2010. máj. 20.

Fehér papír frász

Így hívom, amikor előjön. Amikor előveszek egy tiszta fehér papírt, egy vásznat vagy egy nagy felület vár kitöltésre. Nem mindig van így, időnként talál rám. Ott az a pillanat, amikor az első ecsetvonást rá kellene tennem. Vagy belevágni az anyagba. Vagy leírni az első mondatot.
És egy furcsa érzés kerít hatalmába, hogy most valami visszavonhatatlan történik, az az anyag végleg odakerül, vagy véglegesen belevágtam, és nem tudhatom mi lesz belőle. Megtervezhettem én mindent pontosan előre, akkor is van egy ismeretlen faktor. Ugrás az ismeretlenbe...

-Hasonló dolgokról számolnak be művészek is, akik már százával vagy ezrével adtak ki a kezeik közül csodálatos alkotásokat. És időnként az új felület megkérdőjelezi bennük:"vajon tudok-e egyáltalán festeni, írni... stb.?"
-Ismerős lehet ez neked is akár művész vagy, akár nem, ha már írtál például iskolai fogalmazást, az első 10 percet azzal töltve, hogy az üres papír fölött stresszelj.
-Vagy ha halogattál dolgokat ilyen indokok miatt: csak nehogy elrontsam.
-Vagy pedig "itt van ez a méregdrága anyag, ebből aztán valami nagyszerűt kell alkotni".
-Vagy éppen a tökéletes rímre vársz... 5 éve.
-Vagy ha megtanultad az első benyomás fontosságát, mert jószándékú "karriertanácsadók" kiképeztek. És ettől még több szorongáshoz jutottál.
-Vagy talán a vállalkozási ötletedet nem mered bevállalni, mert ki tudja mi lesz?

Na, ez a fehér papír frász!

És hogy lendülj át rajta? Leírom, nekem mi segít.
Abból az anyagból dolgozom, amiből a valódi művet kívánom létrehozni. Igen, a 300 g-os akvarellpapír, a művészfesték, a drága patchwork-anyag, a drága fonal, stb.

Nagyvonalú vagyok magammal.

Több anyagot veszek, mint amire szükség van.
Amivel kezdek, az egy céltalan tevékenység, játék. Előveszem mondjuk a céltalan papíromat, és elkezdek kísérletezni rajta. Vonalakat, színeket, formákat, ötleteket.
Addig rakosgatom egymás mellé a kísérleteimet céltalanul, míg beleszeretek. Ha mégsem szeretnék bele, akkor kidobhatom. Amikor kidobom, nincs mit sajnálni rajta, megtette a magáét. Furcsaság, hogy az esetek 99%-ában beleszeretek. Hogy hogyan? Gőzöm sincs. Egyszer csak azt veszem észre, hogy ez nekem annyira, de annyira tetszik, hogy kezdem sajnálni, hogy miért nem a "valódi" művet csinálom. Megtetszik az a tökéletlen vonal.... Meg ott az a másik, a két szín egymás mellett...
-És akkor vagy nekifogok az eredeti tervemnek, de akkor már árad az energia...
-vagy pedig hagyom a "céltalan" kísérletemet egy valódi művé válni. Egy olyanná, amit nem is hittem volna.
Mindkettőből nagyon jó dolog sül ki.

Mert alkotni jó. Természetes. Áradás.
***

És ezzel a képpel szeretnék Sushanna játékában részt venni, mert pont ide illik.

5 megjegyzés:

Glinda írta...

Nagyon szép lett!Trauma után én mandalákat színeztem :)

Opak írta...

Nahát, ez tényleg így van!
Én is mindig így érzem, amikor ill. mielőtt belevágnék egy szép anyagba, amikor görcsölök a fehér papír felett, hogy most mi is legyen ezen a névtáblán, utcatáblán... Köszönöm!
Boróka

Shushanna írta...

Most olvasom szerintem századszorra, amit leírtál.
Minden írásod után egy súly esik le rólam. Olyan egyszerűnek tűnik olyankor és hányszor nem megy mégse...tényleg nem kéne mindent annyira túlbonyolítani...

Köszönöm a rajzot és örülök, hogy játszol. Eltettem a "kiállítási" gyűjteményembe. A falamra is szívesen tenném...:)

Colette írta...

Melengető a képed, ezeken a "hideg" napokon.
Az alkotásról amit írtál, alátámaszthatom, hogy éppen így működik. Aztán már csak annyi a teendő, hogy nap mint nap gyakoroljuk, hogy el ne felejtsük:-)))

Gerdushi írta...

ez érdekes. és mennyire igazad van! ;)