2010. márc. 18.

Nem csak egy helyes megoldás létezik!

Ez elég ütős tanulság, abban az esetben, amikor az ember éppen azzal van elfoglalva, hogy saját magát meg- és elítélje.
Nagyon sokszor dolgozom alacsony önértékelésű, gyenge önbizalommal bíró emberekkel. Úgy néz ki, mintha sportot űzne belőle a minket körülvevő világ, hogy kipróbálja, mennyire bízunk és hiszünk magunkban.

Időnként elér engem is a "kórság". És amikor kellőképpen belemelegedtem, hogy lehúzzam magam, (meg kell mondjam, nagyon vacak műsorszám...) akkor azért rendszerint megállok. Most elég hamar sikerült rajtakapnom magam, hogyan rontom el a napomat és minden mást is.

Ha te is szoktál hasonló cipőben járni, akkor itt egy megoldási mód, talán egyszer ki is akarnád próbálni, a megértésre alapoz:

Az alacsony önértékelés egy kijelentésen alapszik. Nem több. Egy kijelentés, ami nincs összhangban a valódi lényegemmel. Elhittem. Sosem néztem meg az igazságát. Valami ilyesmi, mint például:
félek, hogy
-nem vagyok elég jó
-nem vagyok elég...
-sose leszek olyan, mint...
-nem felelek meg
-valami olyasmi derülhet ki, hogy mekkorát hibáztam.

Mi az igazság ezzel kapcsolatban? Hogy megtanultam megítélni magamat egy szempontrendszer alapján.
Most őszintén, vajon így születtem, már a kiságyban is ezt bömböltem, hogy "mekkorát hibáztam"? Vagy inkább útközben megtanultam valamit a szülők, tanárok, társadalom... stb útján. Én jó tanuló voltam, egy idő után saját magam is felmondtam magamnak- a hülyeséget. (Úgy tűnik, a klienseim is jól megtanulták a maguk leckéit. Gyakran ők is jók abban, hogy meg-és elítéljék magukat.)
És mi az eredmény? Rossz érzés. Nem csoda. Nincs harmóniában a valódi lényünkkel. 5 perc múlva gyomorfájás vagy fejfájás, 2 nap múlva fáradtság, letargia és ha így marad ... depresszió. Hűha, jó lenne ezt minél hamarabb nyakon csípni!

Ha széttöröm a szempontrendszert, az ítéletem magától darabjaira esik szét.
OK. Ez világos. Akkor mi is az a szempontrendszer, ami alapján megítélem magam?
Amit megörököltem, megtanítottak, megmutattak, hogy így kell csinálni. Elhittem, hogy
- valaminek csak egy helyes megoldása lehet
-hogy hogyan mérjem másokhoz magamat
-mások véleménye alapján kell élnem az életet
-mást kell mondani, mint amit gondolok.
Pedig :
-Számtalan helyes megoldás létezik.
-Nincsen olyan mérce, amit meg kellene ugrani. (Ha a szomszéd Pistike 3 centit nőtt, nekem is annyit kell... hát agyrém, nem?)
Az élet van, rengeteg lehetőség van benne. Fölösleges másokhoz méricskélni magamat.
-Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nekem mi a jó. Nincs ember a földön, aki megmondhatná nekem, mi jó nekem, mert én érzem.
-Mindent meg lehet mondani, amit gondolok. Nem a mit a kérdés, hanem inkább a hogyan.

Megkönnyebbülés? Nekem az. Visszaadja a szabadságot?
És neked?


2 megjegyzés:

bemka írta...

Köszönöm :)

Blissz írta...

Köszönöm ezt a bejegyzést! Én is hasonlókban szenvedek, mert édesanyám ezt tuszkolta a fejembe. Hogy nem vagyok jó semmire és semmit sem tudok véghez vinni...
Próbálom leküzdeni ezt az érzést, de ha élet nehéz helyzetek elé állít, vagy kudarcot vallok, akkor mindig feltörik bennem.
A gondolataid megjegyzem, és a jövőben próbálom alkalmazni. Még egyszer nagyon szépen Köszönöm!