2010. márc. 28.

Brandon Bays-zel Indiában 6. -Varanasi

Varanasi, a halálváros
Hajnalban indulunk grandiózus csónakokkal. A Gangesz vezet minket. Ha szent a Gangesz, akkor itt aztán százszorta az. Ide jön meghalni minden hindu, aki csak teheti. Gazdag vagy szegény, mindegy a Nirvána várja őket a hitük szerint. Aki nem itt hal meg, annak legalább a hamvai kerüljenek a Gangeszba.

Hivatalos és nem hivatalos halottégetők sora a folyó partján. Hajnalban kezdődik. Csak nappal égetnek. Tél van, rövid a nap.
Egy város, ami hospice-szolgálatot teljesít? Kegyeleti okoból nem fotózom őket, megkérnek rá minket.

Mit keresünk itt? Talán turista-látványosságot? Nem, nem. Mélyebb oka van ennek. A halállal való formai találkozás, előhozza belőlünk mindazt, ami nem volt bennünk nyugvóponton. Szép a fogalmazás. A halál félelmetes. Ezt tanítják nekünk szavakkal és tettekkel. A nyugati kultúrában tessék elbújtatni. Minket a szép és csillogó dolgok érdekelnek. Örök fiatalság, ráncmentes élet... Tényleg az? A tapasztalatom szerint bármennyire is igyekszünk magunkat kivonni a hatás alól, az élettől nem lehet megmenteni senkit. Úgy néz ki a haláltól sem. Nem nagyon szaladgálnak itt 1000 éves emberek. Szóval tetszik vagy sem...

Sűrű a levegő, el nem tudom dönteni, hogy a pára vagy a füst nyomja rá a bélyegét a lélegzetre. Elbújnék a füst elől, betakarózom vastagon egy sál mélyére, itt ez a nedves füst ember húsából származik...
Borzongat. Felismerem az ítéletet. Elhagyom.
Családi és kulturális örökség úszik vele. Nem volt több, mint a fejemben cipelt korlát.
Aztán kinézek. És a halálváros nem az többé, ami volt. Élővé válik. Szépnek látom a hajnali fürdőzőket. Meglátom az áhítatot az arcukon. Őket a szentség mossa.

Ahogy megváltozik bennem mindez, lassan a hajnal reggellé válik. Még mindig korán van. ahogy a nap folytatódik, lassan úszik tova 150 ember nyugati világképe.

Nincsenek megjegyzések: