nehéz dolga a vágykeltőknek, hiszen pont úgy, ahogy a citromra nyálelválasztással, a pornóra más testi reakciókkal válaszol a test.
Csakhogy ezt a testi reakciót kedveled, tetszik neked. Sőt, tovább is fejlesztheted, azaz eljuttathatod magad egyfajta hamis örömig.
Azért nevezem hamis örömnek, mert valahol mélyen belül érzed és tudod, hogy nem stimmel. Nem igazi. A tested reagált, kémiailag stimulált állapotba került, de az üresség ugyanúgy megjelenik. Minél többet alkalmazod, annál nagyobb az űr. Kezdesz eltávolodni magadtól. Megjelenik a feszültség.
Tiszta pillanataidban tudod, hogy ez nem jó neked, le akarsz állni.
De az önuralom nem megy, mert a mesterséges vágy és a testi reakció nem győzhető le önuralommal.
Egyre rettenetesebb a kör. 400 giga pornót dobtál ki, de egy hét alatt újra beszerzed. Most még jobbat. Egyre nagyobb adag kell, hogy valamit érezz, hogy a testedből reakciókat sajtolj ki.
Valahol a folyamat során megjelenik a bűntudat, a szégyen,  az értéktelenség, a nem vagyok elég jó tudata. atitkolózol, bezárkózol a saját világodba. Elszakadsz a valóságtól. Bánthatod is magadat miatta gondolatban és tettben. Egyre távolodsz önmagadtól. Meséled magadnak, hogy nincsen semmi baj, mindenki ezt csinálja. Pornót nézel a munkahelyeden, ezt használod, ha unatkozol, ha mérges vagy, ha megbántottak, minden feszültséget testileg oldasz ki magadól. Kicsapod az érzékelőrendszeredet. Csodálkozol, ha már nem kívánod a szexet valódi partnerrel. Csodálkozol, ha nincs merevedésed, vagy nem tart semeddig sem. Esetleg leellenőrzöd egy kis pornóval, hogy működsz-e még. Igen. Akkor  a partnert okolod (vagy a partner hiányát), vagy azt, hogy nem elég szexi, vagy kövér vagy megváltozott, elhidegült... Talán teszel még némi próbálkozást, hogy a partneredet megváltoztasd... ha esetleg ő is olyan lenne, mint a filmeken... De még ha a partnered hajlandó is, valójában már nem tud kielégíteni téged. (Amitől ő is önmagába zuhanhat.) Sajnálod is magad rendesen. Össze vagy zavarodva,  irány vissza a saját kis egyre zártabb magányodba... a saját "örömödet" senki nem veheti el tőled...
Tovább hazudsz magadnak... magadról. Kezded az identitásoddá tenni...
Szétcseszed a párkapcsolatodat, ha volt. Szétcseszed az életedet, ha volt.
Elég rettenetes kör, igaz?

Bármikor kiszállhatsz. Pontosabban szeretném, hogy tudd, VAN GYÓGYULÁS! Ha mélyre ástad magad, az nem két nap alatt történt, ezért jó, ha időt adsz magadnak hozzá!

Hogy mi a gyógyulás?

A gyógyulás ott van, ahol minden valódi, igazi, élő. (És ez nem biztos, hogy tökéletes... de igazi és élő.)
Ahhoz, hogy azt megtaláld a saját gyógyulásod útját, hajlandónak kell lenned szembenézni... legelőször is önmagaddal.
Amíg tagadod, hogy ez probléma lenne, nincs esélye a változásnak.
Attól függően, hogy milyen mélyen vagy belemerülve ebbe a körbe,  igen jó, és lerövidíted a gyógyulás útját, ha segítséget kérsz:

Szét kell választanod majd a valóságosat a mesterségestől.
Valódi vágy - mesterséges vágy
Valódi érzelem - mesterséges érzelem
Valódi én - mesterséges én

Jó ha tudod, hogy a partnered (ha van) nagy segítséget tud majd nyújtani neked, tehát előbb-utóbb jó, ha megosztod vele.

Az önuralom semmire sem jó, ha a tudatodban és az érzelmi világodban nem történik változás, akkor nem jutsz sehová.
Mindenkinek más a gyógyulás, hiszen mindenki másképp jutott el oda, ahol van, de valószínűleg ezeket a lényeges pontokat nem hagyhatod ki:
*  meg kell nyílnod
*  ki kell derítened, ki vagy te valójában
*  meg kell ismerned az érzékelőrendszered természetes működését
*  különbséget kell tenned a mesterséges és természetes vágyak között, és valamilyen egészséges módon le kell kezelned a mesterséges vágyakat
* meg kell találnod a működő megoldásokat az életed stresszes kérdéseire
* fel kell dolgozni a traumákat, amelyek a szexualitás terén értek korábban
* fel kell dolgozni az önkorlátozó hiteket és az önsajnálatot
* élni, valódi életet élni


(A cikk folytatása pár nap múlva a pornófüggők partnereinek fog szólni.)

2016. júl. 27.

A személyes sértés

Valamelyik nap egy valaki elkunyerálta tőlem a bevásárló kocsi százasát. Biztosan találkoztál már az élménnyel... "Visszatolhatom a kocsit?" Vagy igen,vagy nem, rövid találkozás, már megyünk is tovább... mindenki a maga világába belefeledkezve folytatja tovább az életét.
Ez alkalommal valami miatt kikívánkozott belőlem, amit mélyen hiszek. Belenéztem az illető szemébe, és el is mondtam neki, úgy, ahogy valóban gondolom: " Maga többet érdemel annál, minthogy százasokat kunyeráljon!" Nem kellett hozzá nagy hatásszünet, hogy reagáljon. A következő levegővétellel olyan dühös kirohanást kaptam, hogy mennyire nincsen igazam, és nem tudom, hogy a körülmények meg a múlt, meg a lehetetlenség, és ez már csak így lesz továbbra is... El is tartott a kirohanás jó darabig. Még arra is rávette a düh ezt az embert, hogy sértődötten elrohanjon, kihallatszott belőle, hogy mi mindent gondol rólam. 

Személyes sértésnek vette, hogy értékesebbnek tartom annál, mint aminek ő maga tartja magát. A kettő közötti feszültség akkora, hogy dühben nyilvánul meg. 

Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy esik az eső, vagy azt, hogy nyáron meleg van.
Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy be van zárva egy üzlet, amikor ő odamegy.
Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy mások is közlekednek az úton.
Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy a gyerekének van véleménye valamiről.
Van, aki személyes sértésnek veszi, ha a másik nem veszi fel a telefont. 
Van, aki személyes sértésnek veszi, hogy a másik nem hiszi azt az istent, amit ő. 

Feszültség, düh, frusztráció, harag... háborúskodás. Először belül kezdődik, aztán megjelenik szóban és tettben. 
Sokan vagyunk így. Minden egyes emberre igaz ez. A személyes sértés oka változatos lehet, a folyamat ugyanaz... csak az nem mindegy, hogy mit kezdünk vele. 

Körbenézünk a világban, bekapcsoljuk a tévét, azonnal találkozunk a feszültség, a frusztráció, a harag, a háborúskodás különböző fejezeteivel. Személyes sértések ezek is. Csak vannak kisebbek és vannak nagyobbak. Ezért a reakciók is változatosak.
Addig megy ez a háborúskodás ( a külső és a belső is), amíg azt nem mondjuk, hogy elég a szenvedésből. Megszületik a szándék valami másra, valami jobbra. Belülről. 

Békét akarsz a világban? 
Oldd meg a te részedet! 
A személyes sértéseidet te tudod kioldani. 
A személyes feszültségeidet te tudod kioldani.  
A személyes düheidet te tudod  feloldani. 
Ha megteszed, akkor eggyel kevesebb frusztrált ember lesz. És nem termelsz "űrszemetet", nem teremtesz agressziót. Tisztább lesz a gondolkodásod, amellett, hogy békésebb és megértőbb leszel. És a testi egészséged is meg fogja hálálni, mert feszültség mentesen könnyebb dolga van a testednek. Még az is lehet, hogy meg tudod tanítani a gyerekednek, azáltal hogy ezt  éled. Új világot teremtesz. 

Békét akarsz a világban? A belső háborúdat felszámolhatod. Persze csak akkor, ha már belefáradtál a szenvedésbe. 
Ha nem tudod, hogyan kell, kérj segítséget! Vannak sokan, akik tudnak rá módszereket! Segítenek neked felébredni. 
Önmagadra ébredni. 

2016. júl. 8.

Van- e tere a segítségnek?

Nemet mondani a segítségkérésre nem egyszerű dolog. Ha vannak eszközeid a segítségre és alapvetően is segítőkész az alapállásod, akkor még nehezebb. De vannak helyzetek, amikor ez a nemet mondás "kötelező". Kötelező?

Vegyünk csak egy példát a vak ember esetét, akit mindenki át akar kísérni az utca másik oldalára. Már vicces kategória, igaz? Talán először meg kellene kérdezni, hogy mi az ő szándéka, egyáltalán át akar-e menni...
De mi van akkor, ha a vak ember határozott kívánsággal fordul hozzád. Ő bizony arra akar menni, és rámutat az irányra, ahová igyekszik. Igen ám, de ahová menni készül, ott lápos, mocsaras a terület, dagonya van, sártenger, még némi krokodilra is van esély - látod. Elmondod neki, hogy amit te látsz, az a mocsár, tényleg oda igyekszik? Igen, igen, válaszolja neked, mert meg van győződve róla, hogy jó felé halad, az az ő lelkének az irányítása. Megpróbálod meggyőzni. Nem megy. Akkor másként. Nem megy. M E G Y Ő Z H E T E T L E N. Ő tudja, hogy mi a jó neki.
Akkor mi legyen?

a) kívánsága szerint belevezeted a mocsárba, hadd legyen sáros, hadd süllyedjen el, elvégre
szabad akarata van
b) visszautasítod a segítséget, és vállalod, hogy gonoszságot és szívtelenséget kiabál rád és rólad
c) ?
    vagy mit teszel? Segítesz neki vagy nem?

Haladóknak érdemes eljátszani a történettel úgy is, ha az a "vak ember"  egy hozzád közel álló valaki, egy felnőtt családtag, és te érzelmileg érintett vagy. Netán az a családtag nap mint nap elmondja neked, hogy hová akar menni, és ha te nem segítesz, legalább keress valaki mást, aki igen... Mit teszel? Segítesz?

Mi a segítség szerinted?


2016. jún. 19.

A legnagyobb betegség: az elégedetlenség



Elégedetlenek vagyunk az időjárással, a partnerünkkel (vagy annak hiányával), a munkánkkal, a főnökünkkel, és legfőképpen magunkkal... a kinézetünkkel, a képességeinkkel, az egészségünkkel.
Nagy népi panaszkodóverseny kezdődik, ha szóba állunk egymással. Nincs elég... gyakorlatilag semmiből... Nincs elég idő, pénz, gyerek, barátság, figyelem, egészség.

De amikor volt? Akkor elégedettek voltunk? Nem. Igaz, hogy nem? (És értem azt is, ha azt kezded el mesélni, hogy sosem volt...)

Mindennel és bármivel lehet elégedetlennek lenni.
Annyira beleszoktunk már ebbe a panaszkodós- elégedetlenkedésbe, hogy bizony időbe telik leszokni róla. Pont úgy mint a dohányzásról vagy az alkoholról vagy más nem kívánt szokásról.
Abbahagyjuk. Pont. Mert már nem elégít ki. Talán észrevesszük, hogy az sosem elégített ki, csak pólékként alkalmaztuk. Pótlékként szeretethiányra, figyelemhiányra, boldogtalanságra, nyugtalanságra, az önbecsülés hiányára.

Ahogy abbahagyjuk, lehetőségünk van az igazit megélni. Az igazi figyelmet, szeretetet, megbecsülést, boldogságot. Méricskélés nélkül...anélkül, hogy rátennénk az elégedetlenség mérlegére. Anélkül, hogy besszippantana az elégedetlenség sztorija.

Először a testünk szabadul fel: a fizikai tünetek alól. Kisimul az idegrendszer. Elengednek a feszült izmok, kienged az állkapocs, megnyugszik a szív.
Aztán az elménk is felszabadul: az elégedetlenség helyére új tér költözik be. Kitágul a tudatunk. Kezdünk új és friss gondolatokhoz, gondolati lehetőségekhez hozzáférni.
Végül, ha tényleg abbahagyjuk az elégedetlenséget, egy új világ nyílik ki a számunkra. Kinyílik a szívünk. Leomlanak rólunk az elégedetlég ránk száradt rétegei, kitárul a lényünk, elkezdünk ragyogni. Összetéveszthetetlenül egyedi ragyogásunk és látásmódunk elkezd kiáradni. Egyre többet és többet kívánunk - önmagunkból... nem az elégedetlenség okán, hanem azért mert önmagunknak lenni jó, megbecsülni és figyelni magunkra jó, szeretni magunkat jó.


2016. jún. 9.

Nem vagy gép

Fura világban élünk. Manapság olyannyira körülvesznek minket a gépek, hogy gyakran magunkkal és egymással is úgy bánunk, mintha gépek lennénk: gépiesen.
Betápláljuk az adatokat
lefuttatjuk a programokat
várjuk az eredményt.

Elromlott? Kicserélünk egy alaktrészt. Okosabb programot futtatunk. Eredményt akarunk.

Eredményorientáltságot tanulunk a gépektől. Gépiesen.
De bármennyire is akarjuk az eredményeket, mi nem vagyunk gépek.

-Először is: érző lények vagyunk. Ahányan, annyi félék. A legjobb indulattal is, ha betápláljuk az adatokat, a színárnyalataink szerint a programokat felfényesítjük vagy besötétítjük. Az eredmény? Egészen kiszámíthatatlan, teljesen eltérő a gépektől.

-Aztán pedig gondolkodó lények is vagyunk. A gondolkodó csak nem csinál úgy, mint egy gép. Belepiszkál a a programokba. Van jobb ötlete, hogy milyen legyen a betáplálás, és amúgy is a programokat még menet közben is képes megváltoztatni. Hogy lesz ebből gépies eredmény?

-És nem utolsó sorban lelkes lények vagyunk, akik lelket visznek mindabba, amivel foglalkoznak. Ez adja a különbséget. Ettől lesz valami élő vagy a hiányában marad gépies.

2016. jún. 2.

A szabadság fokai

Azt csinálom, amihez kedvem van vs. azt teszem, amit igazán szeretnék

Kedves kliens érkezett hozzám belső utazásra: "Bármit megtehetek. Azt csinálok, amit akarok, mégis boldogtalan vagyok. Nincs okom rá, mégis boldogtalan vagyok."  

A szabadságunkat különböző mértékben tudjuk megélni.
Haladóbb szinten...  ha ez fontos nekünk, akkor az életünk folyamán olyan döntéseket hozunk, és olyan cselekvésekkel támogatjuk meg a döntéseinket, amelyek egyre nagyobb szabadságot hoznak. Egyre több időt, egyre több anyagi és más erőforrást tudunk használni - nem kötelező jelleggel, hanem szabadon olyan célokra, amelyekről mi magunk dönthetünk.


Fura módon ez a szabadság nem mindig egyszerű.
Nem egyszerű annak, aki nem kapcsolódik a mély belső lényegéhez - vagyis nem belülről éli meg a szabadságot.
Honnan tudjuk, hogy nem belülről éli meg?
Például onnan, hogy boldogtalan, céltalan, kedvetlen, depressziós, szeszélyes, kiszámíthatatlanul spontán, és ez a 'spontán' egyáltalán nem a jó értelemben értelmezendő... de akár agresszív, akaratos, nagyon is céltudatos öntörvényű maffiózóvezér is lehet.
Szabadságot él ő is, valamilyen szinten... hiszen az idejével, erőforrásaival szabadon gazdálkodik... DE. Ott az a DE. Valami nem stimmel. Nem teljes, nem egész, pedig azt teszi, amihez csak kedve van. Hát akkor mi a baj?
Egy baj van csak, hogy a belső világból való visszajelzés teljes mértékben kimarad vagy el lett régóta nyomva. 

Az igazi szabadság  mást jelent. Belülről jön. Túllép az idővel és erőforrásokkal való gazdálkodáson,  és valami mély belső felismerésből származik: abból a felismerésből, hogy dönthetek másként is. A döntéseim a belső világom kifejeződései, harmóniában vannak a lényemmel, tehát olyan döntések, amelyeket szeretek.
Nem feltétlenül könnyű döntések ezek, mert lehetséges, hogy a számomra harmonikus döntések a környezetemnek nem azok... és ebből sok konfliktus származhat. Mégis, belülről ÉRZEM és TUDOM, hogy ez JÓ.

Így fordulhat elő, hogy ha bántanak, nem akarok már visszabántani, akkor sem ha ebből úgymond 'vesztesen' kerülök ki. Így fordulhat elő, hogy a válással nem akarom a partneremet büntetni.
Előfordulhat, hogy a gyerekemet nem akarom felpofozni, még ha rettenetesen dühös is vagyok rá.
Előfordulhat, hogy tisztelem a másik szabadságát, és én magam is kérem, kifejezem, hogy vegyék figyelembe az enyémet.
Előfordulhat, hogy új világ születik ebből a szabadságból: lerázom magamról a fölösleges szabályokat.
Előfordulhat, ha már egy ideje belülről döntök, újra és újra, harmóniában magammal, a lényem vonzódása szerint, kialakul egy irány: a döntéseim nyomán új célok és cselekvések születnek. Olyanok, amelyeket szívesen, örömmel, sőt akár szenvedéllyel követhetek. Akkor odaadom az időmet és az erőforrásaimat, valamihez, amihez nem egyszerűen kedvem van, hanem szeretek. Egy új fokát ismerem meg a szabadságnak.

Dönthetek másként is, hiszen ha felismertem a döntésem szabadságát, akkor magam ellenében is dönthetek, de az sosem lesz JÓ belülről. Magyarázhatom magamnak is, másoknak is a világ végezetéig akár, akkor sem lesz JÓ, mert nem leszek harmóniában önmagammal.

2016. ápr. 1.

Mitől leszel művész? Vagy orvos? Vagy blogger?

Szeretünk egymásnak és magunknak címkéket adni.

Miután olyan hatalmas és végtelen világban élünk, ami beláthatatlan és felfoghatatlan, próbáljuk a lehetetlent: felosztani a végtelent kisebb darabokra.
Ezeket a kisebb darabokat, úgy hisszük, már be tudjuk fogadni, meg tudjuk ismerni. Persze hibásan hisszük, mert a kisebb darab is végtelen, de ezt legtöbbször nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk...
Szóval úgy hisszük, hogy az a kisebb darab már megismerhető, megfogható, alakítható, kontrollálható stb. Éppen ezért el is nevezzük valahogy, adunk neki egy címkét. Így lesz a világnak egy darabja orvostudomány vagy művészet és blogtér. Aki pedig azzal foglalkozik, lehet orvos, művész vagy blogger.  Úgy általában.
Aztán persze precízebben is lehet alkalmazni a felosztást, mert akkor valaki megmondja, hogy hány könyvet kell benyalni adott idő alatt ahhoz, hogy orvos legyen valaki. És ha a latin neveket nem vágja, sajnáljuk, az a szerep már nem lehet az övé. Szóval bonyolódik az ügy.

Csak hogy a világ darabjai végtelenségük okán nem és nem férnek bele egy-egy korlátozott "dobozba", amire címkét ragasztottak. Ráadásul a világ darabjai, mint minden élő szervezet, állandó változásban vannak.  Ezért előfordul, hogy a címkék mögötti tartalom igen megváltozik, míg a címke ugyanaz marad.
Például orvosinak pár száz évvel ezelőtt jóval más tevékenységet neveztek, mint manapság. És nem is nagy baj, hogy az érvágás, mint általános-mindenre-jó-megoldás kikopott... És csak bízhatok benne, hogy így lesz ez a mai világban alkalmazott kemoterépiával és sugárkezeléssel is...  
Tehát az orvos fogalma mögötti tartalom igen megváltozott,  ráadásul újabb és újabb címkék adódtak hozzá. Az emberek millióinak fejében lévő gondolatiság, vágy és elvárás pedig újabb  adalék, ami tovább színezi a címkét, és ami speciális környezetet teremt. Mert a környezet elfogadása nélkül nincs  semmilyen érvényes címke:  Próbálj csak meg király lenni alattvalók nélkül.

Nincs könnyebb helyzetben a művész sem. Mindenre van benne példa és ellenpélda is. Még nehezebb fogalmakat alkotni, címkéket létrehozni. Különösen amiatt is, hogy  a művészet alkotói gyakran nagy vehemenciával dobják le magukról a címkéket.

Talán a legkönnyebb helyzetben a blogger van, mert nem kell pár száz év mentális terhével megbírkóznia, hiszen 20 évvel ezelőtt még se blogtér, se blogger nem létezett. Ehhez képest elég szépen burjánzik a blogger-utálat és ellenzés...

Azt hiszem, kiderült, hogy mennyire képlékeny a címkézésünk. Ha nem tud stabil fogódzkodót adni, akkor mire alkalmas?

Praktikus célokra. Tájékozódásra.
Mint a szerepek a gyerekjátékokban.
Akkor most te leszel a cowboy, te meg ott az indián.
És inkább a kőművest keresed meg, ha falat kellene húznod, mint a tévészerelőt.

Így praktikus célok okán mások címkék mellett művésznek is hívom magamat. Nekem a művész szóval nincs problémám, és tisztában vagyok vele, hogy akkor van értelme, ha a környezet jól viszonyul hozzá, akkor működik.
Ha belekerülök egy társaságba, ahol praktikus vagy más okokból a fogalmat nem töltöm ki... hát akkor  új helyzet van: mert akkor előrelátható a konfliktus és az utálat.
De ez is a játék része.
Praktikus okokból nekem nem okoz gondot, hogy akár egy másik címkét válasszak. Lehetek növendék, vagy tanítvány. Vagy hívhatom a többieket, hogy legyenek ők is művészek, és töltsék ki a fogalmat élettel.
Vagy megkérhetem őket arra is, hogy szóljanak, ha úgy látják, nagyon elhittem magamról a címkét.

Játék.  Hát persze hogy az. Akkor könnyedén és szabadon használhatom  a címkéket magamra és másokra, tudva  azt is, hogy a címke ki nem fejezheti a lényeget.
Addig játék, amíg bele nem feledkezem, és el nem hiszem magamról teljesen, vagyis az identitásommá válik. Az pedig nem igazán egészséges, de erről már sokat beszéltünk ebben a blogban. Például itt. Meg itt is.

Ha pedig valamiért csak nem emlékeznék a játék voltára, abban biztos lehetek, akkor az élet majd fog emlékeztetni: azok által is, akik maguk is belefeledkeztek egy-egy cím-szerepbe.