Nem vagy gép

Fura világban élünk. Manapság olyannyira körülvesznek minket a gépek, hogy gyakran magunkkal és egymással is úgy bánunk, mintha gépek lennénk: gépiesen.
Betápláljuk az adatokat
lefuttatjuk a programokat
várjuk az eredményt.

Elromlott? Kicserélünk egy alaktrészt. Okosabb programot futtatunk. Eredményt akarunk.

Eredményorientáltságot tanulunk a gépektől. Gépiesen.
De bármennyire is akarjuk az eredményeket, mi nem vagyunk gépek.

-Először is: érző lények vagyunk. Ahányan, annyi félék. A legjobb indulattal is, ha betápláljuk az adatokat, a színárnyalataink szerint a programokat felfényesítjük vagy besötétítjük. Az eredmény? Egészen kiszámíthatatlan, teljesen eltérő a gépektől.

-Aztán pedig gondolkodó lények is vagyunk. A gondolkodó csak nem csinál úgy, mint egy gép. Belepiszkál a a programokba. Van jobb ötlete, hogy milyen legyen a betáplálás, és amúgy is a programokat még menet közben is képes megváltoztatni. Hogy lesz ebből gépies eredmény?

-És nem utolsó sorban lelkes lények vagyunk, akik lelket visznek mindabba, amivel foglalkoznak. Ez adja a különbséget. Ettől lesz valami élő vagy a hiányában marad gépies.

Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.

Energia a változtatásra

image credit: YogiNora

Sokszor vágyunk is a változtatásra, mert érezzük, hogy a jelenlegi helyzet nem fenntartható tovább. Vágyunk rá, DE...

És ez a DE sokszor nem abból áll, hogy nem tudjuk, mi lenne a jó irány, nagyon is tudjuk...
hanem abból, hogy nincs hozzá erőnk, nincs elég energia a változtatáshoz.

Amikor ez a helyzet, akkor valahogyan energiát "kellene" gyűjtenünk.

A tapasztalatom szerint, amikor az érzelmi terheket feloldjuk és letesszük, az sokszor  már önmagában is akkora energiafelszabadulással jár, hogy szárnyalni tudunk tőle. És a felszabaduló energiát annyi minden jó dologra tudjuk fordítani:
* gyógyulásra
* egészséges szokásokra
* több figyelemre, magunkra és másokra
* fizikai változtatásra, mozgásra, újrakezdésre
* valaminek a megtanulására
* valaminek vagy valakinek az elhagyására
* újabb változtatások generálására


Íme egy példa rá:
"Egy hónapja, hogy Nálad jártam, és azt kell mondjam JÓ.
Jó volt, azóta is jó, jól vagyok. Nem tudom meddig tart ez az állapot, remélem sokáig fent tudom tartani, de minden sokkal jobb lett, ami bennem van. Sokkal több energiám van, nem vagyon depressziós, és meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom az engem ért támadásokkal (amit én eddig annak éreztem). Sokkal jobb a kedvem, és 3 hete fogyókúrázom, mert van rá energiám és 5 kg-tól sikerült megszabadulnom. Szeretném, ha ezen az úton tudnék haladni továbbra is.
Már több mindenkinek ajánlottalak, akik látják rajtam a változást, szeretnének Téged felkeresni, csak még kicsit hezitálnak a távolság és az anyagiak miatt, de szerintem ők is látják, hogy ez másként nem megy, valahogyan ezt el kell kezdeni." C.R.K.

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

Lélek Fényesítő utazások- könyv

Örömmel osztom meg veletek, hogy megjelent a Lélek Fényesítő utazások című könyvem.

Ritka kincs, amikor az eredethez térhetünk vissza.

Ahhoz, amikor a megértés, a tapasztalat születik. Amikor még nem kerül rá semmilyen körítés, semmilyen mese. Olyan tiszta, egyszerű, áttetsző esszencia, amit ha valaki “megkóstolt”, mindig is keresni fogja.

Ebből az esszenciából született ez a könyv. A kliensek önmagára ébredésének esszenciája. Olyan nekem, mint egy csodálatos drágakő.

Élő beszámoló. Napról napra bővül a tapasztalat. Mint amikor a drágakő újabb és újabb árnyalatát fedezzük fel. Megszűnik a terápia, kliens és terapeuta, marad az újra és újraszülető kíváncsiság, és a vágy, hogy megosszuk a tapasztalatokat és felismeréseket.

Mit is írhatnék még róla, hiszen van már róla rövid bemutatás és hosszabb. Beleolvashatsz és megrendelheted.
Örömmel veszem a kérdéseket és a véleményeket.

Szép nap ez a szorongásra... vagy mégsem?

Szép nap ez a szorongásra. Vannak napok, amikor így ébredek. Nem mintha ez egy döntés lenne, hanem csak azt veszem észre, hogy szorongok. Hajlamos vagyok rá, ezt már megfigyeltem...

Byron Katie-t hívom segítségül. 4 kérdés, és szabadulok.

tehát a kijelentésem: Szorongok, boldognak kellene lennem.
1. Igaz ez? Igen. Hát, így érzem.
2. Teljesen biztos vagy benne, hogy ez igaz?
Igen. Vagyis a szorongásban. De hogy boldognak kellene lennem? Nem is tudom... Talán nem kötelező...
3. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
Nem is tudom... Talán... bántom magamat. Zaklatom magamat, hogy milyennek kellene lennem. Bántom magamat, mert nem vagyok az. Bántom magam, valami miatt, ami nem vagyok.  Ez borzasztó...
ráadásul... ez elég irracionális. Bánthatnám magam, mert nem vagyok a kínai elnök, vagy nem az enyém az Eiffel-torony. Vicces, de ezek az utóbbi gondolatok nem mozdítanak. Akkor mi van abban az előbbiben, ami miatt szorongani érdemes?
4. Ki lennék, a gondolat nélkül, hogy boldognak kellene lennem?
Valaki, aki elfogadja magát annak, aki. Akinek nem kellene másnak lennie. És nem szorongana amiatt, ami nincs. Akkor jól érezném magamat, hiszen nem szorongok. Akár még boldog is lehetek.
Akár...
Szép nap ez a boldogságra.

---

 Eddig még soha, de soha nem okozott más szorongást nekem, mint egy gondolat, amit elhittem.
Szóljon, aki tud találni valami mást.

Hogyan lesz a gardróbtakarításból pár fölösleges kiló ledobása?

A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan.  Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be: 

-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk

-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni

-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja

-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket. 

-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja

Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.

Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül. 

Mert nem olyan egyszerű.

Mindenről dönteni kell.  Ez marad, ez megy, ez még használható. 

Idáig könnyű.  

A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy,  vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...

Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá? 

Hát, igen. A félelem csak beszól...

Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?

Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?

A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.

És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét. 

És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek. 

                                                 

Még hogy a gyerekek nem szeretik a zöldeket?

Mármint megenni.
Ha te is így hiszed, akkor ajánlom neked ezt a filmet.
Annyira kedves, és rávilágít, hogy mi tanítunk meg a gyerekeinknek
jó szokást és rosszat.
Jó mulatást!
Köszönet Golubkának érte.


Green Kids from Ziggy Meilus on Vimeo.

És ha nem sikerül a fogyókúra?

Amikor magad ellenében döntesz.

Jártál már úgy, hogy eldöntöttél valamit, aztán mégsem sikerült  a változás? 

Leszokom. Megváltoztatom. Lefogyok.

Tisztában voltál minden előnyével. Tisztán tudtad, hogy ezt szeretnéd. Egészségesebb, jobb, értékesebb. Ki a csuda akarna egy rossz szokást felvenni magának? Az új jobb lenne, igaz?

Meg is volt, hogyan csináld. 

És ez a döntés el is tartott...

mondjuk 10 percig, 1 óráig, 1 hétig, 1 hónapig... amíg csak

azon nem kaptad magad, hogy a régi szokás működik. 

És még rosszabbul érezted magad miatta, mert most már egy kudarcos élményt is beleltároztál.

Esetleg tovább racionalizáltad a dolgot: nincs elég akaraterőm, nem vagyok elég kitartó, különben is ebben a környezetben ezt nem lehet megcsinálni, nem is olyan jó az a módszer, lehet, hogy nekik működik, de nekem nem... stb. 

Amit érdemes megnézni ilyenkor, hogy amit a felszínen jó megcsinálni- mert olvastál róla, mert mások is megtették, mert... mert...  bármiért - mert eldöntötted, ez harmóniában van-e valójában veled. Érdemes megvizsgálni, hogy mi az, amivel szemben döntesz. Amikor felszín és a belső között ellentmondás feszül, úgy tűnik magad ellenében döntesz.  Ha maradunk a táplálkozás példájánál. Elutasítasz egy alapanyagot, egy módszert. És később visszatérsz a régihez - az a régi valamit ad neked, valamilyen nyereséget, amiért érdemes hozzá ragaszkodni.  

Ezt érdemes feltérképezni. 

Vajon hol van az az ellentét? Mi "nem engedi" benned azt az új, egészséges, jobb dolgot? Mitől "érdemes" ragaszkodni a régihez? 

És ha ezt feltártad, megoldottad, akkor nem kell többet magad ellenében döntened. 

Az egyedüllét kérdései

- Nem ért meg senki a környezetemben. Egyedül maradok a problémámmal. Elszigeteltnek érzem magam, gyakorlatilag nem is érdekli őket, mi van velem? Mit csináljak? 

- Igen. Így van. A legtöbb ember el van foglalva a saját ügyeivel, nincsen kapacitása a másikéra. 

Még akkor sincs, ha történetesen a családod tagja vagy közeli ismerősöd, barátod. Ha ezt megérted, akkor rájössz, hogy olyat vársz el tőlük, amit nem képesek adni: egyszerűen nincsen rá energiájuk. Nem látnak át a saját ügyeiken, sokszor fel sem fogják, hogy neked van valamilyen problémád. 

Másrészt, hiába keresed a problémád megoldását vagy megértését kívül: nem ott van. Amikor kívül keresed a megoldást, akkor értelemszerűen el vagy vágva a sajátodtól - egyedüllétként érzékeled.

A Létezés nem hagy soha magadra. Lehetetlen. A része vagy, mindig is az voltál. 

A problémád megoldása ott van benned. Lehet, hogy nem egyedül akarod megoldani, hanem segítséget kérsz majd valaki olyantól, akinek van kapacitása... ezzel együtt benned születik meg a döntés, a neked megfelelő speciális megoldás. Lehet, hogy már előtted 5000 vagy 1 millió embernek volt hasonló problémája, a tiéd most mégsem hasonlítható hozzájuk. Nincs "copy and paste" vagyis nincs előregyártott megoldás. 

És ahhoz, hogy megszülessen a megoldás, bizony érdemes lenne időt tölteni... 

magaddal. Magadhoz engedni azt a megoldást. 

Hiszen az már létezik,  csak végre adj lehetőséget, hogy felbukkanhasson a tudatodban. 

Arra vársz, hogy mások töltsenek veled vagy a problémáddal időt akkor, amikor te sem akarsz vele egy percet sem tölteni?

Érted már? A "nem értenek meg" egy takaró arra, hogy ne kelljen szembenézni semmivel. Ráadásul önként mondtál le a saját erődről. 

Érted, hogy nem bűnöst, hibást vagy felelőst keresek arra, ha "nem értenek meg" és emiatt elszigeteltnek érzed magad? 

Egy lehetőséget szeretnék mutatni, hogy kiszabadulj az elszigeteltségből. 

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:

Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.

Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.

Furcsa nem?

Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:

-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről

-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul

-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.

És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.

És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?

Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 

Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 

Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 

És a régi talán elhagy. Elhagy magától.

Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...

Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.

A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 

Mondd, Neked mi a vágyad?

Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...

Csak úgy, az öröm kedvéért.

---

Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.

Elővettem egy régi vágyamat. 

Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 

Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.

Tiszta lap ma is

Új év... tiszta lap... ma is... mára is...

Nem vagyok jó fogadalmak betartásában. Sem diétákban. Ezért ne is várj tőlem ilyesmit. Sokkal inkább hiszek abban, hogy ha valami örömöt hoz az életünkbe, azt szívesen folytatjuk, vagy teszünk belőle többet.  Szerintem sokkal jobban beválik. Az egyik régi, kedves és nagyon "küzdős" (értsd: ha valamiből van egy könnyebb vagy nehezebb változat, akkor ő a nehezebbet választja az esetek 99%-ában...) kliensemnek javasoltam 2 hónapja egy módszert. És amikor letettem a telefont, akkor a felismerés engem is elért: én is mennyi dologban vagyok "küzdős", és mi lenne, ha saját magamon is alkalmaznám a dolgot. És meg is tettem...

Mi lenne, ha írnál egy listát, összegyűjtve rajta, hogy mi az, ami jó neked, ami beválik, amitől jól érzed magad, ami örömöt okoz?

És elkezdenéd alkalmazni.

Én elkezdtem. 

Az én listámon olyan dolgok gyűltek össze, amitől több energiám lesz. Mondhatnánk eléggé fáradt voltam éppen...

Persze volt  rajta jó pár tétel. Hadd ne kelljen végigsorolnom!

Minden alkalommal, amikor ezeket teszem/eszem/iszom... folytatom, akkor jobban érzem magam, és több energiám van.

Szerinted az idők folyamán egyre többet vagy egyre kevesebbet akartam ezekből?

Akartam-e abbahagyni?

Szerinted bővítettem a listámat azóta?

Szerinted ez folytatható?

Pozitív spirál.

Szerintem igen. Könnyű. Semmi küzdelem.

Újévi fogadalom helyett. Bármikor. 

Nincs bűntudat, ha nem tartom be. Csak van egy emlékeztető listám, hogy mi az, ami örömöt=energiát=jóllétet hoz az életembe, és alig várom, hogy minél többet foglalkozzak vele.

Bármikor visszatérhetek hozzá, ha elfelejteném, vagy éppen valami-nem-szeretem beszippantott.
Mert időnként elfelejtem. Mert időnként valami beszippant. 

Ha van kedved.... csatlakozhatsz.

Nyilván más lesz a listád. Hiszen te más vagy.

De örömmel venném, ha megosztanád az örömödet. Például itt.

Tiszta lap

Új év, tiszta lap.

Te is ezt érzed?

Valahogy bennünk van az igény a megújulásra, megtisztulásra... 

És valaminek a kezdete, mondjuk egy új év... jó alkalom erre.

Én mindig erre gondolok, amikor hallgatom, hogy milyen új évre szóló fogadalmakat tesznek az emberek. Ezek a fogadalmak arról szólnak, hogy

1. jobban bánok magammal (lefogyok, leszokom, megtanulok, többet mozgok... stb) szóval többet és jobban

2. jobban bánok a környezetemben lévőkkel (több idő, több figyelem, segítség) szóval többet és jobban

És nagyon tetszenek nekem ezek a fogadalmak. El is tart az erejük 1-2 napig, 1-2 hétig, 1-2 hónapig. Aztán elfogy az erő, elfogy az energia. Kész kifulladt. Hacsak... 

Hacsak nincs valami, ami tovább vigyen.

Hogy ne fulladjon ki, hogy legyen erő és energia, érdemes kigondolni a  magad számára, hogy honnan lesz extra energiád (elvégre nagyjából azért van a fogadalom, mert meg akarsz tenni valamit, amire eddig nem volt energiád, nem?) 

Mit lehet "becserélni" energiára? 

Honnan jön az erő? 

Honnan veszed (el) az időt? 

Ha eljátszol a gondolattal, milyen kreatív megoldásaid támadnak? Talán kialakul egy B terv vagy C terv is.

Érdemes azt is megfigyelni, hogy már a gondolattal való játék alkalmával is milyen erős ellenállás ébredhet benned.

Vajon melyik részed ellenkezik ennyire? És ha ez ellenkezik, akkor vajon szabotálni is fogja a fogadalmadat?

Mi lenne, ha legelőször kibékülnél az "ellenkező" részeddel/részeiddel? 

Felszabadulna energia?

Akkor legalább saját magaddal nem kellene küzdeni... nem kellene legyőznöd magad. Egyszerűen csak haladhatnál a döntésed szerint, mert legalább saját magadat nem akadályoznád.

Egy próbát megér?

Legalább egy gondolatpróbát?

Karácsonyi lista

Mostanában, amikor az utolsó ajándékvásárlási lázban rohannak az emberek piacról plázába, a plázából fenyőárushoz, és listákkal a kezükben, gondoktól mélyülő ráncokkal az arcukon... ráadásul lelkiismeret-furdalással küszködve, hogy hát mégiscsak a szeretet...hogy lesz ebből tökéletes ünnep?

Háát. Sehogy.
Mert valami odaég. Vagy elfelejtődött. Vagy valaki beszólt neked. Vagy ronda az ajándék. Vagy megígérte, de mégsem úgy van... Csalódás...
Szóval szeretném levenni rólad a terhet.
Sehogy. Nem lesz tökéletes. De attól még jól érezheted magad.
Sőt! Erre invitállak:

Ilyenkor ugyanis mégiscsak alapvetően egy születésnapot ünnepelünk.
Jézusét. Máshol a Fény születésének, a Szeretetnek mondják. Mindegyik igaz. Egy a lényege.
És ha van kedved velem együtt belegondolni, akkor gyere velem egy pár gondolat erejéig...

Ha én lennék Jézus, és a világ egy jelentős része az én születésnapomat akarná ünnepelni, akkor én minek örülnék?
Kellene nekem, hogy fenyőfákat villanyozzanak? Hogy ajándékokat vegyenek (nem nekem, hanem egymásnak...)? Hogy halat egyenek?
Nem nagyon. Pontosabban egyáltalán nem. Éppen ezért -hiszen én nem kérnék ilyesmit- nem is sajnálkoznék azon, hogy ha nem jut fenyőfa, szaloncukor, vagy zenélő-fenekét-billegető mikulás. Szívtelen lennék? Dehogy is. Csak nem várnám el. Éppen ezért nem csinálnék össznépi kitalálósdit sem abból, hogy mások találják ki,  az egyszer látott rokon minek örülne. Nem várnék el színjátékokat, hogy mennyire szeretjük egymást, és fontos a másik... Nem várnám el, hogy most az egyszer telezabálja magát bárki is, mert nem lennék az emésztést-könnyítő-gyógyszer-gyártók pártján sem.

Aminek én örülnék... az az lenne, hogy az emberek harmóniába, békébe kerüljenek magukkal. De még ezt sem várnám el tőlük. Szóval, aminek én örülnék, hogy érezzék jól magukat a bőrükben, hogy örüljenek. Annak nagyon tudnék örülni. Az öröm csodálatos energia. Azt szívesen látnám az arcokon.
És tisztában lennék azzal, hogy mindenki más, ezért másnak örül. Van, amit lehet ajándéknak hívni, van amit nem.  Az öröm lenne a lényeg.
Ha ehhez kell egy feldíszített fenyőfa, azt is elfogadnám. Ha nem, az is rendben lenne. Örülnék neki, ha az a sok-sok ember, aki a születésnapomat ünnepeli, emlékezne rá, hogy az öröm a lényeg. Mint amikor én megszülettem Jézusként. Öröm volt az is.

Szóval, ha Jézus lennék, így gondolnám.
Ugyan nem vagyok Jézus, a gondolatmenet tetszik.
És emiatt az én karácsonyi listámon az szerepel, ami saját magamnak okoz örömöt.
(Önzőség? Ó, akár ezt is mondhatod.)
Az én listám... úgy tűnik ki fog tartani nemcsak 3 napra, hanem egész évre... némelyik tétele még tovább is. Mind örömöt ad.

Az öröm pedig csodálatos energia.
És örülnék, ha te is megtalálnád, ami neked okoz örömöt.
Mert én ki nem találhatom... helyetted.
Mert ha még ki is tudnám találni, el nem venném tőled a rátalálás örömét.

Boldog ünnepeket!

Most kombinálsz

Nem szeretem, ha rajtakapnak valami olyasmin, ami nem hoz különösebb jót az életembe. Ilyen a kombinálás.

A történet a következő: Könyv készül. Segítséggel. Akik segítenek nekem, a Teljesség megnyilvánulásai. És érdekes/egyszerű módját választottam annak, hogy minél precízebb legyen a segítség, amit kapok tőlük -felveszem a hangjukat. Igen ám, csak a technika tréfás ügy. Ugyanis hiába teszem a mikrofont a lehető legközelebb, érdekes módon a felvételen alig hallható valami- emberfüllel... Azzal együtt, hogy  a mikrofon 3 méterről még az óra ketyegését is felveszi, és más emberi hangot pedig tökéletesen és hangosan felvesz...  Érdekes.

Bosszantó. Frusztráló. Mert nem akarom elveszíteni az értékes segítség szavait.... 

És emberi aggyal mit teszek? Kombinálok.

Biztosan zavarja valaki az adást. Sőt még arra is vetemedek, hogy feltételezzem a beszélgetőpartnereim szándékosságát... 

Erre szelíden csak annyit mondanak: Most kombinálsz.

Rajtakaptak. 

Ha igaz kívánok maradni, akkor bevallom. 

És ebben a beismerésben lehetőségem van rá, hogy új nézőpontból értsek meg valamit.

Azzal kezdődik az új nézőpont, hogy hajlandó vagyok otthagyni a régit... vagy azt mondom, lehet, hogy van más... Hadd derüljön ki...

Tudod mi a kombinálás?

Az elme tevékenysége arra, hogy kitöltse a réseket. Mindazt amit nem ért, nem ismer, vagy fel nem tud fogni. A részletekből (néhány rendelkezésre álló információból) nagy fantáziával kialakít egy történetet. Feltételezésekből legyárt egy komplett "mozit". 

 Igaz, hogy ennek semmi köze a valósághoz, de sok esetben nincs senki, aki rászólna, hogy most kombinálsz.

***

Vagy ha mégis volna, akkor az/ő megtorlásban részesül.

Ugyan nem szorulnak védelemre a lények, akik szembesítenek vele, hogy kombinálsz... mégis szeretném megvédeni és megbecsülésben részesíteni őket: lehetőséget hoznak, hogy egy tévedésből felébredj. Nekem jó volt. (még akkor is, ha nem tetszettem magamnak...)

Anélkül, hogy feltételezésből indulnék ki, talán neked is jó lenne...

Isteni terv

Kérdés:
-Van-e isteni terv? Vagy nincs? A tapasztalatom szerint nincsen isteni terv, nincsen előre elhatározottság. Viszont annyi helyről hallom és olvasom, hogy van... feltételezem, hogy ők sem hazudnak. És itt van ez az ellentmondás, amivel nem tudok mit kezdeni.

Válasz:
-Tudod  a választ.

-Én úgy találom, hogy nincsen terv, nem kell semminek megfelelni. És azok akik hisznek egy tervben... akkor az honnan jön?

-Mire jó egy terv?

-Gondolom, egy irányt ad. Valahonnan valahová eljutni...

-És az mire jó?

-???

-Biztonságot ad.

-Ha van terv, lehet kit okolni. Meg lehet tenni a felelősnek. És akkor nem kell felelősséget vállalni...

A terv a szabadság vége. 

Ne keverd össze azt a tervet, amit te hozol létre azzal, amit kivetítesz, hogy más hozta létre.

Mindenkinek van választása, vágya, szándéka. És ami az egyéni választásokból összeadódik, kialakul, úgy tűnik, hogy egy közös tervvé áll össze. De ez nem létrehozott. És ennek nincs ereje feletted.

-Nincs ereje felettem? Ezt hogy érted?

-Minden pillanatban választhatod, hogy csatlakozol ehhez a külső tervnek tűnő sodorhoz vagy nem.

-Érted?

-Igen.

És mi legyen a kamerafrásszal?

Az apró lépések technikája nem mindig működik. Például akkor sem, amikor az ember előjön a videokamera mögül és kiáll ország-világ elé. Nem lehet csak egy lépést ide egy lépést oda, mert akkor se itt, se ott nem vagyok.

A videózás tanulsága?

Ez a két korábbi videó arra tanított, hogy ne sokat tököljünk, ugrás az ismeretlenbe.

Annyira fel voltam spannolva, hogy elfelejtettem a kamerafrászt és minden mást is, elragadt a játék heve. Igen, ám de amikor komoly munkáról van szó, akkor nem olyan egyszerű az.

Beállítottunk egy "stúdiót". Világítás, állvány, szép virág és a háttérből a csúnya konnektort is kitakartuk. És? És... felvétel indul...

És nagy csend.

Nekifutunk még egyszer... kétszer... háromszor... semmi. Semmi nem működik belőle. Aki a kamera előtt van, mintha csirkecsontot nyelt volna... keresztbe.

És átmentünk a kis lazulós helyiségembe, mondjuk így: műhelyembe. Nyikorgós szék, nulla világítás, a nap is rossz felől süt. Üres képkeret a háttérben. Semmi sem jó.

Inkább választottuk ezt a tökéletesen hibás filmet, ami kikerült a kezeink közül. Altair innen is megköszönöm a szakmai és jogos kritikát.

Nekünk mégis minden jó lett, mert természetessé vált a hang és a történet. És több mint 20 perből vágtuk össze a végleges változatot. Filmként nem lenne díjnyertes. Semmi sem elég profi benne.

De tudod mit, aggódjon emiatt más. :-) Én letettem az aggódást.

Ajánlom mindenkinek -terápának is-, aki csak a családi ebédek kényszer-házivideóit élte meg eddig, vagy hihetetlen helyeken kellett pózolnia, hogy leszakadt a dereka benne, és a videón halálosan úúú...tálta a kényszeredett és karótnyelt beszélgetéseket.

Lehet ezt is, kérem szépen, új szemmel nézni.
A videózás jó móka!!!
Azóta is azon töröm a fejem, hogyan legyen ennek a mókának folytatása.

Mert lesz, az biztos!

A kreativitás forrása

A kreativitás forrása? Annyit merengtem már rajta, hogy honnan jön az a sok kép, és ötlet, ami megvalósul a művészek keze által. Felfoghatatlanul sok kép születik akár egy nap is az egész világon. Én csak parányi-pici szeletét próbálom követni néhány blogon keresztül, mégis ámulatba ejt.

-Van aki, mint egy vízvezeték, rá van kötve a kreativitás forrására, csak meg kell nyitnia a csapot.

-Van akinek széles sugárban ömlenek az ötletek, -van aki időnként vízhiányban szenved.

-És ott vannak azok is, akik mintha lekapcsolódtak volna az áramlásról, kiszáradva köhécsel a csapjuk, mikor megnyitják. Aztán, mikor visszakapcsolódnak, az első rozsdás csöppek után minden a helyére áll.

Milyen érdekes világ ez. Mennyi kép.

Vajon honnan jönnek?

Emlékszel az előző bejegyzésre?

Ha a hullámnak az óceán, a sugárnak a nap

vajon a képeknek... mi?