2015. márc. 24.

Attól félek, hogy ha Önmagam vagyok, azzal majd visszaélnek...

"Attól félek, ha megmutatom magam, akkor arra majd a másik rosszul reagál: visszaél vele, bosszút áll."


Ha felismered Önmagad, akkor azt is felismered, hogy a valódi lényegedet nem lehet bántani.
Amit bántanak, az az a képed arról, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak és a környezetednek:
van egy kivetített ideális képed, hogy milyennek kellene lennie a családnak, a szüleidnek, a gyerekednek, az iskolának, a papnak, akihez jársz, az orvosnak, a politikusnak, az országnak. 
Azt az ideális képet véded, amikor attól félsz, hogy bántani fognak. 

Mert különben kiderülne, hogy az anyád nem olyan, mint amit te vársz tőle. Az iskolában az igazgató nem olyan, mint amit szeretnél. A politikus sem az, akinek szeretnéd. és az egész város, az ország ahol élsz, valójában egészen más, mint a te ideális világodban. Rávetítettél valamit. 
Rávetíthetsz tudást, jóságot, bölcsességet. Rávetíthetsz magyarságot, erőt, hatalmat. Rávetíthetsz üldözést és bántást, akkor a világodban áldozat leszel. Persze mondhatod, hogy 'nee már... ' áldozatnak lenni mégsem az ideális világ. Igazad is van... az már egy következménye annak, hogy te különlegesebb vagy, mint a többiek (az igaz vallás képviselője, a titkok őrzője, a meg nem értett, a különleges helyről származó, a sebzett, akire vigyázni kell ... valaki MÁS és különleges).  

Az ideális kép/világod és a valóság között feszültség van. Ezt a feszültséget szeretnéd kikerülni akkor, ha nem vagy Önmagad, hanem egy kreált képnek, elvárásnak felelsz meg. Véded az idális világodat. Az is lehet, hogy harcolni is képes vagy rá. És talán mindent meg is teszel, hogy az idélis világodat senki, de senki ne bánthassa...  (mert igen gyorsan kiderülne a feszültség). 

Amikor Önmagad vagy, azt adod, aki vagy, belül harmónia van és béke. Békében vagy magaddal.
Ez nem jelenti azt, hogy mások minden esetben szeretettel és örömmel reagálnak rád. (Bár lehet, hogy az ideális világod szerint mindenkinek örömmel és szeretettel kellene fogadnia téged...) Lehet, hogy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ennek hangot adnak. 

És lehet az is, hogy velük is ugyanaz történik, mint korábban veled: van egy idális képük rólad, és a valóság szerint te nem az vagy, ez feszültséget okoz bennük. 
És ez így megy tovább, körbe és körbe, újra és újra, míg meg nem halnak... vagy valaki a saját feszültségét ki nem engedi a körből... 

2015. márc. 15.

Mester, Tanító, tűnj el innen, elegem van belőled! Csalódtam benned.

Van a mélyben egy alapműködés, amelyben a tanítást a tanítóval összekapcsolod. Amikor a tanítóban csalódsz, hajlamos vagy kidobni a tanítást is.
Otthagyod? Dühösen kifakadsz? Számonkéred? Csalódtál, igaz?

Amikor a lényed kompatibilis a tanítással a 'kidobás' feszültséget okoz... mert az Egészet tagadod meg a 'kidobás' által.

***
A Földön olyan tanító vagy mester nincsen, aki a teljes spektrumban a teljes igazságot képviseli, tanítja.
Pedig a keresők ezt keresik.
(Tessék kérem nekem ezt tanítani: a teljes és igaz utat. Nem holmi morzsákat. Abból már kaptam eleget...)
Emberek vannak, akik képviselik az aspektusukat. Adott esetben ki is teljesítik. És az utat, amelyen elérték a kiteljesedést, akár még taníthatják is.

Te is aspektus vagy. Más a nézőpontod.
Ellentmondásként találod a más nézőpontot. Kifejeződhet az ellentmondás véleményekben, prioritásokban, cselekvésekben is.

És tisztázhatod (legalább a magad számára) az ellentmondásokat. Megmaradhatsz kíváncsinak, nyitottnak. Rátekinthetsz úgy, hogy te másként csinálnád.
Nincs egy út.
Bár egység van, de az aspektusok különbözőek.
Nem tudod megtagadni az egyik aspektust anélkül, hogy az Egészet meg ne tagadnád.
Úgy is lehet nem-részt-venni az ellentmodásban, hogy elfogadod a másik döntését.
Magadban teremted meg a harcot azáltal, hogy szerinted más a helyes és jó.

Lehet vitatkozni, egyeztetni, összehangolni - ha mindkét félben benne van a szándék.
A megbeszélés alatt, közben eljuthattok egy pontra, hogy nincs egyetértés. Különösen igaz ez az értékválasztás szintjére: ekkor elfogadhatod, hogy a másiknak az a fontos. És el lehet válni. Nem kell feszültséggel terhesen elválni.

2015. márc. 10.

Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.