Annyian kérdezték már tőlem, hogy mi volt a legjobb ebben az utazásban?
És a válasz egyértelmű: Ott lenni.
Na várj csak, hadd magyarázzam meg egy kicsit.
Habár gyönyörű az ország, barátságosak az emberek, és fantasztikusak a helyek, amelyeket meglátogattunk... A legnagyobb élmény mégis az volt, hogy egyszerűen ott lehettem: úgy és aki vagyok. Hogy nem kellett másnak lennem, mert pont jó voltam úgy.
Csak hogy értsd mire is gondolok: A legtöbb közösségbe belépve, mégha éppen formálódó is, valahogy bele kell illeszkedni. Ha szerencséd van, akkor egyszerűbb a dolgod, mert van egy kőbe vésett vagy illik-nem-illik szabályrendszer, és tessék belepasszolni. Ha tetszik a szabályrendszer, könnyen követed. Ha nem, akkor folyton konfrontálódsz. A konfrontálódást pedig vagy bírod vagy nem, és a társaság is vagy tolerálja vagy nem. És hogy minél kevésbé sérülj, jó vastag "páncélokba" burkolod magad. Megtanulsz védelmi stratégiákat, magadra aggatod, mint egy kabátot. Talán még meghinted egy kis fanyar humorral, gúnnyal vagy cinizmussal is? Gyakran nincs sok választásod ugye, mert ezek a társaságok...háát... nem annyira szabadon választottak. Mondjuk az iskolai osztályod, vagy pedig csak úgy összesodort az élet egy halom emberrel, akikkel egy darbig együtt kell lenned.
És ahogy telik az élet, azt veszed észre, hogy az, aki voltál valaha, beletört abba a páncélba. Beletörődött. Talán már nem is hiszed el, hogy lehetne nélküle élni.
Szóval az én zarándok-társaim csodálatos társaság. Egyenként is, csoportban is. Mégsem mondanám közösségnek. A legnagyobb ajándékot adták (adtuk) egymásnak, amit csak lehet: mindenki az lehetett, aki. Páncél nélkül. Szabadon.
Ha nem volt hajlandóságom beszélgetni senkivel, nem beszéltem -és senki nem sértődött meg. És ez jó.
Ha volt kedvem beszélgetni, akkor találtam embert, aki partner erre. És ez is jó.
Ha ki kellett sírnom a bánatomat, kinyújtottam a kezem, és "megfogtam" az első embert egy belső utazásra. Együtt sírtunk. És együtt nevettünk. Ez is... jó.
Ha volt világrengető felismerésem, akkor megoszthattam.
Ha volt megosztani való élményem, találtam rá hallgatóságot.
Értékes volt az élményem és felismerésem. Tudom, mert megosztották velem, merre
vezette őket tovább.
Ha nem volt semmim csendben lehettem. Csak úgy. És ez is mind jó.
És ebben a környezetben a lényem meg tudott pihenni. Napról napra egyre mélyebb nyugalomba és megkönnyebbülésbe merítkezett, mert nem kellett megfelelni semmilyen elvárásnak. Lehettem az, aki vagyok. És ez jó.
És miután a társaimnak is pontosan ugyanez megengedtetett. Ők is lehettek azok, akik ők valójában. Egyszerűen. Pont.
És olyan mélyen megértettük mindannyian, hogy HÁT EZ AZ. Ez az, amit annyira vágyunk és keresünk. Ez az, ami a sejtjeinkbe bele van kódolva. Mélyen, régről. Az ősi tudás. Jó vagy.
Mert az, aki vagy, az jó.
Mert az aki vagy, az ragyogó.
Mert az, aki vagy az szép.
Végtelenül, határtalanul, az egyediségével.
Tökéletes.
Tudom, hogy aki ezt megélte, tovább kívánja adni.
Ha érted ezt, add tovább!
Ha érted, érzed, és éled, akkor úgyis tovább adod. Egyszerűen. A létezéseddel.
Ha nem érted, ha feldühít, a kétségek között vergődsz, vagy belefáradtál a szavakba, mert ezek neked csak egymás mellé rakott szavak, habár eljut hozzád az értelme, mégsem tapasztalod... akkor kívánom neked, hogy megtapasztald, hogy emlékezz, hogy élővé váljon benned az, AKI VAGY.
Emlékezz! Emlékezz, ki vagy te a magadra aggatott mintákon túl? Leveheted őket, mint egy lyukas kabátot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése