A napokban kérdést tettem fel azoknak, akik a segítségemre vannak ügyes-bajos dolgaimban. Mivel tudom, hogy mindig segítenek, és mindig klassz válaszaik vannak, ezért le akartam rövidíteni a dolgot.
Mi lenne, ha most nem törném magamat a válasz-kereséssel, hanem egyből megtudnám a helyes megoldást? Tudod, úgy, mint amikor a teszt válaszrészéből kikeresed rögtön a megoldást, visszafelé oldod meg a tesztet... Ó, milyen okos ötlet- gondoltam-, és nagy büszkén mentem is a kérdésemmel.
(...)
És nézd, mire jutottam. Vagyis milyen választ kaptam:
"A keresés hoz számodra ötleteket, kapcsolatokat, ami része az életednek.
Ha úgy menne az alkotás, hogy kigondolsz valamit, és pukk ott lenne máris, akkor mi lenne benne a jó?
Nem is lenne probléma.
Nem is lenne kérdés.
Nem is lenne élet."
És bár a kérdésemre nem kaptam azonnali választ, nem rövidítette le az utamat, valahol mélyen mégiscsak rezonált bennem.
Meghagyta nekem a keresést, és a megtalálás örömét is...
Talán érdemes lenne jobban élvezni a folyamatot, nem csak az eredményére koncentrálni.
Mondjuk ha együtt élünk valakivel, akkor jobban élvezhetnénk az együtt töltött időt... mert ha csak az eredményére koncentrálunk, akkor beszerezhetjük a koporsót.
Lehet, hogy morbid az ötlet.. De állj csak meg egy pillanatra: tudod, hányan élik úgy az életüket, hogy már úgyis minden változtathatatlan, már csak a halált várják...? Ja, hogy addig valami jó is történhetne?
Na, az elképzelhetetlen...
És ha nemcsak a végeredményre koncentrálnánk?
Ebben az eredménycentrikus világban?
