2009. nov. 22.

Műanyag mesék 2.- A művészek alkoholisták, mentálisan sérült emberek vagy másképpen defektesek?

2. számú műanyag mese: A művészek őrültek. Túl sokat isznak. Veszélyesek és szeszélyesek, akár még saját testrészüket is képesek levágni, felforgatók.

A tény pedig: Vannak normális emberek, akik szintén művészek. Nem kell megőrülnöd ahhoz, hogy művész legyél.

Igen, vannak művészek, akik normális párkapcsolatban élnek, normális-értelmes gyerekeket nevelnek, jóban vannak a szomszédokkal. Egészséges megoldásokat tudnak találni az életükben vagy művészetükben felmerülő megoldatlanságokra. Tökéletesek? Á, dehogy. Normálisak.

Az a helyzet, hogy egy-két igazi ütős sztori, ami így lerombolta a művészekről alkotott képet. Mindenki tud Van Gogh fül-levágós-sztorijáról. De hogy mit is festett? Ő volt a napraforgós ember? Olyan erős ez a sztori, hogy egy mostani bulvárlapot hónapokig eltartana. Vagy ott van a másik "őrült" Csontváry. Őrültként vonult a művészettörténetbe, mondván, hogy aki hangokat hall, eleve nem lehet normális. Aki hangokat hall, az gyanús, és könnyen rásütik az őrült jelzőt. Pedig érdemes elolvasni az önéletírását, hogy hogyan lett ő patikusból festő. Mostani szemmel (21. század, menedzseriskolák, életpálya-tervezés , élethosszig tartó tanulás...) olvasva is egy gondosan megtervezett, mondhatni patikamérlegen kimért pálya. Tanulságos.

Érdekesek vagyunk. Imádjuk a szaftos történeteket. -Mondjuk addig, amíg nem velünk történik. - Csak mindezt összekötni a művészettel, sőt eggyé tenni vele háát... kissé vaskos tévedés.

Az egyszer biztos, hogy aki művész és alkotással foglalkozik- legyen bármi is a szakterülete-, szükségszerűen erős kapcsolatban igyekszik lenni a Forrásával. Tudhatod te is: hiszen onnan jön minden inspiráció, minden válasz. És amikor jön, amikor alkotsz, akkor szárnyalsz. Újat, gyönyörűt, nagyszerűt. Ha elég erős ez a kapcsolat, akkor nem igazán hat rád semiféle kritika, semmiféle befolyásolás. Egyszerűen ami megalkotódni kívánkozik, annak meg kell születnie.
De a kapcsolat időnként akadozik. Elhagy a múzsa. Ekkor jönnek létre a torzszülöttek. Megszületnek "hibásak". UfO-k. Befejezetlen vagy inkább befejezhetetlen alkotások. Netalán koraszülöttek. Vagy súlyos terheket cipelők.
Valahol mélyen tudod, hogy hiába belőled jönnek, rájuk nézni sem bírsz, nem látod meg az értéket bennük. De ha te még meg is küzdesz magaddal, de majd mások mit szólnak...
Na ekkor dől el, hogy művész-nem-művész, mit csinálsz? Amikor a saját alkotásod torzszülött, akkor mit teszel?
Túl sokat iszol? Vagy erőszakoskodsz magaddal netán másokkal? Talán felforgatsz?

Nincs ez másképp az élet többi területein sem. Kidobod, megoldod. Új szemmel, friss erővel indulsz, újat alkotsz. Nem is hívjuk őrült-művész szindrómának. Tudjuk, hogy nincs ilyen. Találsz egészségesebb, teljesebb megoldást? Előrébb visz téged vagy benne dagonyázol?
(Vannak akik egyszerűen csak bizniszből -mert benne ragadni naaaggyooon szörnyű ám- inkább maradnak a dagonyázásban. Művésznek hívják magukat. Ehhez elkél egy kis alkohol is. Furcsa ruhákba öltöznek. Furcsa dolgokat tesznek. Furcsa partikra járnak. Jó sztori. Akár még híressé is tesz. )

A többség, aki talál egészséges megoldást, kevesebb figyelmet kap. A többség egyszerűen kihajítja a selejtet, még ha az 2 köbmétert tesz is ki, és újat alkot.
Az ütős sztorikra vágyóknak unalmas. A művészek többsége egyszerű és normális ember, aki éppenséggel festeni kíván vagy formázni. A fából inkább szobrot, míg mások általában gerendát látnak bele. Az agyagból tálat, míg mások többnyire téglát csinálnak belőle. Inkább zenélnek, míg mások focimeccset néznek. Vagy könyvet írnak. Csak úgy egyszerűen. Normálisan. Művészek.





2009. nov. 17.

Műanyag mesék- avagy mítoszok a művészekről 1.

Műanyag meséknek neveztem el őket. Olyan mítoszok ezek, amelyeket sok idő óta hurcolunk magunkkal. Az alkotóelemek talán veszélytelenek, vagy annak látszanak. Megörököljük őket. Jó szándékú, kedves vagy kedvetlen emberektől tanuljuk őket. Az ártalmatlan alapanyagok összekotyvasztásából mérgező mű-anyag keletkezik. A művészetről, az alkotásról, az életről szóló mérgező anyagok. Visszatartanak minket örömtől, alkotástól, művészettől. A mérgezés mindaddig hat, amíg ki nem hajigáljuk őket az életünkből.
Összegyűjtöttem párat, és örömmel veszem, ha csatlakozol a kihajigáláshoz.

1. számú műanyag mese: "Művésznek születni kell" vagy más változatban "Tehetségesnek születni kell."

A tény pedig: Ahhoz, hogy művész lehess, először meg kell születni. :-) Senki sem születik művésznek, ahogy senki sem a születésétől fogva tud zongorázni.

Lássuk csak miért: Senki sem születik úgy, hogy tudna zongorázni. Senki sem születik úgy, hogy tudna szobrot faragni. Ezek képességek vagy készségek, amelyek fejleszthetők, tanulhatók, gyakorolhatók. Olyan dolgok, amelyek az egyik embernek könnyebben mennek, a másiknak nem. Vannak vonzódásaink. Egyéni útjaink. Az egyiknek zene, a másiknak kő-papír-anyag... Vannak emberek, akik a képesség vagy készség fejlesztését lenyűgözőnek tartják. Mások nem. Vannak gyors tanulók. Mások pedig lassúak. Vagy egyáltalán nem hat rájuk semmiféle "fejlesztés". Mégis ott van a művészethez való vonzódás.

Vajon mitől lesz valaki művész?
Sok éve teszem fel ezt a kérdést magamnak is és másoknak is... (van is rá pár válaszom :-) nemsokára megosztom veled)

Én például nagyon szerettem a rajzolást, a színeket. És halálosan untam a modellrajzolásokat. Ettől lélekölőbbet nem nagyon lehetett számomra kitalálni. Különösen, ha három hónapig ugyanazt az öregasszonyt kell rajzolni... Tiltakozik a belsőm. Nem ezt akarja kifejezni! Színeket kíván. Új embereket. Inspirációt. Örömöt.

Valami belülről kívánja kifejezni magát. Nyughatatlan vagyok, míg ezt nem teheti meg. Szerencsés esetben könnyű és egyszerű (vagy inkább gyors?) megtalálni hozzá a formát, amelyen keresztül kifejezhetővé válik. Nem annyira szerencsés esetben, sokféle médium kipróbálása szükséges. Vagy talán a médium feltalálása is hozzátartozik a folyamathoz? Időnként igen.

A titok? Csináld, amit szeretsz. Szeresd amit csinálsz. Merd megváltoztatni, ha valami nem szerethető. Merj hangszert váltani, merj anyagot váltani.
Csak abban lehetsz jó, amibe beleszerettél. Csak abban lelheted örömöd, amibe beleszerettél. Merj kísérletezni! Mit is veszíthetnél?

Minden művész útja más. Mégis van valami, ami közös: az a belső nyughatatlanság, ami kifejezni kívánja magát. Ami arra késztet, hogy kezedbe vedd az ecsetet, a hangszert. Ami szárnyalni kíván. Hagyd, hogy tehesse. Enélkül nem tudsz boldog lenni. Hiszen a művész már megszületett. A többi gyakorlás kérdése.

2009. nov. 12.

Az igazság a szíved közepén

Talán veled is előfordult már az, hogy egy hirtelen pillanatban, mint a villámcsapás, megértettél valamit. Lehet, hogy életed nagy problémájára láttál rá egy szent pillanat alatt. Lehet, hogy évek óta újra és újra játszott játszmára, vagy életed egyik szereplőjére. Megértetted, és már soha nem tudtál újra ugyanúgy nézni arra a "sztorira", arra a személyre. Valami teljesen megváltozott.

Gondoltál már arra, hogy honnan jön ez a megértés?
1 napja, 1 éve, 10 éve ... x éve hurcolod a problémát. Küzdöttél ellene. Le kellett győzni. Nem ment. Újra és újra előállt. Lehet, hogy már untad is nagyon .
És egyszer csak ott van az a szent pillanat. Amikor lelepleződik a játszma, a szereplő. És marad a valóság. Könnyű. Egyszerű. Nincs benne küzdelem. Mégis minden tökéletesen érthető.

Hogy honnan jön? Hol volt eddig? És tényleg ilyen egyszerű?

Itt egy lehetséges válasz:
Gangaji szavai ezek, fogadd szeretettel a fordítást!

Az egyszerű megnyílás pillanatában azt tapasztalod,
hogy bármi is az, amivel küzdöttél, nincs már ott.
Az igaz megnyílás feltárja, hogy amivel küzdöttél-
a probléma, a mumus, a sérülés- tulajdonképpen nemlétező.


A sztorit nem maga a megnyílás alakítja át, hanem a megnyílás
feltárja, hogy a sztori valójában nemlétező.
Az egyetlen dolog, ami a
sztorit fenntartja, az az ellenállás: a megnyílásnak való ellenállás.


És ami marad- amikor az, amitől féltünk vagy küzdöttünk eltűnik-, maga a Létezés nyitottsága, az igazság a szíved közepén.

2009. nov. 2.

Másnak lenni?

Szerencsés, aki a mai világban él. Soha nem látott mennyiségben vesznek körül minket történetek, amelyekből kedvünk szerint válogathatunk.
Ezek közül jópárat igyekszünk megmutatni a gyerekeinknek is. Valahogy így (is) adódik tovább mindaz, amit fontosnak tartunk.

Érdekes, hogy a meséink nagy-nagy elfogadásra tanítanak. Emlékszel a róka és a gólya történetére. Amikor az egyik a másikat ebédre hívja?
Vagy a sasra, aki a baromfiudvarban nevelkedett, és azt hitte, ő is csak egy baromfi?

Én most ráakadtam egy hasonló történetre. Eszkimó mese. A feldolgozása pedig csodálatos. (Homok-animáció)
Szerintem nem lehet elégszer elmondani: nem kell másnak lenned, mint aki vagy. Jó vagy úgy.
De hadd mondja el helyettem ez a történet:

2009. nov. 1.

Megszólhatsz... virágot az élőnek

Amikor megkérdezek embereket, miért is mennek ki a temetőbe, a leggyakoribb válasz ez:
"Megszólnak, ha nem teszem."

Éppen ezért megszólhatsz, felháborodhatsz, de én nem megyek.
Ugyanis nekem több sebből is vérzik ez az ünnep:

1. Először is el kellene hinnem, hogy van valaki, aki az elhunyt szerettemből maradt, "aki" ugye ott van (ott lakik?) a temetőben. Jó esetben, már csak a pora kerül oda.
Ha elhinném, akkor talán meg kellene változtatnom pár dolgot e szerint: mert kaphatna a szerettem a vasárnapi csirkecombból, meg ugye megmutatnám neki a frissen kötött pulóveremet is. Aztán kicsit lelkiismeret-furdalásom volna - legalábbis legkésőbb a fagy beálltával-, hogy az én szerettem mégiscsak a temetőben dekkol...

És ha nem hiszem, akkor marad az, hogy a kövek gyönyörű és drága virágokat kapnak.
Néha még villanyoszlop is kap belőle.
Szép szokás. Ebben a kultúrában kérem, megbecsülik a köveket. Nem baj, ha a gyerek lyukas cipőben jár, sok a halott, kell a virágra... (ezt a példát korábban egy előadásban hallottam, mesének hittem, és most, hogy élőben is találkozom vele, elámulok)- nem kell messzire menni, innen a szomszéd utcából való történet.

2. El is jutottunk a lényeghez: nehéz nem észrevenni a virágosok örömét. De ezen könnyen túl is lendülök, mert személy szerint imádom ezeket a virágokat, meg a többit is. Például szívesen látnám, ha minden hétvégén ekkora csokrokkal rohangálnának az emberek, hogy a saját vázájukat töltsék meg. Vagy megajándékozzák egymást.

4. Csendben nézegetem a pár napos őrületet. A rádióból gyászzene szól, negyed óránként emlékeztetnek, hogy milyen híresség halt meg ebben az évben. Akkor már inkább kutyaséta. Ott visz el az út, a temető mellett, tudod nem a főúton, hanem csak a mellékúton , nem fog az aszfaltot kapni sose. Nem is kell, a mezőre vezet. Hát majdnem a fejünkre szórják a gondos hozzátartozók a lekaszabolt leveleket. A kuka... ja... messze van. Drága virág, mécses, áhítat, kegyelet. ?

3. De ami ebben az évben kiverte számomra a biztosítékot, az ez: a temetkezési bizniszben érdekeltek konferenciája. (!) Minden évben egy-egy téma körül forog, ebben az évben a turizmus. (Jó, nem?) Nem viccelek! Járj utána, tényleg. Tényleg. Hogyan is tudnák rávenni az embereket, hogy minél nagyobb létszámban temetőbe járjanak? A válasz: Turistacsoportok
formájában. Temetőmarketing.
Lehet, hogy fekete humor, de nem tudok most jobbat: a túl sok halott annyira mégsem jó biznisz, hiszen az élők fizetnek. Tehát jöjjenek az élők.

Szerintem is jöjjenek az élők. Az édesanyámmal megegyeztem, hogy inkább életében kapjon tőlem virágot. A temetőbe nem fogok járni. Azt mondja, rendben. Azt mondja, nem kíván a temetőben lakni. :-) Én sem.

Szerintem kapjanak virágot az élők.

Amúgy pedig szívesen emlékezem a szeretteimre, amikor a kedvenc ételüket főzöm, az általuk oltott gyümölcsfáról majszolom a termést, a kezük munkáját terítem az asztalra, a kedvenc történetüket mesélem, vagy előveszem az emlékkönyvet, amibe beleírtak, vagy csak egyszerűen minden nélkül eszembe jutnak.