2011. aug. 25.

Gyász: elengedni a veszteséget

Kell-e egyáltalán gyászolni? És meddig? Hol akad meg a gyász? Hiszen én azt hittem, ezt már rég elengedtem... vagyis... nem is tudom...
Ezek olyan kérdések, amelyekkel gyakran találkozom a terápiák során. 

A veszteség fájdalommal jár. Tetszik nekünk vagy sem, de így van. Ha szerettünk valakit vagy valamit, ha megnyitottuk a szívünket, ha azonosultunk vele... annak az elvesztése... fáj. 
Amit el lehet veszíteni, az fájhat, nemcsak a nyilvánvaló személyek elvesztése fáj. Fájhat az is, ha elveszítünk egy poziciót, egy beosztást, egy kedves kis állatot, egy szeretett tárgyat, egy bedőlt vállalkozást, hitelt, egy identitást, szerepet. 

Nem elég a tudás. Maga a gyász, ennek a veszteségnek és fájdalomnak a feldolgozása. Azért hangsúlyozom a fájdalom részét, mert itt történik a legtöbb megakadás: hiába tudjuk az agyunkkal: minden magyarázat megvan a veszteségre, ezzel nem lehet kiváltani azt, hogy "kifájja" magát a veszteségünk. A feldolgozás nem egyenlő a fájdalom elnyomásával, ne keverd össze. A magyarázat, hogy "neki már így jobb" vagy "ez volt a sorsa" stb. valójában belül nem hoz enyhülést. Felszínes szép szavak akkor, amikor belül egészen mást érzünk: igazságtalanságot, haragot, megbántottságot. Gyakran egy fel nem dolgozott fájdalom keserűséghez vezet: valójában meg vagyunk bántva az élet igazságtalansága miatt, haragszunk Istenre.

A fájdalom nem tart örökké. Bár a mai nyugati kultúrában a fájdalmat (fizikai szinten) szinte minden áron csillapítani, megszüntetni igyekeznek, ezért gyakran félünk is tőle. 
Valamikor azt hisszük, hogy az a fájdalom, ami a vesztességgel jár (ez főlek lelki, de lehet fizikai is!), olyan nagy, hogy sose fog elmúlni.  Vagy a másik véglet: olyan kicsi az a veszteség (katonadolog...), hogy szót sem érdemel. Ezért nem is foglalkozunk vele... 
Egyik sem fedi a valóságot. A fájdalom, az fájdalom. Nem tudjuk előre, hogy mekkora, de egyszer csak vége van. És ez az 'egyszer csak' nem években mérhető, hanem max. napokban, sokszor inkább percekben. Ha megéltél valaha is egy erős fájdalomnak a kiszabadulását a testből, valószínűleg, nem akarod  már elnyomni a többit sem. Tehát bátorítalak rá, hogy engedd meg a fájdalmat: fájja ki magát!
Nincsen időkorlát. De megígérhetem neked, hogy sokkal gyorsabban megy, mint amire általában számítunk.

Ne legyél áldozata a veszteségnek! Nincsen semmi, ami ugyanolyan lenne, mint régen, fölösleges ezt várnod. Nem fogja senki/semmi pótolni azt akit/amit elveszítettél. Lehetetlen. Hiszen mindenki mást tud adni neked. A veszteség által minden megváltozott. Engedd, hogy te magad is megváltozz. Te magad sem leszel az, aki voltál. Új emberré válsz. Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Szerintem...
Ha átvetted már a veszteség fájdalmát, ez nem jelenti azt, hogy benne kellene tocsognod. Csak emlékezz, hogy van annak a veszteségnek valamiféle ajándéka is. Vedd át azt is! Valamilyen felismerés, érzékelés, tudatosságbeli változás, megértés, megbocsátás. Lehet, hogy megérted a halál szerepét az életben, és soha többet nem fogsz félni tőle. Ki tudja? Akár ez is megtörténik. 
Láttam rá példát  jópárat.
Ha megvan a gyógyulás -benned-, akkor egészségesen tudsz viszonyulni magadhoz és másokhoz is. 

Megszakadt a kommunikáció! Ez egy olyan indok, amit gyakran használunk arra, hogy a veszteség fájdalmát magunkhoz kössük. Amikor valaki hirtelen meghal, vagy más módon, pl. sértődésből kifolyólag megszakad a kommunikáció, rád csapja valaki az ajtót - azt hisszük, hogy a másik testi valója szükséges hozzá, hogy nekünk könnyebb legyen a lelkünk. Pedig a fájdalom bennünk van, rólunk szólna, szólhatna az az elengedés. Másrészt a tudatosság szintjén nem korlátoz a forma, ott bizony felvehető a kommunikáció. Megértés, megbocsátás, elengedés tud születni azon a szinten. 


Javaslat: Tedd a könyvjelzők közé ezt írást! Alkalom adtán, amikor szükséged van rá, vagy a szeretteidnek,  legyen emlékeztetőd, hogy van kiút a veszteségből. És emlékeztetlek, ha netán megakadnál valami miatt, kérhetsz segítséget. Van az is: rendelkezésedre áll, ha választod.


2011. aug. 19.

Gyász

Véget ért egy kapcsolatom valakivel.
Nem egy szokásos kapcsolat. Mentor és mentorált. Ritkán fordul elő velem ilyesmi. Pontosabban ilyen vége még sosem volt. Mentora voltam valakinek, aki most kidobott.
Kidobott?
Igen. Kidobott.
Egy olyan képzésben vett részt, amiben magam is részt vettem évekkel korábban, ahol engem választott mentorául.
 És vége. Elvágólag.

Furcsa ügy.
Tulajdonképpen örülnöm kellene. A saját lábára állt. Ennek örülök is. A saját világát építi. Na, ennek nem. Nem férek, nem férhetek bele tovább, így is sokat feszegettem a határait. Olyan az a világ, amibe akárki nem férhet bele. Nagyon tudja, mit akar.  Ó, nagyon is.

És ezzel a kidobási ceremóniával vége lett egy lehetőségnek, a kommunikációnak. Nekem is. Neki is.
Pedig most került a célegyenesbe.
Igen, fájdalmas. Gyászolnivaló veszteség... számomra.

Számomra megszűnt a világ, amelyben mentor voltam.
Ó... hogy repesett a szívem, anno... amikor elkezdődött.
Abban a világban - visszatekintve, mintha csak fantáziáltam volna-, azt hittem, hogy egy mentor dolga az, hogy feszegesse valakinek a határait, hiszen ezekkel dolgozunk most is, később is, és fog, és fogunk  általa szabaddá válni.
Abban a fantáziában úgy tettem, hogy katalizátora legyek egy amúgy is végbemenő folyamatnak.
Abban a fantáziában szabad és egyenrangú felek osztották meg egymással a tapasztalatokat, hogy tovább vigye őket.
Abban a fantáziában voltak kérdések, és voltak válaszok. És nem voltak leosztva a szerepek, hogy ki kérdezhet, és ki válaszolhat.
Az a "fantázia" olyan valóságon alapult, ami sokaknak tényleg csak fantázia.

És most, hogy megszűntem mentornak lenni, az egész mentor-fantázia szétomlik, mint egy túlfújt szappanbuborék.
Eltűntek a mentorált  kérdései. Nincs már, akit érdekelne a válasz. Maradtak a közlései. Elvágólag.
 "Nem látom tovább biztosítottnak a személyedben azt a segítséget és támogatást, amit én a mentoromtól várok"
A képzés befejeztének másnapján. A célegyenesben.

Veszteség. Gyászolnivaló.  Aki gyászolt már valamit/valakit, amikor szívből szeretett, tudja... nem megy elvágólag. Meg kell siratni, fel kell dolgozni.

–;–
Miért osztom meg veled? Miért nem hallgatom el? Csak a jó dolgokról számolj be, mondja egy kedves ismerősöm. 
Szerintem ez jó dolog. Nem elszomorítani akartalak. Tudod, már majdnem egy hónapja, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Még akkor frissiben, amikor történt. Most  pedig azt tudom mondani, hogy béke van. Nem fáj már.  Vége. Megtette a magáét. "Kifájta" magát... ha van ilyen szó egyáltalán. Szabad lettem. 
A gyászban nem kerülhető el a fájdalom, de amikor kifájta magát, akkor jó. Azt mondják a mesterek, hogy a legnagyobb fájdalom is elhagy 7 nap alatt, ha igazán jelen vagy neki. Mindegy, hogy mi volt a veszteség... a fájdalom, az fájdalom. Akkor is, ha a másik szerint lépjél túl rajta, mit foglalkozol vele, katonadolog. Nem, nem az. Persze a legtöbb nem tart azért 7 napig.

Ajánlanám neked is. De miután nem vagyok a mentorod, az ajánlás helyett inkább a jó érzést osztom meg veled :-)

2011. aug. 15.

Hogyan lettem sarlatán és szentkép?

1. Sarlatánná válni nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, sosem találkoztatok, nem ismeri, hogy mivel foglalkozol, és amúgy nem is kíváncsi rá, viszont határozott véleménye van rólad, és ezt teljes meggyőződéssel terjeszti. Amikor ez a terjesztés eljutott hozzám, először igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy sok tennivalóm nincs az ügyben, hiszen nincs bejárásom más emberek fejébe és fantáziavilágába.  Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak megosztom veled, mert ez minden szakmában elő tud fordulni... csak a szavak változatosak, amivel illetnek bennünket. És ha elég harcos vagy, akkor utánajársz, pörre viszed, megbünteted...

2. Szentképpé válni szintén nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, de már volt pár alkalom, amikor találkoztatok. Tetszik neki, amit csinálsz/képviselsz, vagy a létezésed maga megérinti. Annyira megérinti, hogy talán még szokatlan is, ezért csinál belőled egy követendő példát: szentképként fölszögez a falra. Ha van lehetősége rá, kihúzza belőled a "titkokat: miért és hogyan váltál szentté. Szintén nem akar megismerni téged, csak arra a nagyon szelektált információra kíváncsi, ami beleillik a szentkép keretébe, és ezzel jó messzire eltávolít magától.
Amikor ez történik velem, szintén nagyon elszomorít, mert ismét az a helyzet, hogy nincs bejárásom mások fantáziavilágába. 

A második esetben mégis több lehetőségem marad, hiszen a személyes találkozásban meg tud történni a katarzis (katarzis az értelmezésem szerint= hirtelen, nagy erejű találkozás a valósággal, amikor lehullanak a tévedések, a hazugságok, a szerepek). Ezért, vagyis hogy a katarzisnak lehetősége lehessen, kitartóan hívlak, hogy "rombold" le a tévedéseket. A sarlatánost, meg a szentképest is. Hiszen ezek csak vetített képek, amelyekben engem használsz vetítővászonnak. 

És ha akarnál, még tovább is mehetnénk. Még arra is hívnálak, hogy a többi vetített képtől is szabadulj meg. Hiszen az azokkal való foglalatoskodás hihetetlenül sok energiát köt le. Pedig azt haszálhatnád gyógyulásra, épülésre, örömödre. 

2011. aug. 3.

Hogyan csinálunk boldogtalan felnőtteket a gyerekekből?

Például úgy, hogy jól megtanítjuk nekik a kötelességeket...
7 éves gyermek, még nem iskolás, terápiára érkezett hozzám, és a legnagyobb vágya, hogy örömöt találjon az életben. Igen, 7 évesen.   
Csodálkozol? 
Én nem.
Mostanában nem szokatlan.
Ugyanis azok a felnőttek, akik szintén az örömöt zárták ki az életükből, hogy mindenféle elvárásnak megfeleljenek - pont erre tanítják a gyermeküket, a példával. Márpedig a példánál nincs erősebb tanítás, én úgy találom.

Mert egy "rendes szülő" szófogadó, kötelességtudó gyermeket faragni a gyermekéből... Ugye? Pont úgy, ahogyan ő is tanulta, vagy szerette volna.
Háá....t ugye, ez pedig nem megy másként, csak úgy, ha ráaggatja a gyerekre a kötelezően elvégzendő/megtanulandó teendők listáját.
És ha az kész, akkor jöhet a szórakozás, akkor jöhet bármi, ami örömöt okoz.

Csak egy dolgot nem vesz számításba ilyenkor az ember. Hogy az a kötelező feladatok sora olyan hosszúvá tud válni, hogy talán sosincs vége. A napnak pedig igen. Vagyis mi marad ki a napból? Az öröm. 
Ez a baj.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermek figyelmetlen, depressziós, kedvetlen, örömtelen, agresszív. Vérmérséklettől függően sokféle tünetet produkál. 

Akkor most hadd sikítsak, mint egy vészjelző: anyuka, apuka, nem teszel jót a gyerekednek, ha három nyelven lesz depressziós vagy agresszív! Hadd találjon örömöt az életben!
De hogy a legnagyobbat tudd segíteni a gyereknek: találj te magad is örömöt az életedben! A kötelességeknek ugyanis sosincs vége. Neked kellene időt találni az örömökre. Mert helyetted senki sem fog. 

Ha gondolod, elküldöm hozzád is ezt a borzas örömtündért szabadítson fel egy kicsit.