Hogyan lettem kíváncsi óvodás? - avagy a szenvedésről

Úgy találom, túlértékelem a szenvedést.*

Néhány éve eldöntöttem, hogy nem akarok szenvedni, mert hogy minek is... nem találok rá értelmes indokot, minek folytassam, tehát leálltam vele. És itt jön a csavar: Nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek. (Mintha lenne hatalmam mások fölött, igaz?)

Tehát, kérlek, te se szenvedj, mert neked is legalább olyan jót akarok, mint magamnak, igaz? És ha mégis szenvednél, attól olyan, de olyan dühös leszek... vagyis tulajdonképpen ÉN fogok szenvedni a te szenvedésedtől. És ez feldühít.

Szóval megteszek bármit, hogy eltűnjön a világból a szenvedés. 

És mint jó terapeutának, erre még eszközeim is vannak, jópárat fel is tudok kínálni neked.  Nemes, csodálatos feladat, igaz? Ha gyógyítással és segítéssel foglalkozol, te is tudnál jó sokat mesélni erről...

És mi az igazság?

-Hát az, hogy a saját magam szenvedését ÉN tudom letenni... (igazából bármikor). És ezzel így van mindenki más is. 

-Miután nincs hatalmam senki más fölött... nem áll hatalmamban elvenni tőled a szenvedést. Te magad  lehetsz az, aki megáll vele. Csak tudd, hogy szabadon játszhatod akár még a szenvedést is.

-Egy Belső utazás vagy bármelyik más terápia csak egy lehetőség, hogy ráláss a saját szenvedésedre, és nem garancia arra, hogy  megállsz vele, vagy hogy soha nem kezded újra. 

-Tehát minden jól van. A másik szenvedése nem kell, hogy nekem szenvedést okozzon, még ha én magam azt is szeretném, hogy ő ne szenvedjen tovább... 

Tulajdonképpen olyanná válok, mint egy kíváncsi óvodás: nahát, milyen messzire lehet/kell még elmenni ahhoz, hogy valaki abbahagyja a szenvedést? 

Mert egyszer te magad is rájössz erre, és nem kívánsz többet szenvedni.

*A szenvedés a számomra nem azt jelenti, hogy ez vagy az történik az életben, hanem a hozzá kapcsolt gondolatokat és érzéseket. 

Például, ha megfigyeled, nem tisztán a halál vagy a veszteség vagy a fájdalom okoz szenvedést, az olyan, amilyen... hanem a hozzá kapcsolt gondolatok és abból adódó érzések... 

Sokszor el is mondják az emberek: meghalt a szerettem, nem érzek mást, csak nagy-nagy hiányt, és tulajdonképpen nem is fáj...

De bűntudatom van miatta, mert most nekem siratnom kellene, vagy gyászolnom. (Na az a bűntudat... az már a szenvedés része.) 

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Országlenyomat

Ezt a hétvégét ismét Brandon Bays-zel töltöttem -ha régebben olvasod ezt a blogot, ismerheted a történetet: terapeutaságom rendes "karbantartásaként" szokott ez zajlani. És a mostani hétvégével kapcsolatban egy nagyon érdekes dolgot szeretnék megosztani veled. Úgy hívjuk, országlenyomat.

Megfigyelhető, hogy TheJourney (Belső utazás) világában, ami most 38 országot jelent, minden országnak megvan a maga "lenyomata". Amitől egy kicsit mások az emberek, a felfogásuk. És érdekes, mert van egy országra jellemző visszatérő probléma is. Az ország egyes lakói lehetnek kivételek, mégis megfigyelhető  egy-egy olyan minta, ami úgy tűnik, mintha a levegővel szívnának be az emberek. Érdekes megfigyelni, ahogyan Európán átívelnek a problémák hasonlóságai. Az egyik ilyen -osztrák minta, de mint szomszédok, minekünk is jutott belőle bőven... - a maradj kicsi mintája.

Mit is jelent ez?

Maradj jelentéktelen, észrevétlen! Ha nagyobb lennél, kinőnél a többi közül, akkor húzd össze magadat... férj bele egy képzeletbeli dobozba. Levágják a szárnyadat, nem repülhetsz, nem mutathatod meg a valódi ragyogásodat! Mintha a ragyogásodat egy lámpaernyő árnyékolná le folyton.

Igen, az osztrákok tárták fel ezt a mintát saját magukról. Én pedig részese voltam a "szabadulásuknak", és én magam is átéltem ennek a lényegét. 

Óriási szabadság. Óriási a különbség. 

És minél több idő telt el azóta, annál inkább rájövök: nálunk is hasonlóképpen működik. Hű, de még mennyire! Mi magyarok sem vagyunk különbek, hiába beszélünk más nyelvet.  Összeköt a közös történelem is. Mi is szenvedői voltunk- vagyunk ilyen mintáknak. Megörököltük? Megtanultuk? Aki nagyobbra kíván nőni, levágják, leütik, kiütik, büntetést kap, vagy húzzon el az országból? Túlélési stratégiává fejlesztettük? Ó, rengeteg formája létezik... mindegyik csak a lámpaernyő egy megjelenési formája.

De mi vagyunk azok, akik levehetik a lámpaernyőket. Egyenként. És gyönyörű ragyogásunkat kapjuk vissza. Osztrákok és magyarok. És a többiek is. Hatalmas élmény. 

Kívánom, hogy legyen részed benne: értsd, érthesd meg, miről beszélek, mert akkor te magad is visszakaptad a saját ragyogásodat. És nem kell több lámpaernyő... 

Sem egyenként. Sem országonként. 

Belső utazás és a félelem

"Mozicsatornám" új filmje a félelemről szól. Volt már itt szó félelmekről. Azt hiszem, ez is egy olyan téma, amely mindannyiunkat érint.
Vajon elég jó vagyok-e (egy álláshoz, egy partnerhez, anyának, szeretőnek, gyereknek... stb)
Vajon megérdemlem-e, hogy jobb legyen az életem? Sikeres leszek-e benne?
Vajon meggyógyulok-e? És nem jön-e vissza az a kórság?
Lesz-e elégendő egészség, bőség, idő?
És még a halálfélelem szóba sem került...

Ha bármelyik kérdés is ismerősnek hangzik, gyanús, hogy te is tudod mit jelent a félni. Ami önmagában nem is baj. Csak amikor meggátol abban, hogy megtegyél valamit, amit szeretnél... hát akkor... kiderül, hogy nem egy egészséges dolog.

Miért nem gyógyulunk? Lelki vírusírtás

Dr. Bruce Lipton filmjének második része, aki tudományos szempontból magyarázza el, amit a Belső utazásban nap mint nap élünk és használunk: ha valami nem gyógyul meg bennünk, akkor érdemes feltárni a tudatalatti programját. Az első részt itt nézheted meg.

Mit is jelent ez hétköznapi nyelven?

Történt velünk valami a múltban -lehet, hogy jelentéktelennek tartjuk akár, vagy nem is emlékszünk rá-, amikor egy nemkívánatos program ült belénk, és még mindig működik.

Lelki vírusok? Hívhatjuk így is őket. Mindaddig működnek, amíg ki nem húzzuk onnan gyökerestül.

Éppen azért, mert napi szinten foglalkozom a témával, nagy öröm számomra, hogy ilyen könnyen érthető formában, mégis szakszerűen meséli el Dr. Lipton mindennek a folyamatát.

Belső utazás és aggódás

Igen a videózás. Bizony van a videózásnak komoly eredménye is, mégpedig itt láthatod alább.

Aki nem ismerné őt, fogadja szeretettel Makay György belső utazás terapeuta kis filmjét.

Terveink szerint van még téma bőven, amit szeretnénk feldolgozni.

Minden esetre az első darab itt látható, az aggódásról.

Azt hiszem, hogy manapság, amikor a gazdasági válság már mindennapos szitokszóként épült az életünkbe, nagyon is aktuális ez a téma: az aggódás.

Miután a filmkészítés erősen a komfortzónából való kilépés mindkettőnknek, nagyon örülnék neki, ha véleményekkel bombáznátok minket a filmmel kapcsolatban - miután megnéztétek, hogy például átment-e a mondanivaló, milyen a tartalom, lehet-e hallani a zenét a végén... nem túl rövid, nem túl hosszú, stb.

És ha érdekel bárkit, akkor majd elmesélem, hogy hogy kell berendezni egy stúdiót, és nem használni fel belőle semmit...

Férfi ügyek

"Nem sírtam már 40 éve"

Ez volt az a mondat, ami kibukott az egyik kliensemből, amikor elengedte mélyen eltemetett lelki problémáját.
És bárcsak át tudnám adni neked azt a megkönnyebbülést, és gyermeki ártatlanságot, amellyel ezt mondta. Üzletember. Rengeteg döntéssel, felelősséggel, családdal. Az működteti, hogy mindent jól csináljon, helyt álljon. Egy-egy őszinte és igaz pillanat- ami ebben az utazásban is megtörtént-, amikor erre rálátunk, megváltoztatja az élethez való hozzáállást. Bárcsak belenézhetnél a szemébe, hogy megláthasd azt a valódi erőt, amit megtalált. Igazi változás veszi kezdetét. Belülről jövő.

Mennyi ki nem sírt, el nem mondott teher.
Ezek a férfi ügyek.

Férfi ügyek, amelyek erőről, küzdelemről, védelemről, megfelelésről, felelősségről, terhekről szólnak. És az érzésekről is. Arról, hogy vajon szabad-e kifejezni, és hogyan... Vajon nem leszek-e ettől sebezhető?
És akkor hogyan védjem meg a családomat?
És tulajdonképpen hol van az én helyem ebben a világban?
És arról is szólnak ezek a férfi ügyek, hogy ezek a kételyek, erőtlenségek, bizonytalanságok bizony megjelennek testi tünetek formájában is. Kinek így, kinek úgy. Attól függően, ki hová "pakolja" a megoldatlanságokat.

Az apropót , hogy írjak erről, ez a csodálatos utazás adta.
Igen, van megoldás.
Beszéljünk róla.
Van megoldás.
Több információ itt.

Energiabomba robbant- Leiden, Hollandia

Ha energiahiányos, enervált, depresszió közeli vagy alatti lennél, vagy egyéb nyűgöd volna, akkor ajánlok neked egy hétvégét Brandon Bays-zel. Mindegy hol tanít a világban, érdemes megkeresni. Most én Hollandiában, a tulipánországban voltam vele a hétvégéjén.

200 friss "hús" a Belső utazás világában, no meg a "régiek". Dióhéjban ők a résztvevők. És ez alkalommal én magam is mint friss résztvevő ültem végig a hétvégét. Persze mindkét kifejezés magyarázatra szorul:

1.friss résztvevő? Hiszen évek óta képzett terapeutaként segítek.

Most letettem minden "címkét" magamról, más dolgozott, én pedig újra élhettem a résztvevők csodáját:
Brandonnal lehet a legnagyobbakat zokogni, és a legerőteljesebbet nevetni. Mindegyik megtörtént. A kettő között pedig minden érzésnek és energiának helye van. Azokból is van bőséggel.
A hollandok amúgy is hajlandók "az-ide-nekem-az-oroszlánt" és a "ne-dumáljunk-sokat-hanem-vessük-bele-magunkat-a-közepébe" hozzáállásra. És amikor ez a hozzáállás összegződik, hát szárnyal a társaság. Brandon meg is változtatta spontán a tanfolyam normál menetét, plusz tudást is átadott, annyira hajlandó volt a társaság "dolgozni".
2.ültem végig? ez is magyarázatra szorul. Ha-ha-ha. Vicces. Ugyanis ez a 'resit' angol kifejezésnek a 'valahogyan' magyarítása. De Brandonnal ez táncolás és masszázs és egyéb őrületek. Nem csak ülünk egy széken és elalszunk szépen, mint egy konferencián...
Ez nagyon élő. Amúgy is a tiszta tudatosság sok-sok energiával jár. Felszabaduló energiával. Ragyogással.

Mindig lenyűgöz ez a felszabaduló energia. És a bölcsesség is, ahogyan ez felhasználódik a test és a lélek gyógyulására. Megunhatatlanul szeretek a részese lenni, magam is átélni.
Látni, ahogyan a ködös tekintetek kitisztulnak. Látni, ahogy sok év óta hurcolt problémák szertefoszlanak. Összetörnek a korlátozó hitrendszerek.
És marad a szabadság. A fény. A ragyogás. A tiszta energia.

És Brandon búcsúzása:" Csodálatos öregedni! Imádok öreggé válni. 56 évesen szabadabb vagyok és több energiám van, mint 16 évesen. "

Nem csak egy helyes megoldás létezik!

Ez elég ütős tanulság, abban az esetben, amikor az ember éppen azzal van elfoglalva, hogy saját magát meg- és elítélje.

Nagyon sokszor dolgozom alacsony önértékelésű, gyenge önbizalommal bíró emberekkel. Úgy néz ki, mintha sportot űzne belőle a minket körülvevő világ, hogy kipróbálja, mennyire bízunk és hiszünk magunkban.

Időnként elér engem is a "kórság". És amikor kellőképpen belemelegedtem, hogy lehúzzam magam, (meg kell mondjam, nagyon vacak műsorszám...) akkor azért rendszerint megállok. Most elég hamar sikerült rajtakapnom magam, hogyan rontom el a napomat és minden mást is.

Ha te is szoktál hasonló cipőben járni, akkor itt egy megoldási mód, talán egyszer ki is akarnád próbálni, a megértésre alapoz:

Az alacsony önértékelés egy kijelentésen alapszik. Nem több. Egy kijelentés, ami nincs összhangban a valódi lényegemmel. Elhittem. Sosem néztem meg az igazságát. Valami ilyesmi, mint például:

félek, hogy

-nem vagyok elég jó

-nem vagyok elég...

-sose leszek olyan, mint...

-nem felelek meg

-valami olyasmi derülhet ki, hogy mekkorát hibáztam.

Mi az igazság ezzel kapcsolatban? Hogy megtanultam megítélni magamat egy szempontrendszer alapján.

Most őszintén, vajon így születtem, már a kiságyban is ezt bömböltem, hogy "mekkorát hibáztam"? Vagy inkább útközben megtanultam valamit a szülők, tanárok, társadalom... stb útján. Én jó tanuló voltam, egy idő után saját magam is felmondtam magamnak- a hülyeséget. (Úgy tűnik, a klienseim is jól megtanulták a maguk leckéit. Gyakran ők is jók abban, hogy meg-és elítéljék magukat.)

És mi az eredmény? Rossz érzés. Nem csoda. Nincs harmóniában a valódi lényünkkel. 5 perc múlva gyomorfájás vagy fejfájás, 2 nap múlva fáradtság, letargia és ha így marad ... depresszió. Hűha, jó lenne ezt minél hamarabb nyakon csípni!

Ha széttöröm a szempontrendszert, az ítéletem magától darabjaira esik szét.

OK. Ez világos. Akkor mi is az a szempontrendszer, ami alapján megítélem magam?

Amit megörököltem, megtanítottak, megmutattak, hogy így kell csinálni. Elhittem, hogy

- valaminek csak egy helyes megoldása lehet

-hogy hogyan mérjem másokhoz magamat

-mások véleménye alapján kell élnem az életet

-mást kell mondani, mint amit gondolok.

Pedig :

-Számtalan helyes megoldás létezik.

-Nincsen olyan mérce, amit meg kellene ugrani. (Ha a szomszéd Pistike 3 centit nőtt, nekem is annyit kell... hát agyrém, nem?)

Az élet van, rengeteg lehetőség van benne. Fölösleges másokhoz méricskélni magamat.

-Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nekem mi a jó. Nincs ember a földön, aki megmondhatná nekem, mi jó nekem, mert én érzem.

-Mindent meg lehet mondani, amit gondolok. Nem a mit a kérdés, hanem inkább a hogyan.

Megkönnyebbülés? Nekem az. Visszaadja a szabadságot?

És neked?

Csoportosdi- belső utazás, aki hallja, adja át!

Ezen a felületen is meghívlak, ha Brandon Bays -féle belső utazás tanfolyamot végeztél, és az e-mail címedhez adatvédelmi okok miatt nem tudok, vagy esetleg tudnék, csak nem akarok úgy...hozzáférni, hogy ha szeretnél találkozni a tanfolyami társakkal egy virtuális találkozóhelyen, akkor gyere.

Hová? Mikor? Hogyan?

Indulóban van egy csoport a Facebook-on, ami szándékunk szerint abból és azzal az energiával működik majd, amit a tanfolyamon Brandon által megismerhettél. Ha érdekel, Ide írj e-mail-t (pár szót azért írj magadról). A további tudnivalókat a válaszból megkapod. Nem azért mintha, titok lenne... csak éppen a technikai részletek itt a blogon nem érdekesek... Szerintem.

Aki hallja, adja át! Kisbírók és hivatásos címlista-kezelők közreműködését külön megköszönöm.

Szabad vagy. Ez a te időd...

Jó dolog erre ráébredni.
Annak ellenére -vagy inkább azzal együtt-, hogy sokan és sokszor emlékeztetnek az ellenkezőjére például így:

- muszáj... kell... nem szabad...
- most már benőhetne a fejed lágya...
- egy gyerek/felnőtt/orvos/ügyvéd... stb ilyet nem csinál...
- felelj meg ennek és annak... tedd ezt, tedd azt...
- ezt nem teheted meg...
- ezt elvárhatom tőled...
- legyél hálás, mert felneveltelek, mert kölcsönadtam, mert rád pazaroltam az időmet, mert bejuttattalak... mert, mert, mert...
- miért kell neked más, hát nem volt jó így X évig...
- az életet túl kell élni, mit akarsz még...
- én is végigszenvedtem az életet...
- a férfiak/nők már csak ilyenek...
- örülj, hogy van munkád...

Talán valahol, mélyen belül te is érzed ezeknek a hamisságát. Egy nagy közös szenvedéstörténet... A igazságjelző-detektorod villog, berreg, jelez. Csak az a baj, hogy minél több a hazugság, annál mélyebbre kerül az igazságjelző beépített szériatartozékod. És egyre halkabb, egyre halványabb. Egy idő után, már talán azt is elhiszed, hogy neked ez nem működik... Ezáltal egyre többet és jobban hiszel a hazugságoknak.

Sokféle hazugság van. Mind közül a leges-legnagyobb kárt azt teszi, amelyik magunkról szól magunknak: arról, hogy kik is vagyunk.

Ez a te időd. A te életed.
Legyél szabad. Dönthetsz így is. Van választás.

***

Na jó, de hogyan csináljam?

(folyt. köv.)

Önbizalom= ráébredni saját nagyszerűségedre

Ha van, vagy volt pici gyereked, akkor tudod, hogy milyen könnyű ráébredni a kis lénye tökéletességére. Elegendő csak belenézni a szemébe: te is tudod, ő is tudja... és a tökéletesség felismeri magát... ez a pillanat maga a csoda.

Hát valahogy így kezdődik, mindannyiunkkal.
Igen, te is ilyen tökéletes vagy. Csak aztán valahogy ... elfelejtődik.

Na, velem is ez történt. Elfelejtettem... Pár napja olyan feszültséggel ébretem reggelente, aminek nincs oka. Vagyis inkább magyaráztam magamnak, hogy ennek nincs is oka. Feszültség? Ez mindennapos... mondhatod. Hááát lehet. De talán mégsem az, amikor az ember vádliját mint a beton-görcsből kell kimasszírozgatni. A harmadik napon azért be kellett látnom, hogy én itt valamit nagyon elkerülök. (Az az alapfilozófiám, hogy

-1.a test a lélek barométere
-2. nem kell megvárni, míg teljesen kikészül)
Teszik vagy sem, segítségre szorulok.

Nem tetszett. Minden fontos csinálnivalót bevetettem, hogy csakhogy ne kelljen foglalkozni vele.
Hiába a teljes eszköztáram, a hatékony problémamegoldó eszközeim... magamat most nem tudom megműteni.

És most, hogy túl vagyok rajta (ja,ja belső utazás) megcsináltam, megtettem.
Annyira hihetetlen: még mindig talált rajtam fogást, még mindig elhittem azt, hogy nem vagyok elég jó, és meg kell felelnem valaki elvárásainak. Még mindig, buta, régi programok működtek... És vége! WOouWw! Milyen megkönnyebbülés!!!
És tudod, mi volt a "nyomógomb"? Tudod, az a valami, ami lehet egy mondat, egy grimasz, a másiknak éppen az az egy hangsúlya... amitől berándul az ember gyomra. Szóval azt mondta nekem valaki, hogy 'ne gúnyolódjak' vele. És ennyi.
Innen nézve piszlicsáré (jól írom, ezt a szót?). Onnan nézve meg beton-görcs...

Szóval a tanulság? MEGKÖNNYEBBÜLÉS. Ráismerni a valódi ragyogásomra. Nem történik más, csak szétválogatódik az igazi a hamistól. Óriási kontraszt.
Ajánlom mindenkinek.

Áldás

A hétvégét a Belső utazás tanfolyamon töltöttem -segítőként. Most először tartotta a hétvégi tanfolyamot Andrási Éva. Személyesen nekem, ez a hétvége olyan volt, mintha egy friss forrás ömlene bele egy megállapodott tóba. Új, friss energia: olyan jól esett. Annyi minden gyógyult meg bennem (is) ez alatt a hétvége alatt.

Egyszerűen az a szó jutott eszembe -amikor részese lettem a hétvégének-, hogy áldás.

Ezt a szót már ízlelgetem egy ideje. Először 2 éve találkoztam vele, amikor egy Transzformáció játékban begyűjtöttem rengeteg áldás lapocskát. A játékban - érdekes módon megkönnyíti, lerövidíti a saját és/vagy mások nehéz sorsát egy-egy ilyen lapocska. Utána még sokat gondolkoztam rajta, hogy az életben mit is jelent az áldás. Valahogy nem nagyon értettem. Azt láttam, hogy ez valami jó dolog, mégsem értettem belőle sokat.

És most, amikor -sok idő után újra, így a tanfolyamon is -részese lettem annak a folyamatnak, hogy mások nehéz sorsából egy rövidebb, kivezető utat mutassak... hát, egyrészt repesett a szívem, másrészt ez a szó zakatolt újra és újra: áldás. Azt tenni, amire az ember született, az áldás. Nagy szavak? Dehogy is, meg sem közelítik az élményt...

Az egész hétvége arról szólt, hogy kinyíljon a résztvevők szíve, mint itt ez a rózsa. Észrevétlenül. Finoman. Ahogyan a napsütés megcsiklandozza a virágszirmokat, azok pedig csak bomlanak kifelé. És ahogyan ez történik a szívünkkel is... az maga a csoda. Ebben pedig segítséget nyújtani- hát ez valóban áldás. Ez a szó, most számomra új tartalommal töltődött fel.

Szeretettel üdvözöllek, ha részt vettél a tanfolyamon, és találkoztunk, mert akkor tudod, miről beszélek... :-)

Túl sok a hazugság...

Hiperaktív gyerekek belső utazásával kapcsolatban volna néhány gondolatom:

A pörgős gyerekek a tapasztalatom szerint nem engedik meg maguknak, hogy pihenjenek. Egy percre sem... Ez elfárasztja őket. És kimeríti a környezetüket. Fáradtan, kimerülten mindannyiunknak csökken a toleranciaszintje- szülőnek, gyereknek, tanárnak egyaránt. A humorérzék meg egyenesen menekül az ilyen helyzetekből.

Vajon miért is nem pihenhetnek? A napokban több hasonló példával is találkoztam, talán ráismersz...

Valószínű, észrevetted te is, hogy a mai gyerekek sokkal többet értenek meg a világból, mint 20-30 évvel korábbi társaik. Sokkal hamarabb és jobban átlátják a világ működését, és hihetetlenül türelmetlenné válnak, amikor nem értik meg őket. Járkálnak, mint az oroszlán a ketrecben, igaz? Folyton figyelni kell.

7 éves gyerek bölcsessége:
- Ne hagyd magad átvágni!- mondja ő.
- Át-vááágni? Hát, az meg mit jelent?-kérdezem én.
- Tudod, amikor hazudnak nekem, átvágnak, átvernek.
- Honnan tudod, hogy átvernek téged?
- Látom az arcukon, hogy hazudnak nekem.
- És ettől leszel ideges, nyugtalan?
- Igen.

Szerinted normális dolog az, amikor egy ember (felnőtt vagy gyerek) nem tudja eldönteni, hogy mire/kire számíthat, miben/kiben bízhat, akkor folyton figyelnie kell. Soha meg nem pihenhet, mert senki sem megbízható? Senkire nem hallgat, öntörvényű...
Szerintem ez egyenes következmény.
007-es ügynök szindróma :-)
"Csak magamra számíthatok." Valahol elveszett útközben a bizalom.

Ártatlan kis hazugságoknak látszanak csak: "Majd apa játszik veled. Visszafelé veszünk cukorkát. Nincs rá pénzem. A rossz gyereket senki sem szereti. Csak a buta gyerekek csinálnak ilyet. Majd megmondom a Mikulás bácsinak."

A bizalom visszaszerzése nem mindig egyszerű. Hiperőszinteséget kíván.
Mindenről. Életről, halálról, és mindenről, ami közötte van.
Látom, tudom, tapasztalom, mennyire vágynak gyerekek és szülők is arra, hogy megpihenhessenek. Jó alkalom a belső utazás erre.

És szerinted? Hogy lehet visszaszerezni a bizalmat?
Felnőttként sem könnyebb, igaz?
Van véleményed? Vagy tapasztalatod?
Látom, hogy olvassátok páran a soraimat, szeretettel üdvözöllek benneteket. Örömmel veszem, ha megosztjátok velem a véleményeket is.

Brandon után szabadon...

Eltölthettem pár napot Brandon Bays-zel. Micsoda élmény! Ha van rá módod, ne hagyd ki, akárhol is van éppen a világban! Feltöltekeztem annyi élménnyel, hogy majd így apránként merítgetek belőle.

Most arról szeretnék beszámolni, hogy a 'TheJourney' milyen messzire jutott az évek során.

Brandon gyógyulásának a történetével indult az egész. A folyamatnak -furcsa módon- a gyógyulás "csak" mellékhatásaként következett be. Azóta is azt tanítja Brandon: a gyógyulás történik.

Viszont ahhoz, hogy ez megtörténhessen, tehetünk pár tudatos lépést... Arról van szó, hogy hogyan léphet kapcsolatba valaki megismételhető módon a lelkével, az őt működtető intelligenciával. Hogyan tud az őt működtető mély bölcsesség felülírni régi, beteg programokat, felfényesítve ezzel az ember egész lényét? Testi, lelki, érzelmi gyógyulást hozva egyénnek és környezetének.

Ausztráliában a népesség 25 %-a már hivatalosan is hozzáférhet: iskolákban tanítják. Afrikában
szintén vannak iskolák, ahol tanítják, éppen 32 ezer tanárt képeznek ki rá. Orvosok használják kiegészítő terápiákban. 5 orvos összefogva drog-leszoktató-kezelő programban csak ezt használja. A Tudatos Vezetés program pedig egyre több intézménybe és szervezethez jut el. Új tudatosság terjed.
Európában egyre több nyelvre fordítják le Brandon könyvét, hogy csak a szomszédságnál maradjunk, cseh, román és horvát fordítók dolgoznak gőzerővel...

Ja, és ki ne felejtsem: Brandon új könyve is már a nyomda felé vette útját. New currency: Consciousness címmel (Új valuta: Tudatosság)

Szeresd, amit csinálsz!

Mostanában lépten-nyomon belebotlom a kérdésbe, 'vajon szereti-e az ember, amit csinál?'
Éppen ezért összegyűjtöttem pár szempontot.

-Ha az előző bejegyzéseimből nem derült volna ki, akkor a véleményem röviden: nem egyszerűen fontos, hanem létfontosságú. A saját és a velem-belső-utazók tapasztalatát is összegezve ugyanoda jutok: vagy szeresd meg, vagy hagyd abba, és fordulj ki onnan, mert zsákutca. Most is az, 20 év múlva is az lesz, csak addigra már belegyalogoltál jó mélyre...
Szerencsés az, aki ösztönösen felismeri a zsákutcát. A többieknek marad a tudatos élet és döntéshozás.

-Készülök arra, hogy nemsokára találkozzam Brandon Bays-zel (tőle lehet a belső utazást tanulni) azért, hogy terapeutaságom rendes karbantartásaként részt vegyek a kurzusán. Ő az egyik legnyilvánvalóbb példája (a tudatos választó) számomra annak, hogy valaki szereti, amit csinál. Várjunk csak... Talán nem is jó igazából ez a kifejezés. EGY azzal, amit csinál... nem kérdés, hogy belead-e mindent. Naná. Nem marad ki semmi. A szeretet meg egyszerűen átsugárzik rajta, és mindenen, amivel kapcsolatba kerül.

-Átsugárzik a szeretet... A művészetterápiás oldalam nyitó cikkének is ez az egyik legfőbb gondolata: ha a művészeted örömöt okoz neked, és élvezettel csinálod, akkor a kész műben is meg fog mutatkozni. A szenvedésért nem kapsz jutalompontokat.

-Ezt a képet is azért szántam ide - a már korábban említett mindent bele (mixed media) technikával készült-, hogy kép-es-ségében is jelen legyen, amiről most írok.

-Kedves ismerősöm említette a minap: "Azért jó festeni, mert az anyag nem beszél vissza." Van ennek a kijelentésnek egy olyan értelmezése is, hogy végre van itt valami, amivel nem kell küzdeni: az anyag tökéletesen elfogadja az alkotó kezet.
Erről jut eszembe... tényleg... akik jóban vannak az anyaggal, a megmunkálandó, a formálható-formálandó anyaggal, azok a tökéletes elfogadást szeretik benne a legjobban. Nem kell neki magyarázni, megértetni, meggyőzni, kompromisszumot kötni, felmagasztalni... stb. Tökéletes elfogadás, azaz feltétel nélküli szeretet.
Így tanítja az anyag a legértékesebbet, ami tanítható...
(jó, jó, nem tanítható így sem... de mondj rá jobb szót...)

Nem csoda, hogy ki lehet gyógyulni a szívbetegségből, stresszből, és egyéb nyűgökből... például festés által.

Belső utazás

A hétköznapi életben belső utazással foglalkozom. Ez egy mély lélekfeltáró terápia- ami a legtöbb ember számára rögtön magyarázatot igényel. Két hétig egyfolytában lehetne róla beszélni... most azonban inkább csak egy rövidebb változattal állok elő:

Ez egy olyan probléma-feltáró és -megoldó módszer, amely testi, lelki, és érzelmi gubancainkból segít kikeveredni. Mellékhatásként jobb egészséget kapunk, jobban érezzük magunkat a bőrünkben, végtelen békére lelünk, kibékülünk saját magunkkal és a világgal. Sőt, előbb vagy utóbb nagyon mélyen megértjük a világ működését azáltal, hogy felfedezzük, kik vagyunk mi egyáltalán.

Bármelyik egymagában is megéri, hát még így együttesen. :-)

Nem erre vágyik mindenki?
Érdekes módon nem.

Azoknak például nem való a belső utazás, akik szeretik vagy szeretnék másokkal megoldatni a saját problémájukat vagy megszereltetni magukat. Mindenki másnak igen.
Hogy egy kicsit érthetőbb legyek: amikor van egy szuper autód, beviszed a szervízbe, ott kicserélnek ezt-azt, feltöltik, átfestik, megkopogtatják, bemérik... stb. Közben te békésen heverészel a tengerparton. És este benézel a szervízbe: "itt tessék aláírni, a hitelkártyát már lehúztuk, viszontlátás..." Na a belső utazás nem így működik...
Pedig sokat gondolkoztam már rajta, hogyan lehetne ezt megvalósítani: "az agyat tessék kinthagyni kérem, szerelés következik..."

Azoknak való, akik saját maguk szeretnék feltárni, megoldani, soha vissza nem térően feloldani a nyűgüket, bajukat, problémájukat. Azoknak való, akik hajlandók feltűrni az ingujjat, hajlandók belenézni az olajszűrőbe is, és kipucolni, még ha esetleg orrfacsaró a szag vagy a látvány. És persze jó, ha ebben van némi segítség, hogy a fölösleges köröket le lehessen vágni.