2011. okt. 15.

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.
Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.
Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.
Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott
ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.
És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 


2011. okt. 13.

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:
Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.
Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.
Furcsa nem?
Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:
-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről
-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul
-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.
És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.
És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

2011. okt. 6.

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?
Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 
Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 
Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 
És a régi talán elhagy. Elhagy magától.
Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...
Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.
A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 
Mondd, Neked mi a vágyad?
Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...
Csak úgy, az öröm kedvéért.

---
Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.
Elővettem egy régi vágyamat. 
Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 
Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.