Attól félek, hogy ha Önmagam vagyok, azzal majd visszaélnek...

"Attól félek, ha megmutatom magam, akkor arra majd a másik rosszul reagál: visszaél vele, bosszút áll."

Ha felismered Önmagad, akkor azt is felismered, hogy a valódi lényegedet nem lehet bántani.

Amit bántanak, az az a képed arról, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak és a környezetednek:

van egy kivetített ideális képed, hogy milyennek kellene lennie a családnak, a szüleidnek, a gyerekednek, az iskolának, a papnak, akihez jársz, az orvosnak, a politikusnak, az országnak. 

Azt az ideális képet véded, amikor attól félsz, hogy bántani fognak. 

Mert különben kiderülne, hogy az anyád nem olyan, mint amit te vársz tőle. Az iskolában az igazgató nem olyan, mint amit szeretnél. A politikus sem az, akinek szeretnéd. és az egész város, az ország ahol élsz, valójában egészen más, mint a te ideális világodban. Rávetítettél valamit. 

Rávetíthetsz tudást, jóságot, bölcsességet. Rávetíthetsz magyarságot, erőt, hatalmat. Rávetíthetsz üldözést és bántást, akkor a világodban áldozat leszel. Persze mondhatod, hogy 'nee már... ' áldozatnak lenni mégsem az ideális világ. Igazad is van... az már egy következménye annak, hogy te különlegesebb vagy, mint a többiek (az igaz vallás képviselője, a titkok őrzője, a meg nem értett, a különleges helyről származó, a sebzett, akire vigyázni kell ... valaki MÁS és különleges).  

Az ideális kép/világod és a valóság között feszültség van. Ezt a feszültséget szeretnéd kikerülni akkor, ha nem vagy Önmagad, hanem egy kreált képnek, elvárásnak felelsz meg. Véded az idális világodat. Az is lehet, hogy harcolni is képes vagy rá. És talán mindent meg is teszel, hogy az idélis világodat senki, de senki ne bánthassa...  (mert igen gyorsan kiderülne a feszültség). 

Amikor Önmagad vagy, azt adod, aki vagy, belül harmónia van és béke. Békében vagy magaddal.

Ez nem jelenti azt, hogy mások minden esetben szeretettel és örömmel reagálnak rád. (Bár lehet, hogy az ideális világod szerint mindenkinek örömmel és szeretettel kellene fogadnia téged...) Lehet, hogy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ennek hangot adnak. 

És lehet az is, hogy velük is ugyanaz történik, mint korábban veled: van egy idális képük rólad, és a valóság szerint te nem az vagy, ez feszültséget okoz bennük. 

És ez így megy tovább, körbe és körbe, újra és újra, míg meg nem halnak... vagy valaki a saját feszültségét ki nem engedi a körből... 

Barázda a lemezen - avagy létrehozás, alkotás, és hogyan működünk?

Válasz Colette kérdésére. 

Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"


Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:

A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni. 
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki  jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már  maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.

Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal.  Egyrészt. 
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló. 
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?

Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan. 
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül  csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés.  A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje. 

És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz.  Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta. 

A múlt barázdájában  pedig maradnak  a reflexek és a halott szokások.

A tudás illúziója

Régen foglalkoztat a tudás kérdése. Ki és mit tud, és az mennyire megbízható. Olyannyira elmerültem a témában, hogy még a szakdolgozatomat is ebből írtam, 'A tudás nem elég' címmel. Akkor még hittem benne, hogy a több tudással  meg lehet 'javítani' a világot. Vagyis azt gondoltam, hogy ha többet tudnánk, ha több embernek lenne hozzáférése a tudáshoz, tanuláshoz, ha értelmes dolgokat tanulnánk és tanítanánk, akkor egy jobb világban élnénk. 

Ugye, milyen szép?

Úgy hittem, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy mi a jó. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, megtanuljuk tőlük, tovább vigyük. És minden jó. 

Elég egyszerű recept a világ megjavulására.

Csak nem vettem figyelembe azt, hogy a tudást annyi mindenre lehet használni.  Elnyomásra például.  Kihasználásra. A körülöttünk lévők kontrollálására. Félre lehet magyarázni. Félre lehet érteni.

Akkor most jó az a tudás?

A szeretet nevében gyilkolászni lehet.
A szabadság nevében harcolni.
Soroljam tovább?

Szóval nem a tudás a megoldás. Pontosabban a tudás illúzió.

Ugyanis ha bevallanánk, hogy csak találgatunk, ha nem bújnánk a valószínűségek biztonságot adó százalékai mögé, akkor kiderülne, hogy

milyen sebezhetőek vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. És hová visz. 

És ez megijeszt.

Ragaszkodnunk a tudásunkból adódó kimenetelhez. Mert kiderülne, hogy valójában nem tudjuk.

Könyveket bújunk. Szakértőket alkalmazunk. Jósokhoz fordulunk: professzinálisan szervezettekhez, vagy kristálygömbből,  netán kártyából jósolókhoz. Annyira tudni akarjuk. 

Mert megijeszt, ha nem tudjuk.
De miért is annyira ijesztő a 'nem tudás'?

Ha nem tudjuk, akkor nyitottan figyelünk minden lehetőséget.

Ha nem tudjuk, akkor hajlandók vagyunk megismerkedni bármi újjal, hiszen nem vagyunk semmilyen sínen.

Ha nem tudjuk, akkor letehetjük a 'világ megjavításának' a felelősségét magunkról.

Ha nem tudjuk, akkor új megoldások születhetnek.

Ha nem tudjuk, akkor nem kell a múlt béklyóit cipelnünk, a jövő terhét pedig magunkra sem vesszük.

És végre a jelenben élünk. 

Megéljük, ami van.  Úgy, ahogy van.

Nem azzal foglalkozunk, hogy minek kellene lennie. 

Nem halmozunk több feldolgozatlanságot magunk elé... alá... mögé... 

A kérdés, ami megváltoztatta az életemet

Halálból visszajött ismerősöm kérdése ez a gyerekeihez, amikor veszekednek?

És ez jó neked?
Nyilvánvalóan NEM a válasz.

Akkor miért csinálod?

Tudod, hányszor felteszem magamnak ezt a kérdést? Akár naponta többször is. Ha szükséges. Azóta sokkal boldogabb vagyok, mert abbahagyom azt, ami nem jó nekem. Nem kínzom magam. Tudod, a legtöbbször gondolatokkal kínoztam magam. Arról, hogy milyennek kellene lennem, kinek-minek kellene megfelelnem.
Legtöbbször nem az élet/a munka/a történések zakalatnak fel, hanem   az, ahogyan a fejemet töröm rajtuk.

Ez jó neked?
Akkor miért csinálod?
•••

Tényleg. Miért is?
Miért csinálunk olyasmit, ami nem jó nekünk?


Mert ezt várják tőlünk?
Mert meg kell felelni egy szerepnek?
Mert vonzódunk a drámához?
Mert?

Feltetted már a kérdést magadnak, hogy ha valami nem jó neked... akkor miért csinálod?

Igen messzire visz a válasz.
Elfogadom, ha feldühít.
Tudod, mit? Kifejezetten jó jelnek tartom. :-)
Csak tudd, hogy van tovább.

Találkozom emberekkel, akik nem jutnak tovább a dühön (pedig van tovább!)

És miután ez a mai társadalom nehezen tolerálja a dühöt- egyáltalán a létezését is, ők pedig jól megtanulták a leckét-, ezért az egyik "megoldási mód", hogy eltakarják. Például depresszióval. Bele is süppednek ilyenkor  a "semmibe", az érzékek és érzések eltompításába... Vagy az áldozatságba...

Tudtad, hogy a depresszió csak egy takaró?

Eltakarja például azt, hogy mennyire fáj, ami nem jó nekünk. És ez mennyire feldühít: hogy hagytuk, hogy nem léptünk ki belőle, hogynem oldottuk meg, hogy tehetetlenek voltunk stb.

Szerintem nem kell a halálból visszajönni, hogy feltedd magadnak/másnak ezt az egyszerű kérdést: És ez jó neked?

Persze csak azoknak szól, akik megelégelték a takarókat.

Mert vég nélkül lehet sorolni a kifogásokat, hogy miért is kell szenvedni...
De ne haragudj, a szenvedésedben nem lehetek az asszisztensed! Én a megoldásokkal foglalkozom. Mert van jobb élet!

Belső utazás és a félelem

"Mozicsatornám" új filmje a félelemről szól. Volt már itt szó félelmekről. Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amely mindannyiunkat érint.
Vajon elég jó vagyok-e (egy álláshoz, egy partnerhez, anyának, szeretőnek, gyereknek... stb)
Vajon megérdemlem-e, hogy jobb legyen az életem? Sikeres leszek-e benne?
Vajon meggyógyulok-e? És nem jön-e vissza az a kórság?
Lesz-e elégendő egészség, bőség, idő?
És még a halálfélelem szóba sem került...

Ha bármelyik kérdés is ismerősnek hangzik, gyanús, hogy te is tudod mit jelent a félni. Ami önmagában nem is baj. Csak amikor meggátol abban, hogy megtegyél valamit, amit szeretnél... hát akkor... kiderül, hogy nem egy egészséges dolog.

Miért mondanak igazat a tinédzserek?

A kutatás, amiről itt korábban szó volt, arról is beszámol, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek.

Alapvetően 3 indok miatt:
1. Mert tudják, hogy most nem lehet hazudni, úgyis kiderül.
2. Mert éreznek valamiféle kötelezőséget: "mégiscsak a szüleim, tudniuk kell róla"

De amit a legfontosabbnak tartottak a tinédzserek, az az, hogy
3. Mert remélhetőleg a szülők belemennek abba a bizonyos dologba, vagy pedig meg lehet vitatni.

A tinik szerint a vitatkozás jó. (Még ha a szülők bele is vannak fáradva ebbe...)
Így is úgy is, a tinik azt fogják csinálni, amit akarnak, de legalább nem kell úgy tenni, mintha a szüleik akarata szerint cselekednének.
Ahol a legtöbb a vita, ott a legtöbb az igazmondás is.
És ahol a legtöbb a vita, ott a szabályokat vitatják, nem a szülői jogot a szabályalkotásra.
A tinédzserek szerint a vita éppen a tisztelet jele, nem a tiszteletlenségé.

Vita. Vitáról beszélünk, nem veszekedésről. :-)
A vitatkozás jó.


Egy új nézőpont.
Tényleg.
Vannak olyan szabályok, amelyek csak úgy maradtak, de az élet megy tovább.
Naná, hogy meg kellene valakinek kérdőjelezni.
Ha szülőként nem hiszed, akkor gondolj csak vissza pár évvel-évtizeddel korábbra. Amikor te voltál ebben a helyzetben. Vagy lehettél volna?

Miért hazudnak a tinédzserek? 2.

Mert mi tanítjuk meg nekik, hogy így tegyenek.

Hogyan?!
Hiszen nincs a Földön olyan szülő, aki hazudozót szeretne nevelni a gyerekéből.
Ez így is van. Egészséges lelkű szülő nem akar hazudozót a gyerekéből. Nem is a szándékkal van a hiba.
Talán még a szavak szintjén is a helyén lehetnek a dolgok. Viszont amit teszünk, az gyakran nincsen harmóniában a szavainkkal. És a gyerekeink, mint a szivacs magukba szívják a szülői példát, akár tetszik nekünk, akár nem.

Mondok egy-két példát:
- Megígérjük, hogy visszafelé megnézzük azt a piros-ezüst kisautót ott a sarki játékboltban- csak azért, hogy az üvöltés abbamaradjon. És visszafelé "véletlenül" elfelejtjük.
-Újabb és újabb kifogásokat keresünk, hogy miért nem akarunk megengedni valamit.
-Ösztönözzük a gyereket, hogy viselkedjen jól vagy viselkedjen egy bizonyos módon, "mutasson fel egy szerepet" különleges alkalmakkor és fontos emberek előtt.
Mi magunk is másképp viselkedünk- szerepeket játszunk- fontos emberek előtt.

Vagy mondjak felnőtt-felnőtt példát?
-Elmondja neked valaki, hogy mennyire örül neked, és mennyire szeretne veled együtt dolgozni.
Amikor eljön a lehetőség, "elfelejt" neked szólni. Mert...
-Ismerős mesterrel dolgoztatsz. Ő nem mondja meg neked, hogy nem vállalja a munkát, nehogy megsértsen. Te nem mondod meg neki, hogy sz@r a munka, amit végez, hanem magadban puffogsz. Belül már mindketten rég megsértődtetek, kívülről mosolyogtok. Otthon elmeséled mindezt.
Szerinted a gyereked magába szívta a mintát?

***

96 %. Rengeteg, igaz? Ezt a felmérést a tinédzserekkel végezték el.
És a felnőttek?
Ha már a felére le tudnánk vinni ezt a számot, sokkal igazibb életünk lehetne.
Fele annyian hazudnának? Vagy fele annyi dologban?

Egyet értünk, hogy igazat mondani jó és kívánatos?

Akkor?

Hol kezdjük?

(A következő bejegyzésben egy pillantást vetünk rá, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek...)

Miért hazudnak a tinédzserek? 1.

Egy felmérés szerint- amit Po Bronson és Ashley Merryman: Nurture Shock c. könyvében tettek közzé-, a tinédzserek 96%-a hazudik a szüleinek.

Hú.

Sok?

Sokk?

Mondhatod, hogy persze persze... Amerika.

A személyes tapasztalatom szerint itthon sem jobb a helyzet.

A kutatók azt várták volna, hogy a hazugságok fő oka ez lesz majd: "inkább kimaradnék a balhéból"

Ehhez képest- nagy meglepetésre-, a következő a hazugságok legfőbb oka: "szeretném megóvni a szüleimmel való kapcsolatot, vagyis nem akarom, hogy csalódjanak bennem."

Tehát ez azt jelenti, hogy meg kell felelni a valós vagy a képzelt elvárásoknak.

Hát, ugye... ez is megérdemel egy újabb bejegyzést...

És tudod miért hazudnak a felnőttek?
Ugyanezért.

(Ez az utóbbi nem volt tárgya a kutatásnak... ezt én teszem hozzá.)