A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan. Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be:
-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk
-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni
-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja
-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket.
-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja
Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.
Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül.
Mert nem olyan egyszerű.
Mindenről dönteni kell. Ez marad, ez megy, ez még használható.
Idáig könnyű.
A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy, vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...
Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá?
Hát, igen. A félelem csak beszól...
Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?
Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?
A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.
És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét.
És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek.
