2013. dec. 22.

Kutyu-Li mester karácsonyi üdvözlete

Az élet jó. Mi van vacsorára?

***

Jó, akkor kifejtem egy kicsit bővebben. Én vagyok az, aki ráérek üdvözletet írni, mert mindenki a környezetemben gőzerővel készül  a karácsonyra: szeretetet ünnepelni.

A magam részéről inkább velős csontot ünnepelnék, mert ahogy látom, azt ünneplik az emberek olyan nagyon, amiből kevés van. Ha mindenkinek tele lenne gyémánnttal a hátsó kertje, nem lenne olyan nagy szám gyémántot találni.
Kíváncsi vagyok, ha tényleg tele lennének szeretettel minden nap, nem csak egy évben egyszer,  akarnák-e ünnepelni...?  Vagy pedig minden nap ünnepelnének,  és boldogan repesne a lelkük?  Érdekes lenne. Örülnének a napsütésnek, az esőnek. Örülnének egymásnak. Szeretettel szólnának egymáshoz, és úgy is gondolnák.

Addig is én itt vagyok példának. Nem mintha példának készültem volna. Csak egyszerűen jó. Jó szeretni.

A magam részéről szeretetből egyáltalán nincs hiányom, de  a kutyabogyók és konzervek világában... egy kis velős csont... hát  inkább azt kellene ünnepelni...

Mondom, nincs hiányom szeretetből, ezt élem reggeltől estig. Feltétel nélkül. Nincs ezen mit magyarázni. Örülök az életnek. Szeretem. Majd kiugrom a bőrömből egy kis simogatásért, sétáért. Örömmel kergetem a madarakat. Beleugatok a postás fülébe. Meg a vízóraleolvasóéba. Az övébe különösen, mert hosszú bottal jár... az a bot azért bosszant egy kicsit. Jól van, nekem is vannak kihívásaim...
Minden fülvakargatásért hálás vagyok. Imádok aludni, bekuckózni a házamba. És aztán óriási nyújtózkodással készülök minden kalandra.

Az élet jó.
Szeretem. Ismerem minden villanyoszlop illatát a környéken, de ráadásul beleszagolok minden barátom fenekébe is.  Azok az illatok!
Na és azt autózás... hát az mekkora szerelem. Ha már az autóban nem ülhetek mindig,  akkor legalább alatta... A motor duruzsolása...  ó, nagyon szeretem. Mindegy is, csak menjünk valahová.

Az élet jó.


Mi van vacsorára?

***

Szóval szerintem, ha hiányod van szeretetből, és/vagy nincs kivel ünnepelned, vagy nem tetszik az ünneplés, vagy nem jó ajándékot kaptál, vagy  esetleg nem kaptál egyáltalán,  és  bármelyik miatt szerencsétlennek érzed magad... keress egy kis szőrös állatot.
Megmutatja neked a lényeget.
Igen, igazad van, lehet nem szőrös is... de a szőrösöket mégiscsak finomabb simogatni.

Ott a fülek tövénél... meg egy kicsit jobbra... meg balra... most kicsit lejjebb...

Szeretettel, KUTYU-LI

2013. nov. 23.

Párkapcsolati problémákra

- Először is szeresd önmagad. 

- De hát hogy mondhatod ezt? A szeretet adásról és kapásról szól, nem? Kell hozzá egy partner...
Hogyan szerethetném önmagam, mit adhatok-kaphatok én magamtól? 

- Amit nem ismersz magadból, azt nem adhatod a másiknak.
Először szeresd magadat. 

Tételesen le is írhatod magadról a "hibalistát", hogy miért nem tudod/lehet szeretni magadat. És megvizsgálva a hibáidat egyenként, megkeresheted a forrásukat: vagyis, hogy honnan és kitől származik ez a hited, hogy 'ilyen vagy olyan vagy', és ezt 'igazságként' fogadtad el. Megvizsgálhatod  őket, a valódiságukat. Elengedheted a hamis hiteket magadról. 

És amikor megismered magadat, akkor összegyűjtheted az értékeidet, hogy miért vagy hálás: önmagad miatt. Észreveszed, hogy hálás vagy azért, aki te vagy. Amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, aki vagy - és amikor megismered önmagad -, elkerülhetetlenül túlcsordul benned a hála azért, aki vagy, ez a túlcsordulás, ez a kibuggyanás, amit meg szeretnél osztani. Szeretetnek nevezed. 
Amikor kibuggyan belőled a szeretet, elkerülhetetlenül meg szeretnéd osztani.
És akkor a környezet is vissza fogja tükrözni neked. 
De akkor már észreveszed azt is, hogy a szeretet nem partner kérdése. A szeretet, aki vagy. A szeretet, ahogyan megosztja magát: szerelmese vagy a világnak, az életnek, a ragyogó napsütésnek, a zivatarnak,  a Mindennek. És elkerülhetetlenül kibuggyan belőled, amikor a partnereddel találkozol. Önmagaddal találkozol, hiszen ő is a szeretet. Könnyű a szeretetnek szeretetet adni és kapni, hiszen túlcsordul, önmaga lényegét osztja meg.

Ha benned nincs, hogyan adhatnád? 
Mindenkinek jó szíve van. A szív nem tud elromolni. Mindenkiben van szeretet. Csak van, aki elzárja magát tőle: ez félelemhez és képzelgésekhez vezet. Ha úgy érzed, hogy félelem vagy képzelgés van benned - és valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk ettől -, akkor megvizsgálhatod azok valóságtartalmát, és elengedheted őket. És akkor a szeretet tiszta csatornája leszel.

2013. nov. 11.

Mit tanulhatunk a testünktől? Hogyan kapnak 'fizetést' a sejtek?

Bruce Lipton és Tom Campbell előadását hallgattam lenyűgözve: a sejtekben minden funkciót megtalálsz, amit az emberi társadalomban, és csodálatos együttműködésben vannak. Van feledatuk, van hol lakniuk, fizetést kapnak...
Fizetést? 

Igen.
(ez itt már nem Bruce Lipton magyarázata, hanem az a kérdés-és-válasz-és-megértés, ami ebből született)
A fizetést tranzakcióként lehet értelmezni.
Egy adott sejt megkapja a szükséges anyagokat, eszközöket, minden a rendelkezésére áll. És ezekből ő létrehozza azt, ami az ő feladata, lehet, hogy anyagi természetűt, tehát termel valamit, de lehet, hogy egy elektromos impulzust, valagy valamilyen más jelzést, ami nem anyagi természetű.

És ebben a rendszerben energiacsere zajlik: nem csak elvárja, hogy kapjon, hanem vissza is ad a rendszernek - az ő feladata szerint. 

És a sejt akkor is kap energiát, amikor nincs dolga. A rendszer eltartja, jól tartja... van neki "háza", ahol lakhat, és amikor eljön az ő feladatának a pillanata, akkor elvégzi. De nem feledkezik el róla rendszer, amikor nincsen feladat. 

Hát ez remek. Az emberi társadalomban vajon hogyan működik, működne mindez? 

Például úgy, hogy kapjon minden ember egy alapjövedelmet, hogy ne kelljen aggódnia a fizikai létezéséért. Már megjelent ez a gondolat. (ha van rá vonzódásod, itt csatlakozhatsz hozzá)

Van olyan ország a Földön, ahol ez már megvalósult? 

Vegytiszta módon nincsen. És mégis, ennek a gondolatnak a megfelelője, ahogyan sok országban a gyerekekkel bánnak: a gyerekek, amíg felnőttnek nem tekintik őket, fenntartják, nem kell érte semmit csinálniuk. Elég sok helyen megtalálhatod ennek a gondolkodásnak a megfelelőjét.

Ennek az a hasznossága, hogy eltűnik egy meghatározó alapfélelem és aggodalom, hogy megfagysz, hogy éhen halsz.


Az együttműködés ennél egy kicsit összetettebb. Az együttműködésben megszűnik, hogy valaki önmagára figyel, hanem ő innentől kifelé figyel, arra, hogy hogyan tudja felajánlani a többieknek azt, amit ő tud.

És mi van, ha egy sejt nem akar kommunikálni, nem akar együttműködni?

A sejtek  nem egoisták.  Velük ez nem fordulhat elő.
Egyszerűen az (egoista, az enyém...)  az egy más rezgés, azzal a sejtek nem tudnak mit kezdeni, nem úgy lettek teremtve, nem kompatibilis velük.  Az "enyém" gondolata megzavarja őket, interferenciát okoz bennük, feszültséget kelt. 

De van olyan, hogy egy sejt el lett zárva a kommunikációtól, egy olyan rezgés által, ami interferenciába került vele. Ilyenkor a sejt nem megsértődik vagy elfordul az egésztől, hanem igyekezne ő a dolgát tenni, csak el van 'vágva'. Az mondjuk, blokk, elfojtás keletkezett. És pontosan érzékelhető az érzelmeken keresztül.
Az érzelmi rendszer= kommunikációs rendszer, az együttműködés rendszere, ami áramlik, és viszi az információt egyik sejttől a másikig. 

Az emberi társadalom annyival bonyolultabb, hogy ott nem alakult ki az a fajta egység, ami a sejtek szintjén igen. Nincsen összerendeződve, ezért mindenkinek van egy jó ötelte, ugrál ide vagy oda, ezt gondol, azt gondol, ezt csinál, azt csinál. 

Amikor elveszíted a szabad akaratot, és ez nem arról szól, hogy bárki elvenné tőled, hanem te magad adod fel - vagyis rájössz, ki vagy te - kapcsolódsz egy rendezettségbe, és kinyilvánítod, ki vagy te. 
Ezt az elmének felfogni szinte lehetetlen: megszűnik a kérdező, eltűnik az 'énérzet', minden arról szól, hogy csak áradsz.  Megszűnik az individuum. 

Ahogyan a sejt szintjén: a sejt ide mozog, oda mozog, ezt termel, azt termel... jól működik, és nincsenek privát ötletei. 


2013. okt. 18.

Célkitűzés 0. lépés

Nagyon modern dolog a célkitűzés. Kigondolod és kész. Feldarabolod: kis cél, nagy  cél, még nagyobb, és haladsz a célod felé gőzerővel. A menedzserkönyvek és a hogyan-legyünk-sikeresek könyvek állandó és újra és újra visszatérő szlogenje. Remek, mondhatnánk. Milyen egyszerű is a megoldás. 
De jelentkezzen az, aki nem bukott bele! 
A hogyan-legyünk-sikeresek-könyvek nem beszélnek a 0. lépésről, hogy az vajon a te utad-e, te arra vagy rendeltetve, vagy csak elirigyelted valakinek a sikerét, és te is olyat akarsz magadnak? 

Csak kigondolod és kész, ugye?
Elirigyelhetsz valamit a világban. Például azért, mert nagy kereslet van rá. Vagy mert gazdaggá tesz. Vagy híressé. Netán befolyásossá. 
De ha valójában magadhoz engeded a gondolatot,  és kiderül, hogy a lelked, a lényed viszolyog tőle? Akkor mi van? 
Gondolkodhatsz, célkitűzhetsz... ameddig csak akarsz... eredménytelenül.
Tehát a gondolat nem elsődleges. 


Mert sokkal kevésbé a gondolatokkal teremtünk, hanem inkább az aspektusunk bír egyfajta vonzáskörrel. Ez az, ami meghatározza, hogy mivé válhat valaki - nem direkt módon - az által, hogy mihez van tehetsége. De lehet, hogy az illetőnek a testi érzékszervei közül valamelyik fejlettebb.  

Ott van például az abszolút hallás. A zenei tehetség velejárójaként tartják számon.
Akinek ez nincsen meg, kitalálhatja a felszínen, hogy zenét fog szerezni, 8 hangszeren fog játszani, de nem fog menni neki... nem arra rendeltetett - és ezt nem egy külső erő határozza meg, hogy mi  lehetséges vagy sem... 
Minden lehetsz, mindent tehetsz... és még sincs minden harmóniában a lényeddel. 
Ha felismerted az utadat, az életcélodat (nevezzük inkább az aspektusod vonzáskörének, ami sokkal tágabb fogalom), akkor megtetted a 0. lépést. 

Ha ezek után válogatod ki a gondolatok tengeréből, és használod a neked megfelelőeket, és ez a cselekvésedben is megjelenik, akkor "törsz a célod felé". 
Célkitűzés? Ebben az esetben már inkább kiválogatás. 
Egységben vagy. Vagyis összehangoltad az aspektusod célzóberendezését (intuíció, sugallat, megérzés)  az ego célzóberendezésével (gondolat), azok egyfelé  mutatnak: onnantól kezdve az erőd teljében vagy. 
Elkerülhetetlenül megvalósul. Amit úgy neveznek, hogy veled van a szerencse, a szingularitás, könnyen összejönnek a dolgok, mintha nem lenne akadály. A teljes önvalód és annak minden szintje egy irányba hat. 

2013. okt. 9.

Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.
Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 
Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.
És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.
Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 
(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)
Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 
Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.


2013. szept. 5.

Energia a változtatásra

image credit: YogiNora

Sokszor vágyunk is a változtatásra, mert érezzük, hogy a jelenlegi helyzet nem fenntartható tovább. Vágyunk rá, DE...
És ez a DE sokszor nem abból áll, hogy nem tudjuk, mi lenne a jó irány, nagyon is tudjuk...
hanem abból, hogy nincs hozzá erőnk, nincs elég energia a változtatáshoz.

Amikor ez a helyzet, akkor valahogyan energiát "kellene" gyűjtenünk.

A tapasztalatom szerint, amikor az érzelmi terheket feloldjuk és letesszük, az sokszor  már önmagában is akkora energiafelszabadulással jár, hogy szárnyalni tudunk tőle. És a felszabaduló energiát annyi minden jó dologra tudjuk fordítani:
* gyógyulásra
* egészséges szokásokra
* több figyelemre, magunkra és másokra
* fizikai változtatásra, mozgásra, újrakezdésre
* valaminek a megtanulására
* valaminek vagy valakinek az elhagyására
* újabb változtatások generálására


Íme egy példa rá:
"Egy hónapja, hogy Nálad jártam, és azt kell mondjam JÓ.
Jó volt, azóta is jó, jól vagyok. Nem tudom meddig tart ez az állapot, remélem sokáig fent tudom tartani, de minden sokkal jobb lett, ami bennem van. Sokkal több energiám van, nem vagyon depressziós, és meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom az engem ért támadásokkal (amit én eddig annak éreztem). Sokkal jobb a kedvem, és 3 hete fogyókúrázom, mert van rá energiám és 5 kg-tól sikerült megszabadulnom. Szeretném, ha ezen az úton tudnék haladni továbbra is.
Már több mindenkinek ajánlottalak, akik látják rajtam a változást, szeretnének Téged felkeresni, csak még kicsit hezitálnak a távolság és az anyagiak miatt, de szerintem ők is látják, hogy ez másként nem megy, valahogyan ezt el kell kezdeni." C.R.K.


2013. júl. 22.

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

2013. júl. 6.

Miért szenvedünk? A 7 legjobb a Legrosszabb kifogások listáján

Miért szenvedünk?

Ötletem sincs, hogy mi értelme. Őszintén.

Különösen amióta azzal foglalkozom, hogy hozzásegítsek embereket ahhoz, hogy kevesebb legyen a szenvedés, jobban érezzék magukat a bőrükben, jó legyen nekik. Mert van rá mód, eszköz. Minden. Ha van egy probléma, akkor létezik rá megoldás.

Már csak emiatt is nehezemre esik, amikor csak nekem fontos, hogy megoldódjon az a probléma. A probléma elszenvedője egy kifogással áll elő.
Valaki egy újabb borzasztó kifogással állt elő, ami jó apropót ad, hogy összegyűjsek egy párat:

1.) A sors így akarta
 -Nem jövök, mert a gyerekeimet fel kellene ébresztenem. (vakáció van,  a korábban megbeszélt találkozóra várom, 1 óra múlva találkoznánk)
 - Ez a te időd, magadra szántad ezt az időt, a te problémáddal foglalkozunk. Kellenek ehhez a gyerekeid most?
 - Tudom, hogy ezt már megbeszéltük. De ha a gyerekeimet nem hozhatom, akkor nem jövök. Biztosan a sors így akarta.

2.) Az anyukám tudja
 - Nem jövök el, mert az anyukám egy hete mondja nekem, hogy veszélyes helyre megyek. Teljesen megijedtem.
 -Az anyukád tudja, hogy hová mész?
 -Nem.
- Az anyukád tudja, hogy mi ez a módszer?
-Nem.
-Az anyukád találkozott már valakivel, aki legalább ismeri ezt a módszert?
-Nem. De az anyukám tudja.

3.) Születésnap
- Hááát... azt hiszem inkább mégiscsak megvárom a születésnapomat. Azt hiszem, akkor fogom megoldani a problémámat. Igen, a születésnapom, az jó lesz.
- És mikor van a születésnapod?
- 8 hónap múlva.
-És addig? Szerinted addig érdemes szenvedni?
-De az egy jó nap.

4.) Túl sok probléma
- Ha egy alkalommal nem tudom megoldani az összes problémámat, akkor nem is kezdek bele.
- Ha egy alkalommal megoldanád mondjuk az 50 %-át, és 50%-kal könnyebb lehetne az életed, az nem érdekelne?
- Nem.

5.) Előző élet
-Nem jövök el, mert ez a probléma az előző életemből származik.
-Rendben. Akárhonnan is származik, a mostani életedben okoz gondot, igaz?
-Igen.
-És, nem lenne érdemes a mostani életedben megoldani?
-De igen. A jósnő megmondta, hogy honnan származik. Visszamegyek hozzá.
-És a jósnő megmodja a megoldást is?
-Nem.
-Akkor, nem lenne jó, ha meg tudnád találni a saját megoldásodat?
-De igen. Megkérdezem a jósnőt.

6.)Sürgős
-Igen, eszméletlenül sürgős, hogy megoldást találjak rá...
-Sürgős? Mióta áll fenn a probléma?
-5 éve.  Szóval, akkor jöhetek holnapután?
-De holnapután ünnep van. Pünkösd, mindenki szabadságon van.
-Jaaaa, hát nekem MÁSKOR nem jó.

7.) A férjem főnökein múlik a gyógyulásom
- Nekem rettenetesen fontos, hogy megoldást találjak a sürgős egészségügyi problémámra.
- Rendben. Beszéljük meg az időpontot.
- Igen. Majd ha a férjem el tud hozni. De ő külföldön dolgozik, és ha szabadságot kap.
- És az mikor lesz?
- Azt nem lehet tudni. Majd ha a főnökei elengedik. A főnőkei majd szólnak, de legutóbb is két nappal előtte szóltak, szóval ezt előre nem tudom... de kábé három hónap múlva...
- Akkor gyere el másképp. Busszal, vonattal? Esetleg valaki más elhoz?
- Hát azt nem! Én csak autóval közlekedem.

***

Nem panaszkodásból gyűjtöttem őket ide.
Akkor miért?
Azért, hogy felhívjam a figyelmet rá. Mindannyian találkozunk vele az életünkben. Az emberek rutinszerűen csinálják. Kifogás. Hazugság. Egyfajta stratégia arra, hogy elkerüljék, tompítsák a fájdalmat, hogy ne kelljen a nyers igazságot kimondani. Vagy egyfajta stratégia arra, hogy igazolják maguk előtt, miért nem kell az ígéretüket betartani.

Mert ha kimondanák az igazságot, akkor kiderülne, hogy tarthatatlan, fenntarthatatlan tovább az a dolog. Megoldást kíván, változtatást. Nincs tovább takargatnivaló.
Új irányba lehet tovább menni. Vége a kifogásnak.

Én pedig csak bátorítani tudlak. Igen, az igazsághoz bátorság kell.
Ismered a mondást? Az igazság szabaddá tesz.

2013. jún. 19.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

2013. jún. 12.

Hogyan kerüljük el a kritikát?

A rövid válasz: sehogy.
Szerintem nincs rá mód.
Ha neked mégis van rá ötleted, oszd meg velem!
Addig is, olvasd a kritikáról szóló bejegyzésemet:

Bármit csinálsz, kritikát fogsz kapni.
Ha nem csinálsz semmit, kritikát fogsz kapni.
Talán ha meghalsz? Igen, ez még egy esély, mert halottról vagy jót, vagy semmit...
De ezt sem nagyon tartják be az emberek, úgy hogy ezért meghalni nem érdemes. Jó esély van rá, hogy a halálodat is meg fogják kritizálni, és a halálod után az egész életedet.

Attól, mert valaki nem mondta ki vagy meg neked a véleményét, nem jelenti azt, hogy nem kritizált meg. Legfeljebb csak annyi történt, hogy nem hangosította ki, így a fizikai füleiddel nem hallod. Attól a kritikája ott van minden mozdulatában és pillantásában kimondatlanul.
Van amikor úgy kapod a kritikát,  hogy elfordulnak tőled. Közönyössé válnak. (A közöny nem egyenlő a semlegességgel.)
Máskor vagy mások mézes-mázosak feléd, mert nem akarnak megbántani, de mögötted... megkritizálnak.

Tehát úgy tűnik, nem lehet elkerülni a kritikát.

Ezek szerint magával a kritikával lenne jó kibékülni.
Például így:

A kritikának nem sok köze van ahhoz, amit csináltál vagy nem csináltál. Csak egy kiindulópont.
Sokkal inkább arról szól, hogy az illető szerint 'mit és hogyan kellett volna/kellene csinálnod'.
Vagyis az ő saját értékrendjét osztja meg veled ilyen formában. 
Ha egyezik az értékrend a tiéddel... akkor ugye nincs is sok dolgod, az örvendezésen túl.
De amikor nem, akkor a kritika érint, bánt.

Vagy lenyeled, vagy kiköpöd...
Forgatod, rágcsálod, újra és újra előveszed.
Rossz napjaidban jól lehúzod magad vele, bántod magad vele, komoly szenvedést generálva.
És ha el is hiszed, vagyis magadra vonatkozatod, akkor még fel is tudod habosítani:
Így lesz egy sótlan süteményből ... borzasztó feleség.
Egy eltört csészéből ... ügyetlen, buta gyerek.
Egy elfelejtett időpontból ... szívtelen apa.

Ha érint, ha bánt a kritika, akkor érdemes megvizsgálni a saját értékeidet, a saját értékrendedet. Abban megfürdetni a kritikus mondatokat. Fura módon, ebben olvadnak szét alkotóelemeikre a kritikus mondatok.
Persze lehet, hogy nincs is neked olyan. Akkor valószínűleg bárkinek a kirtikája ide-oda dobál téged. Talán még hozzá is csapkod egy-egy kiálló kőhöz.

Ilyenkor a legjobb, ha tisztázod - legelőször magaddal. Neked mi az érték? Ki vagy te?
Ha ezt nem tisztázod, hogyan tudnád kezelni bárki jó vagy rosszándékú véleményét?
Mert úgy tűnik, hogy a kritika ki nem kerülhető.



2013. jún. 4.

Mi a baj a sértődéssel?

Csak annyi, hogy mindenre ráfröcsög.

Ha én vagyok megsértődve - most mindegy, hogy jogosan vagy sem -, akkor fröcsögök. Magamra és a másikra... Egy egész csoportra... Egy vallásra... Egy országra...
Minden baj.
Sértődöttnek lenni nem jó.
Valamit tennem kell.

Ha nem akarok fröcsögni, akkor
1) kiirthatom azokat, akikre meg vagyok sértődve...
2) megszakítok minden kapcsolatot azzal vagy azokkal, akikre meg vagyok sértődve...
3) megtalálhatom magamban a sértődés feloldását.


Ha az 1) változatot választom, és még hatalmam is van hozzá, talán még sikeres is leszek. Háborúzom. Elpusztítok. Kiirtok. Családtagot, barátot, embert, fajt, népet, országot. És magamat. Erről az utóbbiról a háborúsdiban keveset gondolkodom, de valamilyen szinten én magam is áldozata leszek az írtásnak. Sokba kerül. Borzasztó ugyanis lekaszabolni a másikat. A lélek megsínyli. Még akkor is, ha többi vérző seb begyógyul és a levágott végtag visszavarraható.

Ha a 2) verziónál maradok, akkor nagyon hamar egyedül maradok. Megszakítok minden kapcsolatot. Kitagadok. "Nem vagy az ismerősöm többé, nem viselem el, amit mondasz, teszel! Ne állj velem szóba! Elfogadhatatlan, amiben hiszel, elfogadhatatlan a kultúrád, elszigetellek, gettósítalak. "
'Szuper ötlet' ... de működik?
Az a megfigyelésem, hogy ezzel még egy lapáttal ráteszek a saját  sértődésemre. Ugyanis az esetek többségében a Föld nem akkora nagy, hogy meg tudnék szabadulni a sértődésem alanyától.
Látom. Ott van. A szomszédom. A barátom... volt. A nép, a faj, a vallás, nem szűnik meg, az ország sem költözik el, szóval hiába szigetelném el magamat, hiába a vaskos kerítés, amit is felhúzok, csak a saját kilátásomat szűkítem. Ott van az a fránya a társaságomban, az életemben, és én fröcsögök tovább. Másokra. De magamra is jut bőven belőle.

Tehát, ha nem elégít ki az első két lehetőség, mégis csak találni kellene egy jobbat:

3) valahogyan saját magamban kellene feloldást találni arra a sértődésre.
Emlékszel?  Most mindegy, hogy jogos vagy sem. Nekem fáj.
Borzasztó bevallani, elismerem.
A másik sértett meg, és nekem fáj.
Oldja meg ő...
De a fenébe is, nekem fáj!
Nincs hová menekülni előle. Kiirthatom a másikat, elszigetelhetem magamat, a sértődés ott van, és fáj. FÁJ!
Kitépném, de nem lehet. Eltakarnám, de nem tudom... amíg...
fel nem adom a küzdelmet, és nem hagyom, hogy kifollyon belőlem.
Amíg nem hagyom, hogy elhagyjon. 
Sűrű fekete folyó, mint egy gennyes sebből kígyók távoznak, fúj, büdös... aztán szürke patakká válik és egyre tisztul. És gyógyul. És ebben az áradásban valahogy békére lelek.

Legelőször magammal. Értelmetlenné válik többé a fröcsögés.
Békére lelek magammal, és békét találok a másikkal is. Jogos vagy jogtalan a béke? Vicces már a felvetés is. Hát nem mindegy?
Igazából, a lelkem mélyén erre vágyom. Békére, egymás mellett élésre. Sőt, ha mód van rá, egymás segítésére. Új világ kezdődik. Velem és bennem. Ez jó nekem.

Feloldom a sértődéseimet. Mert ez jó nekem.
Nem akarom fönntartani többet se a jogosat, se a jogtalant.
A családommal kapcsolatosat. Az apámmal, anyámmal, gonosz rokonsággal kapcsolatosat. És a szomszéddal valót se. Se a cigányosat. A zsidósat. A feketét. A fehéret. A magyarsággal kapcsolatosat. Az ősmagyar sértődéseimtől egészen Trianonig, és még tovább, egészen Európáig, IMF-ig, sőt köbüki újmagyarságáig.
Hadd menjen mind.
Egyet sem akarok tovább tárolni, mert nekem fáj. 
Elengedem. Nem érdekel tovább  jogosság vagy nem jogosság.
Szabad vagyok a sértődéstől. Így kezdődik az én új világom.

És a tiéd?


---

további írásaim itt:  http://makayaniko.blogspot.hu/

2013. máj. 22.

Torokfájás - a láthatatlan gonoszok

Nincs betegség, csak tapasztalatváltozások vannak.

Mindjárt végig is vezetem egy egyszerű torokfájáson keresztül, mit is értek alatta.
Segítségül szánom, ha megérted, könnyebben szabadulsz te is alóla:


Fáj a torkom. Nagyon. Borzasztó. Azt gondolom, hogy a kis betolakodók (bacik, vírusok) elfoglalják a testem. Úgy érzem, óráról órára nagyob területet harapnak belőlem. Fáj, fáj, fáj.

Hogyan reagálok rá? Türelmetlenné, tehetetlenné válok. Háborgok. Nem tudok aludni. Ahogy jobban fáj, jobban megijedek. Nem elég, hogy fáj, haragszom magamra, mert 'miért engedtem'. Meg kellett volna előzni... De most már mit csináljak? Hiszen fáj. Tea, gyógynövény, C-vitamin satöbbi... Ismert kezelések. Még egy pár gyógyszert is bekapkodhatnék. Miért nem a gyógyszerrel kezdem? Haragszom magamra, nem hiszek a gyógyszerben, nekem kéne megoldani, nem?

És ki lennék a gondolat nélkül, hogy a kis betolakodók elfoglalják a testem?
Aki nem védekezik.
(Hát ez fura. Ezzel mi a csudát lehet kezdeni? A betegséget le kéne győzni, nem?)
Akkor én most szabad prédája leszek a kis láthatatlan gonoszoknak?
Fura, de maradok a lehetőséggel, hogy nem kell védekezni. Hagyom, hogy jöjjenek a láthatlanok. És ahogy megértem, hogy nem kell ellenállni, látom a lelki szemeim előtt, hogy a láthatatlan kis gonoszok csak jönnek... és egyszercsak mennek. Mert nincs nekik maradásuk. Nem védekezem. Szabadon elvonulnak.
Még furább.
Rájövök, hogy nem a kis betolakodók foglalják el a testem, hanem én hagytam azt a részt lakatlanul. Mondhatnánk élettelenül. Persze, hogy fáj. A lelkemben is. Otthagytam lakatlanul, mert benyeltem valamit, nem akartam konfliktust, nem mondtam ki, leblokkoltam...

Otthagytam lakatlanul, élettelenül, és a természetben minden újrahasznosítódik. Jönnek a láthatatlanok. Olyan vagyok, mint a komposzt, újrahasznosítják máris azt a részt. Nincs részvét, meg temetés... Vicces, amikor erre rájövök.
Kacagnék, ha nem fájna annyira. Csorog a könnyem.
Rájövök, hogy a többi betegség se más. Csak az újrahasznosítás formája különbözik.
Vicces az egész. Rálátok a blokkra. Én hagytam ott, és jönnek kukázni hozzám.
Ami él, tele van életerővel, azt meg sem érintik a láthatatlanok.

Valami nagyon megváltozott.  Fényre került a halott rész. Érzem.
Erőt érzek a tehetetlenség helyett.
Szóval nincs itt  semmilyen háború, nincs itt legyőzés...
Csak az erőviszonyok rendezése zajlik. Belém harapnak a galádok, amíg azt nem mondom, hogy állj, lehet tovább sétálni, ez a rész nem komposzt, hozzám tartozik! Nem látjátok, hogy élő?! Menjetek máshová újrahasznosítani! Nem védekezem, csak felismerem a folyamatot.

És ahogyan ez zajlik bennem, valami szabaddá válik, mintha megkönnyebbülés lenne.
A testben pedig megjelennek azok a kis sárgás-izé-váladékok, tudod, az orrban, a torokban, azt jelezvén, hogy az erőviszonyok rendezése tényleg eldőlt.
Kicsit még levertnek érzem magam, talán a lázam is fölmegy, gyorsítván a takarítást, de pontosan tudom, hogy a dolog eldőlt, élek, minden porcikámban. És múlik a fájdalom.

Legyőztem?
Tulajdonképpen hálás lehetek az újrahasznosítóknak (bacik, vírusok), hogy belém haraptak. Nagy leckét kaptam tőlük ... magamról.


2013. máj. 17.

Barázda a lemezen - avagy létrehozás, alkotás, és hogyan működünk?

Válasz Colette kérdésére. 

Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"


Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:

A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni. 
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki  jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már  maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.

Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal.  Egyrészt. 
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló. 
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?

Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan. 
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül  csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés.  A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje. 

És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz.  Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta. 

A múlt barázdájában  pedig maradnak  a reflexek és a halott szokások.

2013. máj. 7.

Fantáziavilág

Heverésztem egy kicsit a hintaágyon. Talán bele is bóllantottam a nagy heverészésbe, mire rájöttem, hogy le is feküdhetnék rá. Becsuktam aszemem, ez ám a kellemes napsütés, nagyszerű a hőmérséklet, de jó is...
Míg nem... egyszer csak azt éreztem, hogy elindul a hinta. Ütemesen elkezd ringatózni. Talán megfújta szél? Ki tudja... milyen kellemes, fel, le, fel, le. Furcsa módon a hinta nem a normális hintázós irányba indult, hanem keresztbe. Érdekes... Ezen nem akadunk fenn.
Fel, le... fel, le...
Csak nehogy neki ütközzön az oszlopnak!
Fel, le... fel, le...
Jaj'istenem ez gyorsul... Hű, ez most már tényleg nagyon gyors. Már a gyomromban is érzem a hintázást. Azt hiszem ez már kínosan gyorssá vált...
Hű, ez már tényleg nagyon erős...  - és kipattant a szemem, hiszen mindjárt felfordul a gyomrom.

És abban a pillanatban... kiderült... hogy a hintaágy meg sem mozdult. Állt békésen.

De a gyomrom jelezte, hogy milyen ereje van az illúzióvilág egyetlen gondolatának.
Döbbenettel keltem fel, mert egy pillanat alatt megértettem, hogyan vagyunk rabjai az illúzióknak.
Az enyém egy gondolat volt csupán, de vannak, akik komplett világokat építenek fel maguknak.

Vannak, akiknek a világai félemetesek, borzasztók. Ezekből elég könnyű felébredni, különösen, ha keresi valaki a kiutat.
Vannak akik magányosságról, áldozatságról szóló világokat hoznak létre. Aztán ott vannak a világ megmentői, akiknek a saját élete romokban áll. Vagy a tökéletességről álmodók. Az örök fiatalok, a meg nem állók.
Mások sokkal "kellemesebbeket" hoznak létre, szépségről, hatalomról, gazdagságról, erőről, mint például annak a hölgynek férje is - pár hete beszéltünk -, aki pornófilmeket bámul rendszeresen, és nem tud leakadni róluk.

Meg kell mondjam, ezekből a "kellemes" világokból nem feltétlenül egyszerű a felébredés, hiszen az álmodó jónak, kívánatosnak tartja a világát fenntartani, és nem köszöni meg, ha a világát bárki veszélyezteti. Mert ha egy kicsit is megkapargatjuk azt a kellemes világot, kiderül, hogy igen törékeny, igen stresszes...

Fantáziavilág.
Semmi köze a valósághoz.
Csak akkor derül ki, amikor felébredsz.
És milyen jó, felébredni.


2013. ápr. 23.

Lélek Fényesítő utazások- könyv

Örömmel osztom meg veletek, hogy megjelent a Lélek Fényesítő utazások című könyvem.


Ritka kincs, amikor az eredethez térhetünk vissza.
Ahhoz, amikor a megértés, a tapasztalat születik. Amikor még nem kerül rá semmilyen körítés, semmilyen mese. Olyan tiszta, egyszerű, áttetsző esszencia, amit ha valaki “megkóstolt”, mindig is keresni fogja.
Ebből az esszenciából született ez a könyv. A kliensek önmagára ébredésének esszenciája. Olyan nekem, mint egy csodálatos drágakő.
Élő beszámoló. Napról napra bővül a tapasztalat. Mint amikor a drágakő újabb és újabb árnyalatát fedezzük fel. Megszűnik a terápia, kliens és terapeuta, marad az újra és újraszülető kíváncsiság, és a vágy, hogy megosszuk a tapasztalatokat és felismeréseket.




Mit is írhatnék még róla, hiszen van már róla rövid bemutatás és hosszabb. Beleolvashatsz és megrendelheted.
Örömmel veszem a kérdéseket és a véleményeket.

2013. ápr. 22.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.


2013. ápr. 18.

Szép nap ez a szorongásra... vagy mégsem?

Szép nap ez a szorongásra. Vannak napok, amikor így ébredek. Nem mintha ez egy döntés lenne, hanem csak azt veszem észre, hogy szorongok. Hajlamos vagyok rá, ezt már megfigyeltem...

Byron Katie-t hívom segítségül. 4 kérdés, és szabadulok.

tehát a kijelentésem: Szorongok, boldognak kellene lennem.
1. Igaz ez? Igen. Hát, így érzem.
2. Teljesen biztos vagy benne, hogy ez igaz?
Igen. Vagyis a szorongásban. De hogy boldognak kellene lennem? Nem is tudom... Talán nem kötelező...
3. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
Nem is tudom... Talán... bántom magamat. Zaklatom magamat, hogy milyennek kellene lennem. Bántom magamat, mert nem vagyok az. Bántom magam, valami miatt, ami nem vagyok.  Ez borzasztó...
ráadásul... ez elég irracionális. Bánthatnám magam, mert nem vagyok a kínai elnök, vagy nem az enyém az Eiffel-torony. Vicces, de ezek az utóbbi gondolatok nem mozdítanak. Akkor mi van abban az előbbiben, ami miatt szorongani érdemes?
4. Ki lennék, a gondolat nélkül, hogy boldognak kellene lennem?
Valaki, aki elfogadja magát annak, aki. Akinek nem kellene másnak lennie. És nem szorongana amiatt, ami nincs. Akkor jól érezném magamat, hiszen nem szorongok. Akár még boldog is lehetek.
Akár...
Szép nap ez a boldogságra.

---
 Eddig még soha, de soha nem okozott más szorongást nekem, mint egy gondolat, amit elhittem.
Szóljon, aki tud találni valami mást.

2013. ápr. 9.

Miért bocsássak meg?

Miért is?
Ezt kérdezte tőlem valaki. "Miért bocsássak meg, amikor nem akarok annak a személynek semmi jót, aki rosszat tett velem? Miért bocsássak meg, amikor nem akarok vele szóba állni, nem is akarok vele találkozni. Mi értelme van a megbocsátásnak?"

Azért bocsáss meg, hogy szabaddá válj a saját gondolataid, hiteid, félelmeid béklyójától. Nincsen köze a másik személyhez, a másik tetteihez.
Azért bocsáss meg, hogy kinyílhasson az élet  a számodra, hogy ne rekedj meg a múltban.

A megbocsátás nem egy szívesség, amit a másiknak teszel. Te magad válsz szabaddá.

Azért bocsáss meg, mert a lelked mélyén valószínűleg te is vágynál arra, hogy rendezd a haragos helyzeteket. Ha nem vágysz rá, akkor érdemes mélyebbre ásni magadban, mert lehet, hogy a sértettség beszél belőled.

Van úgy, hogy valaki hamis erőt vagy felmentést nyer azáltal, hogy egy helyzet, egy személy iránt táplálja a sértettséget, a haragot. Ezzel gyakorlatilag el tudja tolni magától a döntést, a megbocsátást, áthárítja a felelősséget a különböző helyzetekben. Ez roppant "kényelmes" lehet. Csapdahelyzet. 
A külső szemlélő akár még láthatja is, hogy az illető csapdában van, és fel is kínálhatja neki a lehetőséget, hogy szabaduljon belőle. De az illetőnek magának kell rendelkeznie a szándékkal, hogy véget akar vetni neki. 





2013. ápr. 5.

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.


2013. febr. 25.

Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.




2013. febr. 5.

Hogyan lesz a gardróbtakarításból pár fölösleges kiló ledobása?

A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan.  Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be: 
-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk
-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni
-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja
-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket. 
-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja

Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.

Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül. 
Mert nem olyan egyszerű.
Mindenről dönteni kell.  Ez marad, ez megy, ez még használható. 
Idáig könnyű.  
A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy,  vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...
Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá? 
Hát, igen. A félelem csak beszól...
Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?

Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?
A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.

És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét. 

És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek. 




                                                 

2013. jan. 21.

Az elengedés avagy a lélek tusolása

Az elengedés a lélek tusolása. (A"belső utazás" pedig egy jó szappan.)
Az elengedéssel nem szívességet teszek a másiknak, hanem én magam mosom le a lelkemre került piszkot. Ennyi.
Ha elengedtem, nem akarok tovább tocsogni benne. Elengedtem.
Nem húzom vissza.
Ha elengedtem, az nekem jó.

Ahogy a zuhanyozással lement piszkot sem tartogatom és nem elemezgetem. És nem kezdek el síránkozni, hogy mennyi mocskot kellett ma lemosni magamról. Nem csatlakozom fórumokhoz, nem tartok róla konferenciát. És azt sem akarom, hogy a sorstársaimmal egyesületbe tömörüljünk miatta. Nem akarok sebzett lelkűek társaságát. Nem akarok se a sárosoknak, se a tisztáknak a gyülekezetébe belépni. És plecsnit sem érdemlek azért, mert megfürdettem a lelkemet. 

Van amikor amúgy gyakrabban van szükségem a tusolásra, van amikor nem. Ahogy az élet hozza.
De a magam részéről már nem keresem a lelkemet sárossá tevő helyeket... 

És szívesen zuhanyozom, ha csak poros lettem, akkor is.
De legyen az bármilyen sár vagy dagonya, ami rám fröcskölődött,  tudom, hogy az nem én vagyok. Nem vagyok egyenlő a haraggal, fájdalommal, félelemmel. Nem gyártok belőle többet identitást. Sem a magaméból, sem a máséból.

Nem vagyok hajlandó többet azonosulni a sárral.
De azért örülnék neki, hogy ha a lélek fürdetése ugyanolyan természetes lenne, mint a fogmosás...
Mennyi ragyogó lélek! -mondanánk. 
És öröm lenne együtt lenni, mert látnánk az egymás ragyogását. Nem gyűlne, nem száradna ránk a sár  évekig. Ragyogó világ lenne.


•••

Ébresztő!

2013. jan. 16.

A harag nagy úr

A haragnál nem is tudok nagyobb urat. Mindent akar. Kitölti a jelent. Átszínezi a múltat. A jövőről pedig kategorikus döntést hoz. Így birtokol teljesen.
Nem éri be kevesebbel.
Sokat kíván?
Pedig lehet, hogy egyszerűen indult...  lehetett ártalmatlan sértődés az alapja.
Lehet, hogy gonoszsággal párosult, akkor "jó okod van rá", hogy haragudj.
Minél több energiát fektetsz belé, annál többet kíván.
Identitást ad. Ego-t növeszt. Törvényeket ír. Bosszút forral.
Jusson eszedbe, ha nem állsz szóba a családtagoddal, a munkatársaddal, vagy a halálos ellenségeddel.
Jusson eszedbe akkor is, ha meghalt már akire haragudtál. Mert a haragnak nem számít, hogy élő vagy holt: ő téged ural. De biztos, ami biztos, keres majd új haragudni-valót az élők között is.

A harag felfújja magát, és téged is.
A haragnak igen jó barátja a bosszú.
De a bosszú?  Harag nélkül mit sem ér.

A harag bezár. Megkeményíti a szívet. Elfojtja a szabad áramlást.
Megkeményíti a hangot. Összeszorítja a szájat.

A harag a legjobban attól fél, hogy nem lesz igaza.
Meg attól is, hogy fel kell adnia a hitét erőről, irányításról.
A harag az, ami nem akarja, hogy tisztázzuk a félreértést.
Nem akarja, hogy megértésre jussunk. Nem akarja, hogy kiderüljön... bármi is az.
A harag nem segít. A harag ki- és betart.

Mert ha  kiderülhetne a valóság, az derülne ki, hogy a harag önmagában semmi. S E M M I.
Kell hozzá az, akitől az erejét nyeri.
És képzeld, nem a haragosodtól  gyűjti az energiát.
Nélküled élettelen. Te vagy az, aki élteted.

Ha ez kiderülne -mert egyszer úgy igazán megélnéd-, akkor talán nem akarnád  többet az életerődet a haragnak adni. És megbocsátanál azoknak is, akik még nem értik.

És akkor a haragnak nem lenne többet fogása rajtad.
Először elhagyná a jelenedet.
Kieresztené a markából a múltadat.
És szabaddá válna a jövőd.
Leomlana az identitás, az ego, felragyogna a valódi lényeged.
És nem akarnád, hogy lemenjen nap a te haragoddal.


•••


Napos kert