Amivel az életünket keserítjük - 1.rész

Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás. 

Hasonlítgatjuk  a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.

Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.

Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.

Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).

A hasonlítgatás téves ítéletekhez  is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe  kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.

De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg  csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?

Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?

Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?

A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben

Hazugságkalauz

Mi az egészséges hozzáállás a hazugsághoz? Amikor tudom, hogy valaki a szemembe hazudik, mit tegyek?

Amikor hazugsággal találkozol, az a másiknak a pillanatnyi reakciója: valami készteti őt arra, hogy megvédje magát, ne akarjon csalódást okozni, vagy pedig a saját magának is átírja a múltat. Ez a pillanatnyi reakció, olyan, mint amikor fölelmeli valaki a hangját, vagy megüti a másikat. 

Azért hazudunk,

-mert nem akarjuk bántani a másikat/ nem akarunk fájdalmat okozni

-mert félünk a büntetéstől

-mert fenyegetve vagyunk

-mert kellemetlen lenne igazat mondani

-mert nem érdekli a másikat az igazság

-mert mindenki mást ezt teszi

-mert nem tudjuk, hogyan kellene megmondani az igazat

-mert "kegyes"-nek tartjuk, ez a működési modellünk

-mert csak

A hazugságok jó része nem előre eltervezett, nem előre eldöntött félrevezetés, hanem a tudatalattiból származó reakciót. Jó, ha tudod, hogy mindig találsz egy érzést, egy hitet, egy programot a felszín alatt, ami erre készteti az illetőt.

Tehát felfoghatod az egészet egy tünetnek: a lény állapotának a tünete, a jelzése, hogy nincs harmóniában, hogy nem igaz Önmagához. 

És ha a hazugságot magadra veszed, mert pl. neked mondták... - akkor te vagy az, aki tovább görgeted, és szenvedést generálsz belőle (saját magadnak) a saját gondolataid és rögzültségeid szerint. 

Vegyünk egy példát: megkérdezel valakit, hogy "hogy van?" - azt mondja jól, de minden érzékszerved szerint egyáltalán nincs jól.

Teremthetsz belőle szenvedést, hogy az illető hazudott neked. 

Ugye különböző mértékben érint, ha más-más ember hazudik neked. Ha az anyád mondja, jobban érint, mint amikor a postás mondja ugyanezt: "Jól."

És jó ha tudod, hogy abban a pillanatban volt valami oka rá, hogy önmagának akarta megtartani az információt, amit elferdít vagy nem oszt meg. 

A hazugság és az elhallgatás egy általánosan elfogadott védekezési reakció: gyakran a bizonytalanság, a gyengeség, a vágyak eltakarására szolgál.

A hitek, a remények, a bizakodás is mind a hazugság kategória, ha szigorúan veszed. És mennyivel szegényebb lenne nélkülük az élet. 

Vagy vegyük a placebo-t. Biztosan ismersz beszámolókat arról, hogy a placebo hogyan gyógyított meg embereket. A hazugság az eredményét tekintve gyógyulást hozott. Akkor a hazugság most rossz? Vagy nem?

Van olyan, hogy te magad is rövidre zársz valamit, nem mész bele vitába, ráhagyod a másikra... Lehet, hogy félsz?

A hazugság egy érzelmi ok miatt indukált reakció.

És a szándékos félrevezetés nem tartozik ide!!! 

A szándékos félrevezetés elfogadhatatlan, az támadás, az pusztítani akar. Ott nincs helye a kegyelemnek: ott a helyes döntés a védekezés. 

Nem mindig egyszerű igazat mondani. Vannak helyzetek, amelyek igazán nehezek.

"Miben bízhatok? Mit remélhetek?" - kérdezik az orvost. És az orvos mond erre egy statisztikát, ilyen-olyan százalékokat. Ha úgy vesszük, nem igaz, amit állít, hiszen átlagokról beszél.

Nem ad reményt, hitet, bizakodást, és nem támogatja azt, hogy a félelme ellen muníciót szerezzen az illető.

Nehéz helyzet. 

Ezért állítanak az emberek értékrendet, modellt, hogy az énképük bizonyos helyzetekben hogyan működjön: ahhoz szeretnének hűek lenni. 

És ezzel együtt is nehéz.

Előfordulnak ferdítések, vágyak által átszínezett vetítések, nagyotmondás, szebb fényben feltüntetés.

Például külön tanítják azt, hogy az életrajz és interjú helyzetben hogyan domborítson ki bizonyos dolgokat valaki, és hogyan bagatellizáljon másokat...

Minél stresszeltebb egy helyzet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem történik megnyílás, csak képmutatással, vetítéssel találkozol. A hazugságok általában nem személyesek, nem a személyedet kívánják támadni.

Csak vedd észre -ha az igazságra vagy kíváncsi -, hogy a presszió nem segíti a megnyílást.

Amikor nincs presszió, hanem támogató, elfogadó helyzetet tudsz teremteni, akkor a hazugság majd belülről válik világossá: feltárulnak a tévedések, a megoldatlanságok, és az is, ha valaki el van veszve a gondolatainak az erdejében. Sokat segít az igazság kiderítésében, ha kész vagy úgy fogadni a hazugságot, ahogy van - egy rétegként, álarcként, nézzünk mögé. Úgy fogadod, ahogy van, tehát nem várod el, hogy neked csak igazat  mondjanak, vagy hogy szépen beszéljenek veled.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.

A harag nagy úr

A haragnál nem is tudok nagyobb urat. Mindent akar. Kitölti a jelent. Átszínezi a múltat. A jövőről pedig kategorikus döntést hoz. Így birtokol teljesen.

Nem éri be kevesebbel.

Sokat kíván?

Pedig lehet, hogy egyszerűen indult...  lehetett ártalmatlan sértődés az alapja.

Lehet, hogy gonoszsággal párosult, akkor "jó okod van rá", hogy haragudj.

Minél több energiát fektetsz belé, annál többet kíván.

Identitást ad. Ego-t növeszt. Törvényeket ír. Bosszút forral.

Jusson eszedbe, ha nem állsz szóba a családtagoddal, a munkatársaddal, vagy a halálos ellenségeddel.

Jusson eszedbe akkor is, ha meghalt már akire haragudtál. Mert a haragnak nem számít, hogy élő vagy holt: ő téged ural. De biztos, ami biztos, keres majd új haragudni-valót az élők között is.

A harag felfújja magát, és téged is.
A haragnak igen jó barátja a bosszú.
De a bosszú?  Harag nélkül mit sem ér.

A harag bezár. Megkeményíti a szívet. Elfojtja a szabad áramlást.
Megkeményíti a hangot. Összeszorítja a szájat.

A harag a legjobban attól fél, hogy nem lesz igaza.
Meg attól is, hogy fel kell adnia a hitét erőről, irányításról.
A harag az, ami nem akarja, hogy tisztázzuk a félreértést.
Nem akarja, hogy megértésre jussunk. Nem akarja, hogy kiderüljön... bármi is az.
A harag nem segít. A harag ki- és betart.

Mert ha  kiderülhetne a valóság, az derülne ki, hogy a harag önmagában semmi. S E M M I.
Kell hozzá az, akitől az erejét nyeri.
És képzeld, nem a haragosodtól  gyűjti az energiát.
Nélküled élettelen. Te vagy az, aki élteted.

Ha ez kiderülne -mert egyszer úgy igazán megélnéd-, akkor talán nem akarnád  többet az életerődet a haragnak adni. És megbocsátanál azoknak is, akik még nem értik.

És akkor a haragnak nem lenne többet fogása rajtad.
Először elhagyná a jelenedet.
Kieresztené a markából a múltadat.
És szabaddá válna a jövőd.
Leomlana az identitás, az ego, felragyogna a valódi lényeged.
És nem akarnád, hogy lemenjen nap a te haragoddal.

•••

Napos kert

Latolgatás és jóslás

Befejeződött egy szakasz az életemben.
Na nem úgy, hogy diplomát kaptam, és menjek vele, amerre látok. Hanem egyszer csak... már annyi jelzés mutatja, hogy valaminek vége szakadt, hogy végre tudomásul kellene vennem.
Nem erősségem a dolgok befejezése. Sajnos. Most sem volt az.
Szóval latolgatok. Húztam, halasztottam.
Merre tovább?

"Nincs terv. Tudod. Minden pillanatban hozol döntést.
Nincs cselekvési terv.
Te tudod meghozni a vonzódásod szerinti döntést. Nincs jó vagy rossz.
Figyelj arra, hogy mi a jó neked, amikor latolgatsz.


A szabadságodat venném el, ha megmondanám, mi vár rád, mit tegyél. 
A jóslás, amit sokan játszanak: játék. 
Ha komolyan veszed, meg is tudod teremteni a jövőt. Nem a jós lát bele a jövőbe, hanem te helyezed a döntésedet egy alternatívába, lehetőségbe, amit eléd raknak.
Én ezt nem teszem meg. Nincs jövő. Minden egyszerre van. 


Visszautalok a játszótéri homokozó példára: 
a gyerekek saját jószándékból együtt játszanak, közösen építenek, aztán egyszer csak az egyikük elfordítja a figyelmét. Jön egy kutya, megjelenik egy fagylaltos. A gyerek kiszáll a játékból, vagy megunja, amit csinál.
Amit a gyerekek modelleznek neked, az az élet: mindig átalakul, és változik.
És van úgy, hogy benne vagy egy játékban, és mások kiszállnak, és már nem is tudod folytatni a játékot.
Csináld azt, amit a gyerekek.
Körbe néznek, mit lehet játszani, kivel lehet játszani.
Ha ketten vannak, nem fognak focizni, kitalálnak valami mást. "
___
Igen, ez a pár mondat arra emlékezet, hogy ne vegyem már annyira komolyan az életet.
Ne latolgassak annyit.

És neked? Könnyű befejezni a dolgokat? Észrevenni, ha valaminek lejárt az ideje? Könnyű váltani? Másik játékot találni? Vagy másik játszópajtást?

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:

Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.

Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.

Furcsa nem?

Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:

-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről

-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul

-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.

És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.

És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?

Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 

Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 

Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 

És a régi talán elhagy. Elhagy magától.

Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...

Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.

A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 

Mondd, Neked mi a vágyad?

Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...

Csak úgy, az öröm kedvéért.

---

Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.

Elővettem egy régi vágyamat. 

Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 

Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.

Háború

Gondolkoztál már azon, hogy miért veszekednek annyit az emberek?

Mert nincsenek kibékülve sem magukkal, sem a világgal...

Mondhatod, hogy ez nagyon leegyszerűsített megfogalmazás. Jó, jó. Akkor gyere velem egy pár gondolat erejéig.

Az ember akkor veszekszik (háborúzik) mert valami zavarja. Mert valami nem úgy van, ahogy szerinte lennie kellene. Nem, nem a háború kedvéért veszekszik. Hiszen nem találtam még embert, aki szerint a háború kívánatos lenne. Mindenki szerint kényszerűség... Kényszer. Érted? (Ez önmagában is megérne egy bejegyzést.) 

Mondjuk nem vagy megelégedve a tested méreteivel, az egészségi állapotoddal, a szemed állásával. És fokozhatjuk... Mert a gyereked kekszet evett az ágyban. És egyest, meg intőt hozott. A "kishülye" barátját pedig ki nem állod. Vagy a férjed a  büdös zokniját ezredszer gombócozza és hajítja a sarokba. A feleséged pedig a telefonon lóg... ezredszer... ebben a hónapban. A szomszéd pedig nem gyomlálja a kerítés tövét. "Az a hülye" pedig ott más vallású és másban és másnak hisz. Az az ország pedig ott gonosz a velejéig.

És amikor lehetőséged van rá, akkor erőből, és hatalomból megoldod, hogy úgy legyen, ahogy te akarod. 

Legyőzöd.

A betegséget, a fölösleges kilókat, a "kishülyéket", meg a nagyobbakat. Szabályokat hozol és batartatod. A családodban, a cégedben, az országodban. És ha van elég hatalmad, akkor ott azt a gonosz országot is elpusztítod...

Csakhogy ebben a folytonos háborúban nem tökéletesek ám a dolgok.

Bármennyi hatalma is van valakinek, van az a betegség, ami nem győzhető le. Van az a kiló, ami nem adja meg magát. És a "hülyék" mintha a földből nőnének ki, csak szaporodnak. Kényszerből... egyre több szabály szükséges. Mert a dolgok még mindig nem úgy vannak, ahogy szerinted lenniük kellene. És egyre több szabály kell ahhoz, hogy...

mihez is? 

Az egyre több háborúhoz. 

Hogy végre úgy lehessenek a dolgok, ahogy te akarod... és ne kelljen háborúzni. "Hát nem érted, hogy lenne jobb dolgom is mint itt háborúzni és veszekedni? Hiszen békére vágyom én is!"

-----

Szerinted van ebből kiút? 

"Letudtak"

Felgyorsult az élet, igaz? Nincs idő a másikra.

"20 perc alatt két ember kell, hogy meggyógyuljon"- meséli egy kliensem az orvosnál és egy másik, egy gyógyítónál tett látogatását. "Le vagyok tudva."

"Ott voltam, minden megtörtént, de amikor kijöttem a rendelőből, azt éreztem, hogy valami nincs rendben.

Én nem azért jöttem ide, hogy letudjanak." Valami hiányzik. Minden ott volt. És mégsem volt ott semmi.

Ugyanígy hiányzik valami, amikor a születésnapodon megköszöntenek ugyan, 1 perc alatt futtában... talán még ajándékkal is.  Puszi-puszi.  Le vagy tudva.

És ez fáj.

Hiába is magyarázod magadnak, hogy minden ott volt: eszükbe jutottál, eljöttek, vettek ajándékot: minden ott volt. És mégsem volt ott semmi. Valami hiányzik.

Tudod, mi hiányzik?

A figyelem. Az idő. Az odafordulás. A megállás.

A találkozás öröme. A gyógyulás maga.

Mert amíg ez meg nem történik, addig csak tárgyak cserélnek gazdát, vagy a szavak: ajándékok, gyógyszerek, pirulák, tanácsok, jókívánságok.

És amikor megtörténik a valódi találkozás, akkor minden jó. Gyógyulás, beszélgetés, öröm. Ahogyan az egyik kedves kliensem felismerése is ezt tükrözi: "Futtában nem lehet szeretni. Állj meg, szentelj rá időt és figyelmet: éld meg."

Hát nem mindannyian erre vágyunk, hogy megéljük az életet? Hogy ne csak letudva legyen?

És mi legyen a kamerafrásszal?

Az apró lépések technikája nem mindig működik. Például akkor sem, amikor az ember előjön a videokamera mögül és kiáll ország-világ elé. Nem lehet csak egy lépést ide egy lépést oda, mert akkor se itt, se ott nem vagyok.

A videózás tanulsága?

Ez a két korábbi videó arra tanított, hogy ne sokat tököljünk, ugrás az ismeretlenbe.

Annyira fel voltam spannolva, hogy elfelejtettem a kamerafrászt és minden mást is, elragadt a játék heve. Igen, ám de amikor komoly munkáról van szó, akkor nem olyan egyszerű az.

Beállítottunk egy "stúdiót". Világítás, állvány, szép virág és a háttérből a csúnya konnektort is kitakartuk. És? És... felvétel indul...

És nagy csend.

Nekifutunk még egyszer... kétszer... háromszor... semmi. Semmi nem működik belőle. Aki a kamera előtt van, mintha csirkecsontot nyelt volna... keresztbe.

És átmentünk a kis lazulós helyiségembe, mondjuk így: műhelyembe. Nyikorgós szék, nulla világítás, a nap is rossz felől süt. Üres képkeret a háttérben. Semmi sem jó.

Inkább választottuk ezt a tökéletesen hibás filmet, ami kikerült a kezeink közül. Altair innen is megköszönöm a szakmai és jogos kritikát.

Nekünk mégis minden jó lett, mert természetessé vált a hang és a történet. És több mint 20 perből vágtuk össze a végleges változatot. Filmként nem lenne díjnyertes. Semmi sem elég profi benne.

De tudod mit, aggódjon emiatt más. :-) Én letettem az aggódást.

Ajánlom mindenkinek -terápának is-, aki csak a családi ebédek kényszer-házivideóit élte meg eddig, vagy hihetetlen helyeken kellett pózolnia, hogy leszakadt a dereka benne, és a videón halálosan úúú...tálta a kényszeredett és karótnyelt beszélgetéseket.

Lehet ezt is, kérem szépen, új szemmel nézni.
A videózás jó móka!!!
Azóta is azon töröm a fejem, hogyan legyen ennek a mókának folytatása.

Mert lesz, az biztos!

Lecke magyarságból?

Pár napot töltöttem az EU-ban. Magyar emberek között. Munkával.
Miért érdekes ez, kérdezheted, hiszen amikor Magyarországon vagyok, akkor nem közlöm -nem is különösebben fontos-, hogy hol vagyok. Magyarország is az EU tagja, természetes.
Igen, szerintem is jó az, amikor természetes. Legyen mindegy az EU-ban, hogy hol él valaki... magyarként. Vagy hollandként, vagy németként... vagy soroljam fel az összes lehetőséget?

Tetszik nekem például, ahogyan honfitársunkkal bánnak Angliában- egy egyszerű orvost meglátogatva derékfájás ürügyén- kerítenek egy tolmácsot... 20 percen belül. Vajon Magyarországon meg tudna történni hasonlóképpen ez - mondjuk egy hollanddal? Holland tolmács? Persze, majd ha hollandok jönnek Magyarországra szerencsét próbálni- mondhatod. Jó, igazad van, a hollandok amúgy is beszélnek vagy három nyelvet, nem nagy cucc... Akkor? Mondjuk egy észttel megtörténhetne ugyanez?

(...)
Szóval, úgy tűnik, egyelőre mégsem mindegy, hol magyar az ember.
Neeem?

Akkor, amikor a határok ugyan ledőltek, a határállomás épületét megeszi a rozsda? Benövi a természet. Átrágják a kukacok, a baktériumok, új élet, új föld lesz belőle. Még az egerek is segítenek benne. Új élet alapja. Vége a réginek. És igen, lehet ám segíteni nekünk is ezt a folyamatot. Lehet bontani is.

Jó ez az átjárhatóság. Új élet illata érződik.

Viszont a szívekben lakó határokat nem ette még meg a rozsda. Eddig. Fényesre polírozza azokat a mindennapi élet... és hatékony polírozó szerekkel lát el a politika. Keserűséggel, gyűlölettel, újabb és újabb tévedésekkel, félre- és átértelmezésekkel. Napról napra.

Persze szeretném én magam is, hogy kívülről jól bánjanak velünk. Magyarral, szlovákkal, emberrel.
Az én kérdésem most mégis az, hogy BELÜLRŐL miért használjuk azokat a polírozó szereket? Miért is nem hagyjuk már, hogy egye meg a rozsda azokat a határokat? Tudod, akár még bontani is lehetne.

Mert amikor a szívben dőlnek le a határok, onnantól kezdve mindegy, hogy hol magyar valaki. Nem a tértől és időtől függ többé. Onnantól kezdve lehet azt mondani szomszédnak, politikusnak, ellenfélnek: barátom, én többet nem polírozom az ellentétet. Béke van. Új élet.

Fehér papír frász

Így hívom, amikor előjön. Amikor előveszek egy tiszta fehér papírt, egy vásznat vagy egy nagy felület vár kitöltésre. Nem mindig van így, időnként talál rám. Ott az a pillanat, amikor az első ecsetvonást rá kellene tennem. Vagy belevágni az anyagba. Vagy leírni az első mondatot.

És egy furcsa érzés kerít hatalmába, hogy most valami visszavonhatatlan történik, az az anyag végleg odakerül, vagy véglegesen belevágtam, és nem tudhatom mi lesz belőle. Megtervezhettem én mindent pontosan előre, akkor is van egy ismeretlen faktor. Ugrás az ismeretlenbe...

-Hasonló dolgokról számolnak be művészek is, akik már százával vagy ezrével adtak ki a kezeik közül csodálatos alkotásokat. És időnként az új felület megkérdőjelezi bennük:"vajon tudok-e egyáltalán festeni, írni... stb.?"
-Ismerős lehet ez neked is akár művész vagy, akár nem, ha már írtál például iskolai fogalmazást, az első 10 percet azzal töltve, hogy az üres papír fölött stresszelj.
-Vagy ha halogattál dolgokat ilyen indokok miatt: csak nehogy elrontsam.
-Vagy pedig "itt van ez a méregdrága anyag, ebből aztán valami nagyszerűt kell alkotni".
-Vagy éppen a tökéletes rímre vársz... 5 éve.

-Vagy ha megtanultad az első benyomás fontosságát, mert jószándékú "karriertanácsadók" kiképeztek. És ettől még több szorongáshoz jutottál.

-Vagy talán a vállalkozási ötletedet nem mered bevállalni, mert ki tudja mi lesz?

Na, ez a fehér papír frász!

És hogy lendülj át rajta? Leírom, nekem mi segít.

Abból az anyagból dolgozom, amiből a valódi művet kívánom létrehozni. Igen, a 300 g-os akvarellpapír, a művészfesték, a drága patchwork-anyag, a drága fonal, stb.

Nagyvonalú vagyok magammal.

Több anyagot veszek, mint amire szükség van.

Amivel kezdek, az egy céltalan tevékenység, játék. Előveszem mondjuk a céltalan papíromat, és elkezdek kísérletezni rajta. Vonalakat, színeket, formákat, ötleteket.

Addig rakosgatom egymás mellé a kísérleteimet céltalanul, míg beleszeretek. Ha mégsem szeretnék bele, akkor kidobhatom. Amikor kidobom, nincs mit sajnálni rajta, megtette a magáét. Furcsaság, hogy az esetek 99%-ában beleszeretek. Hogy hogyan? Gőzöm sincs. Egyszer csak azt veszem észre, hogy ez nekem annyira, de annyira tetszik, hogy kezdem sajnálni, hogy miért nem a "valódi" művet csinálom. Megtetszik az a tökéletlen vonal.... Meg ott az a másik, a két szín egymás mellett...

-És akkor vagy nekifogok az eredeti tervemnek, de akkor már árad az energia...

-vagy pedig hagyom a "céltalan" kísérletemet egy valódi művé válni. Egy olyanná, amit nem is hittem volna.

Mindkettőből nagyon jó dolog sül ki.

Mert alkotni jó. Természetes. Áradás.

***

És ezzel a képpel szeretnék Sushanna játékában részt venni, mert pont ide illik.

Lendület- új világ születik

A tünetek: Sok helyen olvasom, sok helyen hallom azt a véleményt, hogy új világ születik. Egyre több ember kíván és képes felébredni a régi mintákból, a régi fájdalmakból és problémákból. Furcsa módon a problémák zömét már készen kaptuk. Ha te sem vagy még 120 talán 220 vagy 2200 évesnél idősebb, akkor te is beleszülettél egy háborús, versenyzős, szégyennel, bűntudattal teleszórt világba. Rendben, azért mi is tettünk hozzá bőségesen. Ugyanabból még többet csináltunk.
Most pedig mintha minden a tetőpontjára hágna... Így van ez? Vagy csak nem elég széles a látóhatárom?
A régi már nem működik, összeomlóban van, nézd csak meg a gazdasági rendszereket, a pénzügyi világot. Toldozgatás-foldozgatás. Itt is lyukas, meg ott is. A romok alól új élet születik.

Gyakran összeomlóban van az emberek magánélete is mert, már nem kívánják tovább hazugság, hamisság-alapon működtetni.
Gyakran nem kérdés, hogy meg kell állni, mert új és gyógyíthatatlan betegségek kerülnek a felszínre. Talán hangzatos latin nevet is kapnak, de az orvos széttárja a kezét. A tudomány mai állása szerint... és itt vérmérséklet szerinti a befejezés. 'Fingjuk sincs', ahogy kedves ismerősöm szokta tolmácsolni a sokkal szakszerűbb magyarázatokat arról, hogy meddig terjed a tudományos megértés.

Lendületben van az új világ születése-ha egyáltalán mondhatom ezt a nagyzolós kifejezést. Onnan látom- nagy meglepődéssel-, hogy tisztán materiális alapon álló ismerősöm szájából ezt hallom: a világ problémáit nem a politikusok fogják megoldani, itt tudatosság-váltásra van szükség.
Hűha. Lendületet kapott a változás. Már nem lehet pár föld fölött járó elszállt 'ezo-izére' mutogatni.
De hogy megy ez a tudatosság-váltás? Holnap, mikor kikelek az ágyból, már tudatosabb leszek? Bárcsak így lenne.

Sokkal gyakorlatiasabb ez annál:
Talán te is eljutottál arra a pontra az életed egyik-másik területén, hogy most már mindegy, ha omolni kell, omoljon... de hadd derüljön ki végre az igazság. És nem éred be kevesebbel.
Én is eljutottam. Omlott is. Ami igazságra épült, kibírta. A többi nem. Ami hazugságra/tévedésre, az bukott. Fájt. Elvesztek régi minták. Látom, hogy amúgy sem működött. Látom, hogy tévedésre épült. Ne sajnáljam, nem volt jó. Szabad lettem.

De akkor hogyan tovább? Mire való ez a nagy szabadság? Csupa lehetőség.
Most már nem érem be kevesebbel. De hogyan tovább?

Ez a kérdés, ami választ kíván. Jó, ez elveszett, tőle elváltam, innen meg kirúgtak. a tudomány szerint meg nem jutok sehova, de nincs időm kivárni, míg feltalálják. És akkor most hogyan tovább?
Vegyem kezembe az életem?
Szép. Szép gondolat. Olvastam már róla vagy száz önfejlesztő könyvet. Mindenkinek van hozzá kiváló ötlete, hogy mit kellene csinálnom. De nem értitek? Elég kreatív vagyok, hogy újabb mintákat gyártsak. Most nem akarom lecserélni a régieket ugyanolyan minőségű, csak csillogóbb vagy színesebb kivitelű -nem működőekre.

De akkor hogyan tovább?

Még egy sejt megújítása sem tőlem függ. Úgy tűnik elég hülye lehetek hozzá, mert ha rajtam múlik, egy darabot se tudok megújítani, kicserélni. Elvégre nem egy villanykörte kicseréléséről beszélünk.

És a világ többi dolgába, a 'nagyok dolgába' még bele sem szagoltam. A háborúk, meg a Föld megmentése és a többi.

Akkor, hogyan tovább?

Hogyan tovább?
(Nem szappanoperát írok, csak látom, hogy iszonyú hosszú lett így is, ki fogja ezt végigolvasni...,önmagában a tünetek is kitöltenének egy könyvet. Szóval a folytatás holnap.)

A hazugság tévedés

Jól van. Finomítsunk egy kicsit. A hazugság szóhoz gyakran hozzátapad a szándékosság és a bűntudat érzése vagy inkább feltételezése. Ha megkérdezel bárkit -megtettem jópárszor-, hogy őszinte embernek tartja-e magát, akkor a válasz: igen. Szerintem is: mondjuk így, sokszor igaz. Hiszen arra gondolunk, hogy akik hazugok, azok a szélhámosok és szándékosan akarnak becsapni: bűnözők. Hazudozók még, akiknek egy szavát sem hisszük. Ha kérdez azt sem... Igaz, ehhez kell egy-két súlyosabb tapasztalat...

Hát ilyenek nem vagyunk!!! És a legtöbbünkre tényleg igaz.

És ezzel együtt mégis sokszor van -sajnos túl sokszor-, hogy hazugságban vagyunk. Ennek megfelelően élünk (szenvedünk), és egy idő után nem értjük, miért romlottak el a dolgok. Néha még azt is megkérdőjelezzük, hogy lehetne jobb az élet... Ezeket a hazugságokat nem azért tartjuk fenn, mert ez olyan szuper; hanem azért, mert nincs jobb... vagyis ezt hisszük. Szóval nem bűnözésből, mégcsak nem is szándékosságból, hanem ilyen okokból, mint például

-elhisszük, mert el akarjuk hinni - mert egy gyönyörű, talán régen déldelgetett elképzelésünkbe pont belepasszol (vagyis nagyon egyszerűen... beszopjuk)
Jó dolog hitelt fövenni. A többiek jobbak, mint én vagyok. Nem érdemlem meg.

-örököljük -vannak olyan hazugságok, amelyek generációk óta adódnak tovább
A fiúgyerek értékesebb mint a lány. Hát ezt így kell csinálni. Már a nagyszüleim is rákosok voltak.

-mi magunk gyártjuk le, mondhatnánk: hibás eredményre jutunk- feltételezések, általánosítások és egyéb torzító tényezők eredményeként
Én nem vagyok ilyen. Majd megváltozik. Áááá, most csak rám számíthat.

és már bele is kerültünk a hazugságba tévedésbe. Innentől kezdve nevezhetjük tévedésnek is, mert a szándékosság kérdését az előbb tisztáztuk. Tévedés, mert a valósághoz semmi köze. Ez nagyon hamar ki is derül, amint hajlandók vagyunk a figyelem fényét ráirányítani.

Vacak. Ingovány. Sehová nem vezet. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy elhittem... Én ezt eddig miért nem láttam...

Majd következnek további példák is, hogy te ne legyél ilyen hülye... :-)

Ide nekem az igazságot!

Hát akkor induljunk!
Kezdő lökésnek tessék itt egy hátbavágás...




(Folyt. köv.)

A tökéletlenség dícsérete

Egy pillanatra vagy inkább egy pillanat alatt megértettem a tökéletlenség tökéletességét.
Micsodaaa...?! - ezt mondta (micsoda hülyeség ez, hát nincs jobb dolgod, mint ezen gondolkozni?)- és nagyjából ezt gondolta, akivel eddig megosztottam.

Jól van. Figyelj. Szerintem nagyon is logikus.

A tökéletlenség működteti a világot. Ez az, amiből a mozgató ereje származik, ami rávesz minket, hogy változtassunk.
Elvégre mindenki jobb akar lenni vagy jobb világot akar megvalósítani. Persze a megvalósítás módjában nem biztos, hogy egyet értünk: az egyik szerint a legjobb döntés (jobb világ lesz tőle), ha például kiírt pár embert. A másik szerint nem. Az egyik szerint így a világ nem jó, át kell szabni, meg kell szerelni-akár a benne élőkkel együtt. A másik szerint nem. Vagy nem így. Hogy a másik miben és mennyire gondolkodik másként, az persze sokban árnyalja a dolgokat. De valójában mindkettőjüket a "tökéletessé-tevés" vágya hajtja, űzi előre. Az egyiket afelé mozdítja, hogy a világot átszabja ÍGY, a másikat afelé, hogy átszabja ÚGY. Ha elég sokan vagyunk, elég sokfélévé- elég színessé válik a világ. Viszont elég háborússá is.

Pedig a fizikából is tudjuk, hogy minden rendszer egyensúlyra törekszik. Magától.
Akkor valami itt nincs rendben? Akkor miért is nem áll be az egyensúly?
Rendszernek felfogva a testünket, lelkünket, a családunkat... a Földet...
Ha tényleg az egyensúlyra törekszik. Mi az, ami nem engedi?

Úgy tűnik éppen ebben rejlik a tökéletessége: mert a tökéletlenség, ami működteti. Ez a bibliai történet kígyója, aki/ami elindítja és azóta is fenntartja a látszólag tökéletlenséget.
Ez ad lehetőséget arra, hogy megéljük a tökéletlenség különböző formáit (mindannyian különbözőképpen vagyunk tökéletlenek...), és a gyógyulásáét, ami pontosan az ellentéte vagy kiegyenlítése mindennek.
(Ja, ja, ez nem veszi el annak a fájdalmát, amit megél tőle az ember- aláírom, némelyik igen nagy pofon...)

Ha már ennyire tökéletes-tökéletlen ez a világ, akkor nem lenne értelmesebb a háborúskodás helyett megállni, és gyönyörködni benne?
Annyi mindennel és mindenkivel háborúzunk: a férjünkkel/feleségünkkel, a gyerekünkkel, a szomszéddal, a főnökünkkel... de a leges-leginkább saját magunkkal.

***

Illusztrációként itt van egy képem, a beköszönő képnek a testvére (ez is mixed media vagyis vegyes technikával készült). Minden irányból megközelítve tökéletlen...
És tökéletesen tudok benne gyönyörködni.