Nekem ne mondd, hogy fogadjam el, mert nem tudom!

"Nem érted? Hiába mondod nekem, hogy fogadjam el, nem tudom. Az rossz, az elfogadhatatlan.
Elviselhetetlen. Brrr....!!!"

Értem. Akkor tisztázzunk valamit. Az, hogy elfogadsz valamit, az nem jelenti azt, hogy egyet is kellene értened vele.
Ezzel együtt nekem rendben van, nem fogadod el.
Ott van az a dolog/személy/környezet, ami rossz. Te mondtad.
Másnak kellene lennie, másként kellene viselkednie.
Rendben.
Szóval a te világodban ezek szerint csak a jóknak van helye. Az ami rossz, az nem elfogadható, ne is létezzen. Ráadásul majd te eldöntöd, hogy mitől lesz jó. Majd te döntesz róla.
Hű, ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lennél: "Majd én megmondom, mi a jó. Ami pedig nem jó, az elfogadhatlan. Tiltsuk be!" És ha van hozzá hatalmad, akkor talán még be is tiltod mindazt, amit te rossznak találsz.

Kedves 'diktátor', mondd csak, tényleg sikerrel jársz?
Válogatod a világot és a benne lévőket jóra és rosszra. Elfogadhatóra és elfogadhatatlanra. Úgy tűnik nekem, hogy az elfogadhatatlan rettenetes nagy halomba gyűlt már, egyre kisebb a jónak, elfogadható.
Itt ebben a földi világban már olyannyira bekorlátoztad azt, hogy mit fogadsz el, hogy már élhetetlenné vált a világod. Éppen ezért új világokat kell meghódítanod: másik dimenziót, új világot, amit a Megváltó hoz, és azok fogják benépesíteni, akik a mércédnek megfelelnek.
Rendben van ez is, ha így szeretnéd, de addig amíg ez eljön?
Vedd észre, hogy addig veszettül rosszul érzed magad a bőrödben. (jó értem, elmondtad, csak egy kis időt kell kibírni, aztán eljön a Paradicsom). Ellenállsz, hadakozol, csapkodsz, dühöngsz, vagy visszahúzódsz és depresszióba esel. Minden napod erről szól, mert elfogadhatatlan minden, ami nem az ideális világod szerint való. Úgy tűnik, minden napod szenvedéssel teli, hiszen folyton azzal találkozol, ami nem elfogadható, és egyre kevesebb az elfogadható. (Egyre kevesebb a jó ember? Egyre kevesebb az emberség? Egyre kevesebb a szeretet?)

Rendben. Akkor gyere velem egy kísérletre.
Ha tegyük fel, mégiscsak valamilyen utat és módot találnál az elfogadásra...
Először csak egy dologra... mondjuk egyre, ami annyira rossz, hogy elfogadhatatlan. Tudod, nem kell egyet értened vele... csak a létezését fogadd el.
Embert ölni  rossz. Elfogadhatatlan.  Attól, hogy elfogadod, a létezését fogadod el. Létezik ilyen a világban: az egyik megöli a másikat.
Attól, hogy elfogadtad egyszerűen a létezését, hogy érzed magad?
Egy kicsit könnyebb?
Látom. Hiszen nem kell tagadnod azt, ami nyilvánvalóan létezik.
Nem vagy már diktátor.
Nem kell harcolnod. Elfogadtad, hogy van (és még mindig nem kell egyet értened vele.) Hú, ez ám a megkönnyebbülés.
Ha elfogadod, újabb lehetőségek nyílnak ki a számodra. Megláthatod a körülményeket. Kiderítheted a motívumokat. Árnyalatokat leszel képes felfedezni. Egy új világ nyílik ki. Lehet, hogy megoldásokat is találsz, ami túl van azon, hogy tiltsuk be az emberölést.

Talán érdemes lenne kipróbálnod... Először egy valamivel.

Aztán, ha ez jó neked - megtapasztalod az elfogadásból származó megkönnyebbülést -, akkor elővehetsz egy következő elfogadhatatlant... és addig dolgozol vele, amíg megtapasztalod az elfogadást.
És egyre több elfogadás, ezáltal egyre több szeretet lesz benned...
és talán további szeretetre vágyva előveszel mindent, de mindent, amit korábban lehetetlen volt elfogadni.
És addig dolgozol 'magadon', míg nem marad más, mint a Szeretet (ami amúgy is a te valódi lényeged, szóval jó). És ezáltal szeretettel tekinthetsz magadra  is és másokra is, az egész világra, mert kinyílt a világod.
És akkor... talán... már nem lelépni akarsz egy másik dimenzióba, hanem elkezded értékelni azt, amiben élsz.

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.