Ott vagyunk már?

A te gyerekeid is az utazás során folyton azt kérdezik tőled, hogy ott vagyunk-e már, és különben pedig mikor érünk már oda?

Te pedig azt válaszolod nekik, hogy nem, még nem, de ne kérdezzék 5 percenként, hanem élvezzék inkább az utat?

Hát nem így vagyunk az élettel is?

Egy kedves utazó emlékeztetett erre engem a minap. Aki azt várta, hogy férjhez menjen. Aztán babát várjon és otthagyhassa a szörnyű munkahelyét. Aztán pedig... 

Aztán pedig mindez megtörtént. Férj. Gyerekek. Szörnyű munkahely el. 

És most? Most végre szerinte is szabad lenne élvezni az életet, és ő azt kérdezi, hogy ott vagyunk-e már, és mikor érünk oda.

Nagyon is tudok vele azonosulni. Az én különbejáratú kérdésemmel... "Hogyan tovább?"

Nagy játékos voltam én is. Képes voltam naponta többször is feltenni...

Amíg rá nem jöttem erre:

Ha a 'hogyan továbbon' töröm a fejem, akkor folyton azt kérdezem, hogy mikor érünk már oda. És mi mindent kell tenni hozzá. És folyton stresszelek, mert a tempó nem elég gyors, vagy a dolgok nem elég tökéletesek, és az is lehet, hogy soha nem érek oda, ettől pedig még jobban görcsbe áll a gyomrom. 

Ha abbahagyom a 'hogyan tovább' folytonos kutatását, akkor több figyelmet kap az, ami VAN. Úgy mondanám, lelassul az élet. Több időm és energiám marad az élet élvezetére. Kisimulnak a homlokomon a ráncok, elenged minden görcs. Kevesebb is elég. Nem is értem, mit pörögtem annyit. 

Dehát nem lehet cél nélkül élni... valahová haladni kell... különben semmit nem fogsz elérni... stb, stb. 

Hát lehet. A paradicsomnak sincsenek céljai, mégsem lesz belőle szilvafa. Tökéletesen és teljesen paradicsom. Kutyu-Li mester is erre tanít. Nem akar például tigris lenni. Meg van elégedve a kutyaságával. Tökéletesen és teljesen.

És szerintem így lehetnénk mi is. Erőlködésünk csak arra való, hogy mássá váljunk, mint ami igazából vagyunk. Erőlködésünk arra való, hogy szerepeket erőltessünk magunkra. 

Nem csoda, ha egy idő után kényelmetlenné válik a szerep. Fura módon, sokan a kényelmetlenség ellenére is ragaszkodnak hozzá... nem is ragaszkodnak, egyenesen azonosulnak vele. Azt mondják, hogy belenőttek vagy beletörődtek a szerepbe, pedig  valójában vérzik és fáj már mindenük, olyannyira felhasogatta már őket az a szerep, mint ahogy egy szűk cipő feltöri az ember sarkát. És csak bizonygatják, milyen fontos abban a bizonyos  szűk szerepben maradni.

Ha abbahagyom a szerepjátékot, begyógyulnak a sebek. Kiderül, hogy aki vagyok, sosem sérült meg valójában. Végre levegőt kapok. Örömöt lelek az életemben. Az lehetek, aki vagyok. Szereptől mentesen. Tökéletesen és teljesen. 

Ha már cél kell neked, ez nem elég jó cél? Legyél aki vagy.

És persze megkérdezheted 5 percenként, hogy ott vagyunk-e már...

De mi lenne... mi lenne ha élveznéd az utat?

Igen. Itt ebben az eredményközpontú világban.