2010. márc. 30.

Brandon Bays-zel Indiában 7.- Varanasi új szemmel

Varanasi az élő város. Találkozni a helyiekkel szintén nem turista program.

Brandon Bays nagy mestere a meglepetéseknek. Napnyugtakor újból hajóra ültetett minket. Nem mondta hová megyünk, meglepetés. Úgy tűnt, egy teljes ciklust írt
le az élet itt a Gangesz mentén. Új szemmel láttuk mindannyian. Az esti tűzszertartások hangja, ahogyan a kihangosító ordította a mantrát, különleges hangulatot teremtett. Minden élővé vált.

Ahová érkeztünk, egy helyi palota. Pár emelettel magasabban a Gangesz partján. De a halálnak semmi nyoma. Virágfűzérek, virágdíszítés, indiai tánc., mécsesek ezrével. Ünnepelni jöttünk. Az életet tisztelni.

Gyönyörű. Mesebeli. Ízletes. Hangulatos. Az érzékszerveink csak úgy itták az élményt. Mindent gondos kezek készítettek elő.
Annyi dolgunk volt, hogy elfogadjuk teljesen. Felszabadulva a város terhei alól, így vált igazán értékessé az este, hogy ezt az élményt hozzuk magunkkal Varanasiról az emlékeinkben.

2010. márc. 28.

Brandon Bays-zel Indiában 6. -Varanasi

Varanasi, a halálváros
Hajnalban indulunk grandiózus csónakokkal. A Gangesz vezet minket. Ha szent a Gangesz, akkor itt aztán százszorta az. Ide jön meghalni minden hindu, aki csak teheti. Gazdag vagy szegény, mindegy a Nirvána várja őket a hitük szerint. Aki nem itt hal meg, annak legalább a hamvai kerüljenek a Gangeszba.

Hivatalos és nem hivatalos halottégetők sora a folyó partján. Hajnalban kezdődik. Csak nappal égetnek. Tél van, rövid a nap.
Egy város, ami hospice-szolgálatot teljesít? Kegyeleti okoból nem fotózom őket, megkérnek rá minket.

Mit keresünk itt? Talán turista-látványosságot? Nem, nem. Mélyebb oka van ennek. A halállal való formai találkozás, előhozza belőlünk mindazt, ami nem volt bennünk nyugvóponton. Szép a fogalmazás. A halál félelmetes. Ezt tanítják nekünk szavakkal és tettekkel. A nyugati kultúrában tessék elbújtatni. Minket a szép és csillogó dolgok érdekelnek. Örök fiatalság, ráncmentes élet... Tényleg az? A tapasztalatom szerint bármennyire is igyekszünk magunkat kivonni a hatás alól, az élettől nem lehet megmenteni senkit. Úgy néz ki a haláltól sem. Nem nagyon szaladgálnak itt 1000 éves emberek. Szóval tetszik vagy sem...

Sűrű a levegő, el nem tudom dönteni, hogy a pára vagy a füst nyomja rá a bélyegét a lélegzetre. Elbújnék a füst elől, betakarózom vastagon egy sál mélyére, itt ez a nedves füst ember húsából származik...
Borzongat. Felismerem az ítéletet. Elhagyom.
Családi és kulturális örökség úszik vele. Nem volt több, mint a fejemben cipelt korlát.
Aztán kinézek. És a halálváros nem az többé, ami volt. Élővé válik. Szépnek látom a hajnali fürdőzőket. Meglátom az áhítatot az arcukon. Őket a szentség mossa.

Ahogy megváltozik bennem mindez, lassan a hajnal reggellé válik. Még mindig korán van. ahogy a nap folytatódik, lassan úszik tova 150 ember nyugati világképe.

2010. márc. 23.

Brandon Bays-zel Indiában 5.

Papaji-nál, Lucknow-ban
Sokat haboztam, hogy megosszam-e ezt az élményt. A 7-es buszon ülve ennek semmi értelme. Abból a nézőpontból nézve talán még meg is ijeszthet, miről ír ez a nő itt?
Aztán arra jutottam, hogy nem dolgom eldönteni, megítélni, hogy ki mit kezd vele. Ha semmi értelme? Az jó. "Létfontosságú, hogy időnként nem létfontosságú dolgokkal foglalkozzék az ember."
(aki tudja az idézet forrását, megköszönöm, ha emlékeztet rá)

Igen ő az. Papaji. Ő az, akinél Brandon olyan sok időt töltött. Akit satgurunak neveznek (a végső guru, végső bölcs). Aki a maga egyszerűségében és egyszerűségével hántja le a magamra vett korlátokat.
Ha kell, nevetségessé teszi a korlátomat.
Ha kell, együtt sír velem.
Ha kell, egy gyönyörű mesével mutat rá.
Ha kell, csak belenéz a szemeimbe.
Ha kell, akkor meghív engem ebédre.

Egyszerű. Megáll az agyam. Nem mindig könnyű. Hozzá voltam szokva sokféle agybéli kapaszkodóhoz...

Egyszer csak túlcsordul az ember szívében a hála. Honnan jön, nem tudom. Nem is igen érdekes. Élővé válik az a mondat, hogy "áldott ez az élet". Milyen sokszor hallottam. Összeáll. Egész. Mindaz, ami eddig az életben történt, annak az eredője, az összegzése: ami ide hozott. Ide vezetett, hogy megkérdezzem magamtól, "KI vagyok?" Napról-napra, pillanatról-pillanatra.

Ez az a hely, ahol a külső történések elveszítik az érdekességüket, habár megtartják az élményüket. Ez az a pont, amikor egy kívülálló azt mondja, hogy most már elveszíted a józan ítélőképességedet. Innen nézve inkább pont hogy megtaláltam.
Én vagyok AZ. Bennem zajlik mindez. És ez így volt mindig. Szabadságomban áll nézőpontot váltani. Akárhányszor. Ezt Indiában előző életeknek hívják. Itt "nyugaton" nem hívják sehogy, az 'egyszer élünk' a divat. Talán a sors, amiről nyugaton beszélnek... de nem túl sokat, mert szeretik azt a látszatot kelteni, hogy ők mindent kontrollálni tudnak.
És vajon kinek van igaza?

Szabadságomban áll megkeresni-megtalálni, hogy "ki vagyok én?" mástól hiába várok választ, nem segít. Könyvtárakat lehet megtölteni a válaszokkal. Évszázadok, inkább -ezredek óta.
Ki változtatja a nézőpontokat? És mi van, ha nem nézője vagyok a folyamatnak? Akkor van még valaki rajtam kívül?

Kívánom, hogy veszítsd el az ítélő-képességedet! Itt a titok. És minden más is a helyére kerül.

2010. márc. 21.

Már az óvodában megtanultam...

mindent, amit tudni érdemes.
Robert Fulghum könyvét jópár évvel ezelőtt olvastam. Aztán eltűnt az életemből. (Ha valakinek megvan, nagy örömmel kölcsönkérném...)
Még mindig mélységesen egyetértek.

"Ossz meg mindent!
- Legyél fair a játékban!
- Ne üsd meg az embereket!
- Tedd vissza a dolgokat oda, ahonnan elvetted!
- Takaríts el saját magad után!
- Ne vedd el, ami nem a tiéd!
- Mondd, hogy sajnálom, ha megbántottál másokat!
- Moss kezet étkezés előtt!
- Húzd le a WC-t!
- A meleg süti és a hideg tej jó neked.
- Élj kiegyensúlyozott életet: tanulj kicsit, gondolkodj kicsit, rajzolj és fess és énekelj és táncolj és dolgozz kicsit minden nap!
-Pihenj kicsit minden délután!
-Amikor kimész a világba, figyelj a forgalomra, fogd a kezem, és maradj együtt!
-Csodálkozz! Emlékszel a kis magocskára a műanyag pohárban? A gyökerek lefelé, a hajtás felfelé, senki sem tudja hogyan és miért, mégis mindenkinek tetszik.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehéregerek és a magocskák a pohárban- mind meghalnak, ahogy egyszer mi is.
-És emlékezz a Dick és Jane könyvekre, az első szó, amit megtanultál, mind közül a leghatalmasabb: LÁSS!"

És a folytatás, most már szabad fordításban: Ha veszed ezeket a bölcsességeket, felturbózod felnőttes kifejezésekkel, és beülteted az élet különböző területeire, mind megállják a helyüket. Próbáld csak ki! Vajon jobb világ lenne az, ahol volna idő délutáni szunyókálásra? Na és jutna takaró is. Vagy ahol a világ kormányainak alap hozzáállása lenne, hogy a másét nem vesszük el, és eltakarítunk magunk után?

2010. márc. 18.

Nem csak egy helyes megoldás létezik!

Ez elég ütős tanulság, abban az esetben, amikor az ember éppen azzal van elfoglalva, hogy saját magát meg- és elítélje.
Nagyon sokszor dolgozom alacsony önértékelésű, gyenge önbizalommal bíró emberekkel. Úgy néz ki, mintha sportot űzne belőle a minket körülvevő világ, hogy kipróbálja, mennyire bízunk és hiszünk magunkban.

Időnként elér engem is a "kórság". És amikor kellőképpen belemelegedtem, hogy lehúzzam magam, (meg kell mondjam, nagyon vacak műsorszám...) akkor azért rendszerint megállok. Most elég hamar sikerült rajtakapnom magam, hogyan rontom el a napomat és minden mást is.

Ha te is szoktál hasonló cipőben járni, akkor itt egy megoldási mód, talán egyszer ki is akarnád próbálni, a megértésre alapoz:

Az alacsony önértékelés egy kijelentésen alapszik. Nem több. Egy kijelentés, ami nincs összhangban a valódi lényegemmel. Elhittem. Sosem néztem meg az igazságát. Valami ilyesmi, mint például:
félek, hogy
-nem vagyok elég jó
-nem vagyok elég...
-sose leszek olyan, mint...
-nem felelek meg
-valami olyasmi derülhet ki, hogy mekkorát hibáztam.

Mi az igazság ezzel kapcsolatban? Hogy megtanultam megítélni magamat egy szempontrendszer alapján.
Most őszintén, vajon így születtem, már a kiságyban is ezt bömböltem, hogy "mekkorát hibáztam"? Vagy inkább útközben megtanultam valamit a szülők, tanárok, társadalom... stb útján. Én jó tanuló voltam, egy idő után saját magam is felmondtam magamnak- a hülyeséget. (Úgy tűnik, a klienseim is jól megtanulták a maguk leckéit. Gyakran ők is jók abban, hogy meg-és elítéljék magukat.)
És mi az eredmény? Rossz érzés. Nem csoda. Nincs harmóniában a valódi lényünkkel. 5 perc múlva gyomorfájás vagy fejfájás, 2 nap múlva fáradtság, letargia és ha így marad ... depresszió. Hűha, jó lenne ezt minél hamarabb nyakon csípni!

Ha széttöröm a szempontrendszert, az ítéletem magától darabjaira esik szét.
OK. Ez világos. Akkor mi is az a szempontrendszer, ami alapján megítélem magam?
Amit megörököltem, megtanítottak, megmutattak, hogy így kell csinálni. Elhittem, hogy
- valaminek csak egy helyes megoldása lehet
-hogy hogyan mérjem másokhoz magamat
-mások véleménye alapján kell élnem az életet
-mást kell mondani, mint amit gondolok.
Pedig :
-Számtalan helyes megoldás létezik.
-Nincsen olyan mérce, amit meg kellene ugrani. (Ha a szomszéd Pistike 3 centit nőtt, nekem is annyit kell... hát agyrém, nem?)
Az élet van, rengeteg lehetőség van benne. Fölösleges másokhoz méricskélni magamat.
-Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nekem mi a jó. Nincs ember a földön, aki megmondhatná nekem, mi jó nekem, mert én érzem.
-Mindent meg lehet mondani, amit gondolok. Nem a mit a kérdés, hanem inkább a hogyan.

Megkönnyebbülés? Nekem az. Visszaadja a szabadságot?
És neked?


2010. márc. 14.

Csoportosdi- belső utazás, aki hallja, adja át!

Ezen a felületen is meghívlak, ha Brandon Bays -féle belső utazás tanfolyamot végeztél, és az e-mail címedhez adatvédelmi okok miatt nem tudok, vagy esetleg tudnék, csak nem akarok úgy...hozzáférni, hogy ha szeretnél találkozni a tanfolyami társakkal egy virtuális találkozóhelyen, akkor gyere.
Hová? Mikor? Hogyan?

Indulóban van egy csoport a Facebook-on, ami szándékunk szerint abból és azzal az energiával működik majd, amit a tanfolyamon Brandon által megismerhettél. Ha érdekel, Ide írj e-mail-t (pár szót azért írj magadról). A további tudnivalókat a válaszból megkapod. Nem azért mintha, titok lenne... csak éppen a technikai részletek itt a blogon nem érdekesek... Szerintem.

Aki hallja, adja át! Kisbírók és hivatásos címlista-kezelők közreműködését külön megköszönöm.

2010. márc. 10.

Mérhető-e a boldogság plazmatévében? "És Ön?"

Tegnap egy könyvesboltban böngészve Csíkszentmihályi Mihály könyvéből kiugrott egy mondat a számomra. A boldogságról tudományosan kutatva, feltették embereknek a következő kérdést: Vajon mennyi pénz tenné őket boldoggá?
És a válasz következetesen az volt, hogy pont kétszer annyi, mint amennyit éppen keresnek.
Csíkszentmihályi Mihály -mint kutató-, megjegyzése és kérdése pedig ez volt: arra nem gondolt senki, hogy annál kevesebb mint amit keresnek, az is boldoggá tenné-e őket?
Ez eddig nem volt opció. A fejlődésről beszélve mindig "többet-többet, magasabbra, gyorsabban..." De hiszen ismered, nem?
De lehet, hogy ezt az új opciót is kipróbáltad. Mióta is van válság? Másfél éve? Vagy inkább ezer?

"És Ön?"

Teszi fel a kutató a kérdést. És Ön? És Ön? Nincs válaszom. Csak forog a kérdés.

Ez a kérdés járt éppen a fejemben, amikor megláttam három embert egy frissen vásárolt plazmatévét cipelni. Messzi az autó az üzlettől... a tévé nagy, de úgy igazán. Figyeltem az arcokat, vajon boldogok? Nem. Inkább büszkék.
Tényleg nem boldogok? Figyeltem jobban. Nem, boldogságnak nyoma sincs. Kár. A tévé nehéz, sokba is van.

Hé, várjatok emberek, talán pont kétszer annyi kellene hozzá...

"És Ön?"

2010. márc. 7.

Bandon Bays-zel Indiában 4.

Annyian kérdezték már tőlem, hogy mi volt a legjobb ebben az utazásban?
És a válasz egyértelmű: Ott lenni.

Na várj csak, hadd magyarázzam meg egy kicsit.
Habár gyönyörű az ország, barátságosak az emberek, és fantasztikusak a helyek, amelyeket meglátogattunk... A legnagyobb élmény mégis az volt, hogy egyszerűen ott lehettem: úgy és aki vagyok. Hogy nem kellett másnak lennem, mert pont jó voltam úgy.

Csak hogy értsd mire is gondolok: A legtöbb közösségbe belépve, mégha éppen formálódó is, valahogy bele kell illeszkedni. Ha szerencséd van, akkor egyszerűbb a dolgod, mert van egy kőbe vésett vagy illik-nem-illik szabályrendszer, és tessék belepasszolni. Ha tetszik a szabályrendszer, könnyen követed. Ha nem, akkor folyton konfrontálódsz. A konfrontálódást pedig vagy bírod vagy nem, és a társaság is vagy tolerálja vagy nem. És hogy minél kevésbé sérülj, jó vastag "páncélokba" burkolod magad. Megtanulsz védelmi stratégiákat, magadra aggatod, mint egy kabátot. Talán még meghinted egy kis fanyar humorral, gúnnyal vagy cinizmussal is? Gyakran nincs sok választásod ugye, mert ezek a társaságok...háát... nem annyira szabadon választottak. Mondjuk az iskolai osztályod, vagy pedig csak úgy összesodort az élet egy halom emberrel, akikkel egy darbig együtt kell lenned.
És ahogy telik az élet, azt veszed észre, hogy az, aki voltál valaha, beletört abba a páncélba. Beletörődött. Talán már nem is hiszed el, hogy lehetne nélküle élni.

Szóval az én zarándok-társaim csodálatos társaság. Egyenként is, csoportban is. Mégsem mondanám közösségnek. A legnagyobb ajándékot adták (adtuk) egymásnak, amit csak lehet: mindenki az lehetett, aki. Páncél nélkül. Szabadon.

Ha nem volt hajlandóságom beszélgetni senkivel, nem beszéltem -és senki nem sértődött meg. És ez jó.
Ha volt kedvem beszélgetni, akkor találtam embert, aki partner erre. És ez is jó.
Ha ki kellett sírnom a bánatomat, kinyújtottam a kezem, és "megfogtam" az első embert egy belső utazásra. Együtt sírtunk. És együtt nevettünk. Ez is... jó.
Ha volt világrengető felismerésem, akkor megoszthattam.
Ha volt megosztani való élményem, találtam rá hallgatóságot.
Értékes volt az élményem és felismerésem. Tudom, mert megosztották velem, merre
vezette őket tovább.
Ha nem volt semmim csendben lehettem. Csak úgy. És ez is mind jó.

És ebben a környezetben a lényem meg tudott pihenni. Napról napra egyre mélyebb nyugalomba és megkönnyebbülésbe merítkezett, mert nem kellett megfelelni semmilyen elvárásnak. Lehettem az, aki vagyok. És ez jó.

És miután a társaimnak is pontosan ugyanez megengedtetett. Ők is lehettek azok, akik ők valójában. Egyszerűen. Pont.
És olyan mélyen megértettük mindannyian, hogy HÁT EZ AZ. Ez az, amit annyira vágyunk és keresünk. Ez az, ami a sejtjeinkbe bele van kódolva. Mélyen, régről. Az ősi tudás. Jó vagy.
Mert az, aki vagy, az jó.
Mert az aki vagy, az ragyogó.
Mert az, aki vagy az szép.
Végtelenül, határtalanul, az egyediségével.
Tökéletes.

Tudom, hogy aki ezt megélte, tovább kívánja adni.

Ha érted ezt, add tovább!
Ha érted, érzed, és éled, akkor úgyis tovább adod. Egyszerűen. A létezéseddel.
Ha nem érted, ha feldühít, a kétségek között vergődsz, vagy belefáradtál a szavakba, mert ezek neked csak egymás mellé rakott szavak, habár eljut hozzád az értelme, mégsem tapasztalod... akkor kívánom neked, hogy megtapasztald, hogy emlékezz, hogy élővé váljon benned az, AKI VAGY.
Emlékezz! Emlékezz, ki vagy te a magadra aggatott mintákon túl? Leveheted őket, mint egy lyukas kabátot!



2010. márc. 5.

Art is red

Fogadd szeretettel a selymeimből készült összeállítást



<a href="http://www.linkedtube.com/li3dMlXL_l414b99ecb91158c4bc112264dd49243a7.htm">LinkedTube</a>

2010. márc. 3.

Brandon Bays-zel Indiában 3.

Télen Fürödni a Gangeszban?

Megfürödni a Gangeszban minden indiai álma. Aki teheti, ide zarándokol. Igen nagy szerencse, ha valaki, akár naponta is megteheti. A Gangesz mindennek az eredete. Az Anya, aki befogad. Nem is folyó, hanem maga a szentség szentsége. Ez is valami olyasmi, ami európai ésszel fel nem fogható. Itt erednek az istenek történetei.
Jó, jó, fel nem fogom, de hát mégiscsak kíváncsi vagyok a titokra. Mit tud ez a Gangesz? Mitől szent? Szent tehenek isznak belőle, megszentülve...
Kiderül mindjárt, mert nagy dologra készülünk. "Holy dip" vagyis szent mártózás. Odaadhatunk mindent a Gangesznak, felajánlhatunk bármit, lemoshatunk bűnt és bánatot, hogy tisztán és megújulva fogadjuk be India csodáit.

Nem olyan egyszerű ez nekem. Tél van itt is. Habár a napsütésben lekívánkozik a kabát rólunk, de a jéghideg vízbe nem vágyom. Minden híresztelésnek ellentmondóan a víz itt ragyogóan tiszta, talán a hegyekben olvadó hó miatt, a sziklák között pedig csillogó a homok. Varázslatos. Tehenek csatlakoznak hozzánk, minden kilógó zsinór megzabálható. Hogy kerüljük el, hogy szent cipőfűzőt csináljanak a zsinórjainkból? Csapkodunk, mintha legyek lennének. Nem működik, nem azok. Hangos bőgéssel adják tudtunkra, hogy nem tetszik a viselkedésünk...

Megvan a rituáléja a mártózásnak: készülök csendben, nincs idő gondolkozni, megyek. Az utolsó pillanatban ugyan ott motoszkál, vajon a Gangesz tényleg elmos-e mindent... a mártózás pillanata nem kétséges, hogy megállítja az agyamat. Hadd vigye, hadd vigye. Nagy itt a sodrás. Tisztelet az ÉLŐnek.
Elég csak ránéznem a társaim arcára, és nem kérdés tovább, hogy tényleg elhagytunk egy adag terhet. Nincs ember, aki ki tudná vonni magát a hatása alól.
De hogy mi a titok? Ki tudja.

2010. márc. 2.

Brandon Bays-zel Indiában 2.

Hol is lehetne kezdeni egy indiai zarándoklatot, mint egy ashramban. Ashram? Van belőle millió. Hallottam már olyan véleményt is, hogy "ha Indiában felrúgsz egy követ, ott gurut találsz" (Villás B.) Nincsen ashram guru nélkül, éppen ezért van miből választani.

Ahonnan pedig minden ered, az a Gangesz. Nem is folyónak tartják Indiában, hanem ő maga az Anya (Mother Ganga).
Éppen ezért, az is természetes, hogy a Gangeszben ered a mi zarándoklatunk is. Tehát a Gangesz partjának és az ashramnak a közös halmazát keresve matematikailag is Rishikesh adódik. Itt kezdődik a történet.
Itt vár minket Brandon a mindenre nyitott szeretetével.

Ashram- keleti tanokkal vagy vallásokkal foglalkozók valahogy mindig ashramokba keverednek. Mi ez? Szálloda vagy kollégium? Papnevelde?
Egyik sem. Szó szerinti fordításban pihenőhelyet jelent. Akár éveket is el lehet tölteni ezeken a helyeken egy-egy mester körül összegyűlve.
És ennek a fogalomnak az értelmét nem is igazán lehet felfogni, amíg ki nem derül, hogy milyen India: ugyanis India zajos. Bődületesen, irgalmatlanul hangos.
És Indiában sokan vannak. Persze tudom én is azt az egy milliárdos statisztikai adatot, de amikor az ember az utcán egy napos kedd délután egy millió indiaival is találkozik, már úgy érzésre... az ugye zajjal jár. Főleg, ha az utcán mindenki dudál. Mondom, hogy mindenki. Aki közlekedik, annak van dudája. Vagy csengője. Vagy dobja. Vagy ha egyik sem, akkor legalább egy esernyője. Dudálnak, ha megelőznek. Dudálnak, ha nem tudnak megelőzni. Dudálnak csak úgy. És nyomják veszettül a gázt, akár lehet menni, akár nem. Csengetnek, közlekednek. A tehenek pedig nagyokat bőgnek bele ebbe a forgatagba. Jó dolguk van, mindenki kikerüli őket. Amikor pedig nagyon útban vannak, akkor pedig egy bátor vállalkozó nagyot sóz a szent tehén hátsójára, hogy mégis menjen egy kicsit arrébb. Veszélyes vállalkozás ez, nem való egy nyugati turistának: egyrészt csúnyán néznek a helybéliek, ha az ember mégis megpróbálná, másrészt a tehén hátsó részéből az ijedelem nagy gombócokat csal elő - jobb esetben nem folyik. Jobb a békesség, kerülgetjük a szent állatokat. Az utca poros, szemetes, őrült a zsivaj.
India első leckéje a fókuszálásra tanít. Ugyanis, ha nem tartom a figyelmemet a célomon, egy percen belül elsodornak.

Tehát ebből a forgatagból nagyon is értelme van pihenőhelyre térni. Az ashramban csend van, gyönyörű a kert, virágok, friss levegő, a mester igényessége szerinti tisztaság- néhol az jelenti, hogy a padlóról is ehetsz, máshol inkább sehonnan sem...
Az utca zaja tompa morajlássá szelídül, ahogyan a Shiva szobor lábához telepszünk. Más értemet nyer a meditáció és a jóga is. Az indiaiak pedig csendes kíváncsisággal és vidámsággal nézik a többségében azért fehér emberek reggeli jógáját.
Megértem, hogy vicces nekik, mert az ízületeiket szerintem nekik a Jóisten zsinórral helyettesítette. Nem csoda, ha összehajtogatják magukat, mondjuk egy zsebkendő nyolcadrészébe. Sok ezer éves szigorú hagyományaikat törjük meg az egyéni és nagyon élvezetes mozgásunkkal. Elő is jönnek szakácsok és takarítók, ilyet nem láttak még.

Hihetetlen... Brandon Bays-zel Indiában 1.

Hihetetlen. Hogy ott voltam, hogy most itt vagyok. Nem tudom, te hogy vagy vele, én nem nagyon szeretek repülőzni. Az egyetlen, amit a repülőzésben szeretek, amikor az ablakon kinézve látom, ahogyan a "hangyák" jönnek-mennek, sietnek a munkába, autóznak-buszoznak. Kifigyelhetem a medencéjüket, a templomaikat, a betonkeverőiket és a felhőgyártó gyáraikat. Mindegyik hangyaméretű. Csuda. Hihetetlen, hogy ezek a "hangyák" bele tudnak szólni a Föld klímájába, akár csak egy hangyalábnyit is. Ott lent havat lapátolnak, aztán amott meg lőnek egymásra, olajat fúrnak, piacoznak vagy éheznek. Születnek és temetnek. Az idő összefolyik, 5 és fél órával előrébb. Akkor most az én napomból hová lesz az az 5 és fél? Próbálom érteni, a matek még megy, valahogy mégsem fogom fel. Miért pont fél?

Onnan föntről nézve megváltoznak az arányok. Ha volt itthon problémám, az onnan még csak nem is látszik. Csak a gyönyörű felhők maradnak. És a hihetetlen naplemente, szinte lángol az ég. Ha érdemes valamiért repülni, akkor a naplemente miatt. Innen lentről ilyen színeket egyszerűen nem lehet látni!

Hihetetlen? Még mindig annak tűnik. Az is, amikor egy másik világba érkezem. Márpedig India más. Akárhonnan nézem, más. Semmi sem úgy működik, ahogy nálunk. Semmiről sem úgy gondolkodnak, ahogy mi. Igazi kihívás egy európai gondolkodó számára. Színes forgatag, lenyűgöző kavalkád a szép lelkű számára. Lehet imádni és útálni. Átmenet nincs. Azt mondják, hogy india kihozza belőled a legjobbat ÉS a legrosszabbat.

Mit keresek én Indiában?

Zarándokolok. Furcsa szó. Nem sokat értek belőle. Könyvekből ismerem a Camino-t meg a többit. Vegyes elképzelések kavarognak a fejemben: "A zarándokok puritán egyszerűségben, gyakran szegénységben legyőzik a távolságot. De a lelkük gazdag. Vagy azzá kell váljék az út végére. És az arcuknak pedig ragyogni kell."
Hát ez valahogy nem ízlik. El nem indulnék egy szál bottal a kezemben. Nem vagyok én jó ilyen zarándoknak...Jó, jó. Akkor mégis mit keresek Indiában?
Azt tudom csak, hogy csatlakozom Brandon Bays-hez. Azt tudom, hogy olyan ember, akivel csak úgy egy
térben lenni is jó, felállsz a társaságából, és érzed, hogy megváltozott benned valami. Megértetted, amire talán sok éve keresed a választ. Indiában talán gurunak hívnák. Nekünk nyugati embereknek történelmileg nincs ehhez sok affinitásunk. Akik elég guruk-lettek/lehettek volna, azokat legtöbbször igen hamar kivégezték... De nem is ez a lényeg.
Azt tudom, hogy a terápia, amit használok, tőle származik.
Azt tudom, hogy megváltozott tőle az életem. Na és mennyi gyógyulás, lelki takarítás, megkönnyebbülés, aminek tanúja voltam és vagyok a klienseimen keresztül... És ez jó.
Azt tudom, hogy kíváncsi vagyok, honnan származik a Belső Utazás.
Azt tudom, hogy Brandon megmutatja nekünk, ő honnan merítkezik. És biztosan jó oka van rá, hogy tizensok éve mindig visszatér a mestereihez.
Azt tudom, hogy a zarándok-társaim hasonlóképpen terapeuták: régiek vagy frissen végzettek. Egyedül vagyok Magyarországról, a többiek közül is csak vagy hármat ismerek futólag. Szó szerint a világ minden tájáról gyűlünk össze: kell is hozzá egy teljes nap, amíg megérkeznek a repülők a szélrózsa minden irányából.

És amikor megérkezünk? Brandon vár minket. Így, virágfűzérrel, teljes nyitottságával és szeretetével. Hazaértünk. Naná, hogy zokogunk a boldogságtól.