Barázda a lemezen - avagy létrehozás, alkotás, és hogyan működünk?

Válasz Colette kérdésére. 

Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"


Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:

A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni. 
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki  jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már  maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.

Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal.  Egyrészt. 
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló. 
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?

Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan. 
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül  csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés.  A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje. 

És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz.  Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta. 

A múlt barázdájában  pedig maradnak  a reflexek és a halott szokások.

Ki büntet nagyobbat?

Az anyuka, aki megtiltja a tizenéves lányának a szórakozást, 

vagy a tizenéves, aki  cserébe 

a) nem áll szóba az anyukával, csak "döglik" otthon, nem hajlandó semmire

b) lelép otthonról, hazugságokkal tömi be, ami úgysem talált eddig sem meghallgatásra?

Szerinted ki büntet nagyobbat? 

Az, aki arra tanítja a másikat, hogy ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megfosztom tőled az örömöt?

Vagy az, aki visszavonja magát, elérhetetlenné teszi magát a másik számára? Esetleg még egy felvett maszkkal is körbebástyázza magát... 

Szerintem nemcsak egymást büntetik, hanem önmagukat is.

Persze megkérdezhetném tőlük, hogy jó ez nektek? 

De nyilván ezt a büntetősdit nem jókedvéből csinálja az ember. Igaz? 

Hanem abboól a kényszerből, hogy már nincs tovább. Elfogytak az eszközök. Tehetetlen lettem. Tehetetlenségemben, hatalmi szóval "az lesz, amit én akarok". És ha az lesz, megbüntetlek. 

De nem büntethetek egy másik szabad lényt büntetlenül. Ennek bizony ára van. Nekem is fáj. 

(Megjegyzés: Hallottad már, amikor egy szülő azzal a felkiáltással bünteti a gyerekét, hogy, ez nekem jobban fáj, mint neked? - Viccesnek hangzik, de igazat mond. Csak egy lépéssel tovább kellene menni... 

Akkor miért csinálod? )

Szóval fáj nekem is. 

Furcsa, de a másik fájdalma fáj nekünk is. (ezért is akarunk segíteni a fájdalmon amúgy, de izibe'... már ugye ha körbe nem bástyáztuk magunkat hamis védelmekkel... hogy ne érezzük a fájdalmat)

Tehát az egyik ára, hogy fáj. 

És ezzel még nincs vége. 

Mert megtanítottam a másik szabad lényt a büntetés erejére. 

"Cserébe", akit megbüntettem - visszabüntet. (Valljuk be, azért elég kevés Jézus-tudatosságú ember szaladgál körülöttünk, aki inkább a másik orcáját nyújtja... tehát elég valószínű, hogy a másik visszabüntet.) 

Visszabüntet a maga eszközeivel. 

Gyakran a büntetettnek nincsenek különösebb eszközei, lehetőségei. (Hiszen a hatalomban lévő birtokolja az eszközöket... Érdekes, a hatalomban lévő szokott alapvetően büntetni...) Akit büntetnek,  csak érzi az igazságtalanságot, sértődöttséget, szomorúságot, akár tehetetlenséget. Ha nincsenek eszközei, akkor végső esetben saját magát vonja meg a büntetőtől. (Kiszáll. Nem áll szóba vele. Elköltözik. Megvonja tőle a szexet. Megvonja tőle a figyelmet... stb.) Jobb esetben csak időlegesen vonja magát  vissza, zárja be magát. Rosszabb esetben egész életre dönt arról, hogy ő nem lehet önmaga.

Sajnos téves következtetések is gyakran születnek ebből:

-nem lehetek önmagam, mert megbüntetnek

-nincs szabadság

-nem bízhatok meg a szerettemben, sőt idővel senkiben sem

-az élet amúgy is sz@r

-depresszióba süllyedek

Szóval? Ki büntet nagyobbat?

Én meg nem tudom mondani.

A tapasztalat szerint mindkét félnek fájdalmas a tapasztalat. 

•••

Lehetne ez másként is? Szerintem igen.

Mondjuk akkor, ha elfogadnám a másik szabadságát és egyenlőségét. Legyen ő a gyerekem, szülőm, a beosztottam, a főnököm... bármilyen szereplője az életemnek.

Elfogadnám azt is, hogy habár Egyek vagyunk,  nem vagyunk egyformák.  Vagyis lehet más választása, döntése. Lehet, hogy neki más a fontos. Neki más az élete. Csak nyitva hagynám a lehetőséget, hogy ez lehetséges. Elfogadnám azt is, hogy habár van lehetőségem ráerőltetni a másikra a véleményemet, élettapasztalatomat, hatalmamat, eljön az idő, amikor be kell látnom, bármennyire is "sikeres" az erőltetés, nem megy tökéletesen, és be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. És ha belátom a tehetetlenségemet, akkor egy új tudatosság nyílik ki számomra, ahol végre új megoldások születhetnek.

Akkor talán új kérdések is születnének büntetésről vagy nem büntetésről. 

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Megoldhatatlan probléma?

Ha bármikor egy pillanatig is elhitted, hogy van egy nehéz vagy megoldhatatlan problémád, akkor neked készült ez a film:

Versenyszellem és blogtalálkozó

Tudjátok miért nehéz kilépni a komfortzónából?

Mert azonnal ott találjuk a "való világban" a versenyt. Ahol el kell taposni a másikat. Földbe kell döngölni. Megszüntetni, mert elviszi előlem a vásárlót, a profitot, és én miből fogok élni.

A kreatív "való világban" sincs ez másképp. Aki vett már részt vásárokon, tele van indulatos történetekkel. Jogosakkal és jogtalanokkal. Fájdalmasakkal és keserűekkel.

És a virtuális blogvilág érdekes helyszín. Ott mindenki pontosan ugyanolyan kattintásnyira van a másiktól. Nem lehet kitakarni a kirakatot. Nincsen jobb hely, több helypénz. Összefogással, nyitottsággal többre megy itt bárki. Furcsa világ, mert itt van hely bőven. Nem számít, hogy egy olvasód van vagy ezer. Van elég. Mindenből.

Aki letette magáról a versenyszellem paráját, új világba csöppen. Emberi világba. Örülünk egymásnak. Micsoda megkönnyebbülés.

Észrevetted? Ez jön át a személyes találkozón is. Csak már annyira el vagyunk szokva tőle, hogy el se merjük hinni.

És éppen ezért csak óvatosan... kis lépésekkel merünk...

Észrevetted? Aki nem jött el, hiányoltuk.

Nem racionális a "való világ" versenyszellemében. Ott örülnünk kellett volna, dörzsölnünk a tenyerünkket... mégsem ez történt.

Mindenkit vártunk, mint a család tagját, amikor összegyűlünk az ünnepi asztalhoz.

Szívből kíváncsiak vagyunk például arra, hogy milyen az alkotásod élőben, mit gondolsz a világról élőben, és egyáltalán...

Kedves kreatív blogger és kreatív-blogger olvasó. Ha nem jöttél, mert csak 3 napja van blogod, vagy csak 5 olvasód van, vagy te csak havonta egy bejegyzést írsz, vagy... vagy... vagy valami miatt azt hitted, hogy itt is meg kell felelni valaminek, akkor tudd, hogy vártunk. Őszintén. Szeretettel.

Nem azért írom, hogy szabadkozz, vagy rossz érzést keltsek benned. Csak azért, hogy tudd, ez

egy új világ.

Ki tudja hová visz?

Hiszen még egyikünk sem próbálta.

Csak azt tudjuk, hogy ez jó.

Férfi ügyek

"Nem sírtam már 40 éve"

Ez volt az a mondat, ami kibukott az egyik kliensemből, amikor elengedte mélyen eltemetett lelki problémáját.
És bárcsak át tudnám adni neked azt a megkönnyebbülést, és gyermeki ártatlanságot, amellyel ezt mondta. Üzletember. Rengeteg döntéssel, felelősséggel, családdal. Az működteti, hogy mindent jól csináljon, helyt álljon. Egy-egy őszinte és igaz pillanat- ami ebben az utazásban is megtörtént-, amikor erre rálátunk, megváltoztatja az élethez való hozzáállást. Bárcsak belenézhetnél a szemébe, hogy megláthasd azt a valódi erőt, amit megtalált. Igazi változás veszi kezdetét. Belülről jövő.

Mennyi ki nem sírt, el nem mondott teher.
Ezek a férfi ügyek.

Férfi ügyek, amelyek erőről, küzdelemről, védelemről, megfelelésről, felelősségről, terhekről szólnak. És az érzésekről is. Arról, hogy vajon szabad-e kifejezni, és hogyan... Vajon nem leszek-e ettől sebezhető?
És akkor hogyan védjem meg a családomat?
És tulajdonképpen hol van az én helyem ebben a világban?
És arról is szólnak ezek a férfi ügyek, hogy ezek a kételyek, erőtlenségek, bizonytalanságok bizony megjelennek testi tünetek formájában is. Kinek így, kinek úgy. Attól függően, ki hová "pakolja" a megoldatlanságokat.

Az apropót , hogy írjak erről, ez a csodálatos utazás adta.
Igen, van megoldás.
Beszéljünk róla.
Van megoldás.
Több információ itt.

Mi fáj? -Az elveszett bizalom

Valamikor gyerekkorunkban történik. Kicsi töpörtyűk vagyunk testileg, és a gondolkozásunk mégis egy felnőttével vetekszik.
Történik valami az életben, amitől egyedül érezzük magunkat. Kiszolgáltatottnak, kicsinek, tehetetlennek...
Talán ott hagynak minket a kedves szomszéd néninél? Vagy elvesztenek minket? Elfelejtenek eljönni értünk az óvodába? Vagy nyílt titok, hogy nem várt gyermekként érkeztünk erre a világra?

Mély fájdalmat élünk meg.

És ahogy mondom, a gondolkozásunk egy felnőttével vetekszik... "hogyan is védhetném meg magamat... mert a felnőtt világ nem védett meg... Szóval... igen, megvan: ők nem védenek meg engem, ráadásul az a kedves bácsi, az a kaporszakállú, az az... akit Istennek hívnak, ő sem tett semmit, őtőle is megvonom a bizalmat. Szóval: MAGAMAT KELL MEGVÉDENEM! Nincs tovább bizalom. Kész. Passz." És folytatódik az élet. A döntés fixálódik, rögzül. Innentől kezdve ennek a szellemében élek, a fixációmon keresztül.: Én megvédem magam. Hiszen nem volt senki, aki megtegye helyettem. Viszont még egyszer nem akarom, hogy fájjon... Innentől kezdve erre teszem fel az életem: minden érzékelésemet a maximumra állítom, mert tudnom kell, hogy mikor, honnan és ki támad. Mindenki támad, mert nem bízom meg senkiben. Begyűjtök minden információt. Elengedhetetlen a túlélésemhez, hiszen nem bízhatok meg senkiben. Hogyan is kérhetnék segítséget bárkitől... amikor nem bízom meg senkiben. Istenben sem. Hát nem értitek, hogy nem lehet jobb? Ki az a kaporszakállú, aki ezt megengedte, milyen Isten az?!"
Elveszett bizalom.
Talán 40 éve történt? Vagy 30? Azóta hurcoljuk. Talán kevesebb.
Hordjuk ezt a terhet, mint egy bélyeget. Fáj és éget.

***

Most azért vagyok itt, hogy szóljak neked: Neked, aki nem hiszi, hogy lehet valaha is jobb, mert még csak nem is elképzelhető, hogy van, hogy lehetséges egyáltalán jobb.
Igen, azért írom ezt a bejegyzést, hogy nagy szeretettel emlékeztesselek. Az egész kiindulása ott, az a mély fájdalom belül. És lehetnél szabad tőle. Tudom.

Tudom, hogy nem bízol bennem. Bennem sem. És elfogynak az eszközeim.
Nincs bizalomgyártó készülékem. Nincs bizalom-patronom, mint amit a szódásszifonba csavarunk.

Amim van, az a szívem tiszta szeretete. Ez nem ítél, nem büntet, nem bánt. Csak van. A létezésével gyógyít. Megbízhatóan. Végtelenül és szabadon. Ott van benned is. És ha hajlandó vagy meglátni bennem, akkor megláthatod magadban is. És ezen keresztül meg tud gyógyulni az a mély-mély fájdalom.

Talán egy nap megengeded.

Vendégek a blogon-a meditáció mesterei

1. AFTERNOON NAP, 2. nap, 3. lazy lion || Fauler Löwe, 4. nap #4 ZZZ

Terápia. Meditáció. Bizalom a Létezésben.

Annyi mindent lehet tanulni tőlük. Igazi mesterek. Gyakran kedvem lenne meghívni őket egy-egy terápiára, amikor valaki azt kérdezi tőlem tizedszer, hogy hogyan kell lazítani. Hogyan csináljam?!

Tessék itt a válasz. Így.

Emlékeztetőül: mi is tudunk ilyen "állatok" lenni,

ha úgy tűnik, hogy elfelejtődött, a test emlékszik rá.

Bízz benne.

És ha ennyi mester példája kevés lenne, akkor még találsz itt is továbbiakat.

A mag

Nem szeretem az amerikai csillogó-mázas 'hogyan-csináljunk-könnyen-gyorsan-nagy-üzletet' és a 'hogyan-váljunk-3-perc-alatt-kiváló-emberré' történeteket. Azt meg kiváltképp nem kedvelem, amikor ezeket e-mailben kapom. És bármennyire nem kedvelem őket, ez a történet pontosan a fenti kategóriákba illik bele, mégis ezzel együtt is megérintett.

Ezért most megosztom veled. Így szól:

Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.

Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."

Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.

Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.

Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.

Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.

Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."

Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"

Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét.
A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"

"Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.
"Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek.

A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.

Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"

Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.
Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.
Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.
Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.
Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.
Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.
Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.
Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.
"Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."

Ami engem megérintett: megmondani azt, ami van. Úgy, ahogy van. Akkor, amikor van. Szépítés nélkül. Akkor is ha tétje van. (tényleg, mikor is nincs tétje?)
Kihívás? Igen az. Mindannyiunknak az.

És téged? Megérintett?