2010. ápr. 30.

A fájdalom természete

Bárcsak tudhatnánk előre. Bárcsak beleláthatnánk a világ szövetébe előre, hogy melyik szavunk fog sérteni, porig alázni, kést forgatni. De nem tudjuk. Igazi ez a sértés vagy csak képzelt? A fájdalom szempontjából oly mindegy.

Csak azt vesszük észre, hogy megtörtént.
A bántások 99,9%-a nem szándékos. Ugye ebből kiindulhatunk.
Szóval az ember nem kívánja szándékosan elveszíteni az évek sok munkájával összegyűjtött blogbarátait, olvasóit. És az ember nem kívánja szándékosan elveszíteni a blogszerzőt sem, aki oly sok szépséget hoz a világba.
Nem szándékos, mégis megtörténik. Mi az oka? Ki tudja?
Mint a forgószél. Nincs ember a földön, aki értené a keletkezését. A fizika mai tudása szerint nem is történhetne meg -mert hogy ki kellene egyenlítődnie mielőtt hatalmassá duzzadna. Elmélet ide vagy oda, mégiscsak ott van. Megforgat.

A fájdalom sem más: egyszer csak azt vesszük észre, hogy fáj. Bántók voltunk, vagy megbántottak? Fáj az mindkét oldalnak. Azt vesszük észre, hogy talán nem is a friss sebbel van a legnagyobb baj: hanem azzal, hogy az rárakódott régiekre. Régi, meg nem oldott, ki nem mondott, ki nem sírt, el nem eresztett energiákra. És furcsa módon adódnak össze: összerakódnak. Jobban fáj, mint valaha is hittük volna. Megforgat. Kiforgat?

"Mit tehetnék? Mit tehetnék?...
Ne engedjem többet, hogy fájjon? ...Mostantól másképp lesz!" És bedeszkázok, bezárok, kizárok, elnémulok. Vagy elhagyok. Ide aztán soha többet be nem teszem a lábam...
Nem fáj? De igen. Ez az igazság.

"Hogy a csudába lehetne megszabadulni a fájdalomtól. Cipelek már 10 éve, 20 éve épp eleget, és most itt egy újabb. Most már dühös is vagyok, mert megígértem magamnak, hogy nem engedem, hogy fájjon."
***

Hahó, itt egy megoldás. Állj meg egy pillanatra. Tudom, hogy fáj. És "átlátok" rajtad. Ugyanis látom, hogy nem vagy egyenlő a fájdalommal. Látom a csodádat. Ha velem tartasz, szabadulhatsz a fájdalom markából, mindegy hogy bántottál vagy bántottak.

Kívánom felébreszteni benned a felszínnél sokkal mélyebb, a valódi önmagadat. Azt, aki valójában vagy. Azt, aki a szíved dobogásáért felelős, akitől a szemed csillog és aki a légzésedet működteti... mindig, minden pillanatban, még amikor nem figyelsz rá, akkor is.
Ez a részed (egészed?) tudja, hogy nem vagy egyenlő a fájdalommal. Tudja, hogy a fájdalom múlik. A legkönnyebben akkor, ha szabad utat kap. Talán ki nem mondott szavak kerülnek útjukra. Talán lenyelt könnyek távoznak. Ha összegyűltek a rétegek, lehet, igen intenzív a szabadulás. Talán úgy érzed elpussssztííít.... Zokogás? Remegés? Egy pár másodperc... és ha még mindig nem mozdulsz, talán észreveszed, hogy egy picit könnyebb. Aztán egyre inkább. Valami megváltozik. Múlik a fájdalom. Elhagy. Nincs maradása. Még vissza sem tarthatod. Szabad vagy.

A forgószél közepét a szemének hívják.
Ott nem marad más, csak a tiszta tudatosság. Mozdulatlan béke. De hogy megtapasztalhasd, át kell esned a forgószél hatalmas energiáján. És talán eljön az a pont is, amikor hálás leszel a Létezésnek, hogy hozta neked ezt a fájdalmat, mert végre... végre... ennyi év után felszínre került valami, ami igaz gyógyulást kaphatott.
Ez a katarzis, ami a drámákban spontán történni tud. Ez az, amire annyira vágyunk. Ettől lesz értelme átmenni a fájdalmon.

És ha megtapasztaltad csak egyszer is valaha életedben, amiről most beszélek-és tudom, hogy így van- akkor most, itt a lehetőség elengedni bántást és bántottságot, hogy meggyógyulhasson benned valami. Mélyen és mélyről. És ha te megengedted magadnak, az lehetőség, valaki másnak is, hogy ugyanezt megtegye...
És egyszer csak arra ébredünk, hogy nincs már több feldolgoznivaló fájdalom. :-)Szabad vagy. Te is. Én is.

Látod már te is a csodádat? Aki te vagy, most, hogy elhagyott a fájdalom. És szabadon megnyilvánulhatsz. Szavakban, tettekben, illatokban. Mert önmagadtól vagy egyéni és különleges. Nem a fájdalom beszél belőled. Mert nincs többet veled.
És új, a szabadságból jövő szavak kívánnak megnyilvánulni rajtad keresztül.

2010. ápr. 29.

Régimódi? Töprengés

Azon töprengek már napok óta, vajon mi készteti megszólalásra az embert.

Sokáig úgy hittem, vágyom itt a blogban a hozzászólásokra. Ja, ja van is egy olyan részem, amelyik szeretni tudja a népszerűség vagy érdeklődés ilyen megnyilvánulását...
És igazán tudok örülni annak a 'nem-számtalan' kommentnek, amit kapok. Azokat is többnyire magánban kapom, nem nyilvánosan.

Aztán be kellett látnom, hogy a téma, amihez a szívemet-lelkemet adom, háááát, ugye nem mindig könnyű. Egyszerű ugyan, de nem mindig könnyű.
Be kell látnom, hogy hozzászólni sem az.
Azt is be kell látnom, hogy annyi, de annyi fájdalmon van már túl sok-sok ember, hogy nem is meri megnyitni a szívét csak úgy akárkinek, mert azt tapasztalta már 10-szer vagy 100-szor vagy 1000-szer, hogy visszaélnek vele. Fájt az már éppen eleget.

És hogy ne fájjon, inkább nem is merészel kiállni igazért, valódiért.

Éppen ezért külön öröm, amikor az 'egyszerűdenemkönnyű' témáimhoz hozzászóltok. Vagy továbbviszitek a szívetekben. És a legnagyobb öröm, amikor az (a téma vagy a hozzászólás) megkönnyebbüléshez vezet, felszabadít.

Azon töprengek, hogy itt a blogtérben mi minden történik. Járok kelek a blogtérben. Vannak népszerű témák és felháborítóak. Azokhoz hozzá kell szólni. Izomból vagy zsigerből.
100 hozzászólás, de minél tovább olvasom, annál jobban facsarodik a szívem. Félreértés, sárdobálás, irigység, sértődés. Kínban kinevetés. Fogcsikorgatás. Elvárás-hegyek.

Én is várok: várom a katarzist, a klasszikus drámák elengedhetetlen kellékét. A tetőponton már rég túl van az energia.
Katarzis? Nincs sehol. Ezekben a modern blog-drámákban már nem divat a dolgok elsimítása?
Úgy tűnik.
( Csak facsarodik, na.)

***

Tehát vágyom én 100 kommentre, katarzis nélkül?

Nem.
Régimódi gondolkodás.
Rossz marketinges szemlélet.
Szeretem, ha van vége a dolgoknak. És az a vég béke, gyógyulás vagy 'éltekboldoganmígmegnemhaltak'.

2010. ápr. 28.

Energiabomba robbant- Leiden, Hollandia

Ha energiahiányos, enervált, depresszió közeli vagy alatti lennél, vagy egyéb nyűgöd volna, akkor ajánlok neked egy hétvégét Brandon Bays-zel. Mindegy hol tanít a világban, érdemes megkeresni. Most én Hollandiában, a tulipánországban voltam vele a hétvégéjén.
200 friss "hús" a Belső utazás világában, no meg a "régiek". Dióhéjban ők a résztvevők. És ez alkalommal én magam is mint friss résztvevő ültem végig a hétvégét. Persze mindkét kifejezés magyarázatra szorul:
1.friss résztvevő? Hiszen évek óta képzett terapeutaként segítek.
Most letettem minden "címkét" magamról, más dolgozott, én pedig újra élhettem a résztvevők csodáját:
Brandonnal lehet a legnagyobbakat zokogni, és a legerőteljesebbet nevetni. Mindegyik megtörtént. A kettő között pedig minden érzésnek és energiának helye van. Azokból is van bőséggel.
A hollandok amúgy is hajlandók "az-ide-nekem-az-oroszlánt" és a "ne-dumáljunk-sokat-hanem-vessük-bele-magunkat-a-közepébe" hozzáállásra. És amikor ez a hozzáállás összegződik, hát szárnyal a társaság. Brandon meg is változtatta spontán a tanfolyam normál menetét, plusz tudást is átadott, annyira hajlandó volt a társaság "dolgozni".
2.ültem végig? ez is magyarázatra szorul. Ha-ha-ha. Vicces. Ugyanis ez a 'resit' angol kifejezésnek a 'valahogyan' magyarítása. De Brandonnal ez táncolás és masszázs és egyéb őrületek. Nem csak ülünk egy széken és elalszunk szépen, mint egy konferencián...
Ez nagyon élő. Amúgy is a tiszta tudatosság sok-sok energiával jár. Felszabaduló energiával. Ragyogással.

Mindig lenyűgöz ez a felszabaduló energia. És a bölcsesség is, ahogyan ez felhasználódik a test és a lélek gyógyulására. Megunhatatlanul szeretek a részese lenni, magam is átélni.
Látni, ahogyan a ködös tekintetek kitisztulnak. Látni, ahogy sok év óta hurcolt problémák szertefoszlanak. Összetörnek a korlátozó hitrendszerek.
És marad a szabadság. A fény. A ragyogás. A tiszta energia.

És Brandon búcsúzása:" Csodálatos öregedni! Imádok öreggé válni. 56 évesen szabadabb vagyok és több energiám van, mint 16 évesen. "

2010. ápr. 20.

Fejben dől el?

Nem, nem a sakkozásra gondolok. Sokkal több minden dől el a fejben. Ha olvastál valaha amerikai gazdagodjunk-könnyen-gyorsan-könyvet, akkor tudod miről beszélek. Ha beszélgettél már pedagógussal a gyerekek teljesítményéről, vagy sportolóval a sportsikerekről, akkor ismét tudod, miről beszélek. Fejben dől el minden. Az is, hogy kire szavazunk, hogy visszaveszik-e az üvegeket, vagy pedig megnyitják-e a légteret.
Kedves ismerősöm a minap arról mesélt, hogy milyen egyszerű is volt számára meghozni 200 ember munkahelyét érintő döntést. (Mármint, hogy megszűnjön... mert nem gazdaságos fenntartani.) Ő maga is meglepődött rajta. Egyszerű matek.
Tényleg az? Tényleg az?
Természetesen én is tudom, hogy az élet bonyolultabb ennél. De amikor a dolgok eredetét kutatjuk, mindig eljuthatunk ehhez a tételhez: vajon a fejben dől el minden.? És ez vajon harmóniában van a szívünkkel is?

Egy példával hadd illusztráljam, mire gondolok. Popper Péter életműve sajnos a szomorú apropó miatt mostanában sok újságírót foglalkoztat. Előásnak barátokat, ismeretlen vagy ismert embereket, akikre hatással volt. Elővesznek vele készült interjúkat. Az egyikben ő maga személyesen meséli el, hogy 48 évig nem írt csak az asztalfióknak- pontosabban egy kék tengerészládának... Miért is?
19 éves korától jelentek meg írásai. Gyönyörűen induló karrier is lehetett volna, amíg... Amíg egy számára meghatározó ember meg nem mondta neki a maga keresetlen módján, hogy ÍGY nem érdemes írni, ez nem elég értékes.
Kész. Paszz. Érzelmi bezáródás. Csigaházba bebújás.
Popper Péter pedig néhány álmatlan élszaka után csak a tengerészládának írt. 48 éven keresztül semmit ki nem adott a kezéből. (Persze tudjuk, hogy minden jó, ha jó a vége... népszerű és termékeny író lett belőle később, amikor túllépett ezen a terhen. ) Itt meghallgathatod az interjút. (A félórás blokk végén keresd.)

48 év. Egy ember véleménye miatt. Jajj-jajj-jajj. És hányan jártunk hasonlóképpen...
És hányan lettek közönyösek tőle. Bezáródtak. Megtörtek. Cinikusak. Vastag páncélok mögött kuksolnak.

Talán pont te is így jártál. Talán a te fejedbe is beköltözött valakinek a korlátozó véleménye mondjuk az életről... az alkotásról... a szerelemről... vagy a gyerekvállalásról...
Neked ne kelljen 48 évet várnod. De amúgy sosem késő.
Hahó, van rá mód, hogy szabadulj belőle. Egészséges mód.

2010. ápr. 16.

Az elmaradt jutalom esetei...

Talán veled is előfordult, talán a te életedet vagy a gyerekedét hasonló csendes szabotőrök irányítják... mint amilyenre én találtam rá:
Egy 'belső utazásom' tanulságát szeretném megosztani veled. Egy nagyon gyakori, mondhatni általános viselkedési minta gyökereit tártam fel magamban, ami a Jutalmazás-Büntetés körébe tartozik.
Az emlékem szerinti történetben egy matekórán- még általános iskolában- úgy látszik jól gondolkodtam a feladott feladat megoldásán, mert a "kinek van ötlete a megoldásra" -volt lehetőségem hangosan gondolkodni. Aztán elért egy pontot az órai beszélgetés, és a tanárbácsi megajánlott nekem egy ötöst, 'ha még ezt, meg azt is megmondom'.
Nem ment. Leblokkoltam. Súlyos volt a tét, amit rám tett. Kakukk. Vége. Nem tudtam.
Csak pirultam a kellemetlen helyzetben.
Jó szándékkal veresenyhelyzetbe hozott a tanár bácsim. Nem akart ő bántani: nem tudhatta, hogy csendes szabotőr született bennem, és még hányszor fogok a hatása alá kerülni.

Ahogy most feltárult előttem, sokszor és sokféleképpen jelent meg az életemben a blokkolás, amikor tétre ment ki a játék. Szörnyen éreztem magam tőle. Alkalmatlannak. Tökéletlennek.
Belüről mindig annak látszottam, lehettem én a legkitűnőbb teljesítmény birtokosa. Előre kellett menekülnöm...
Hogy megvédjem magamat ettől a szörnyű helyzettől, nem engedhettem meg, hogy a tökéletesnél rosszabbul teljesítsek. Kevés 'kockázatos' dolgot engedtem meg magamnak abban az időben. A legjobbat kellett teljesítenem, mert ha nem tettem, elmaradt a jutalom.
Ó, nem kellett engem büntetéssel korlátozni. Hiszen a csendes szabotőröm korlátozott engem épp eléggé. És a jutalom elmaradt. Egy idő után a kívülről kapott Jutalom-Büntetés már annyira a sajátommá vált, hogy el is hittem, hogy ha nem kapom meg a kitűzött 'jutalmat', akkor nem vagyok elég... jó.
Hatalmas a felszabadulás belőle. Kihúzva a viselkedési minta 'gyökerét': nem kell többé magamat jutalomhoz vagy büntetéshez kötnöm... Érzem, ahogy az állkapcsomban tárolódott sok erőlködés, és görcs most oldódik. Megkönnyebbülés. Szabadság. Életerő.

Kívánom neked is, mármint azt, hogy szabadulj a 'csendes szabotőrök' fogságából! De hogy megtehesd, legelőször ismerd fel, ha valami 'akadt' benned. A torkodban? A gyomrodban? Vagy a hátad közepére sem kívánod? Talán a fejed fáj tőle? Vagy nem bírsz kikelni az ágyból, úgy agyon csapott?


2010. ápr. 12.

Életenergia

A legtöbben "kell"-ek és "muszáj"-ok között lavírozunk.
Vannak önként vállalt "kell"-ek és kötelező "muszájok". Ha a fejünk tetejére állunk sem kikerülhetők. Ezeket ne számítsuk, vegyük adottságnak.

Vannak időszakok, amikor a nap 24 órája is kevés ahhoz, hogy megfeleljünk. Ráadásul a megfelelés szabályai folyton változnak. Nem ezekről a külső kényszerekről beszélek. Hanem a megváltoztathatókról.

Most egy kis játékra hívlak. Csak gondolatban. (Vagy kommentben, vagy a blogodon...) Ha nem lenne a "muszáj" és a "kell", akkor hogyan változhatna meg az életed?
Ha nem kötné le az energiádat a "nem szabad", akkor ki és mi lehetnél? Ha nem hibázhatnál, mibe tennéd az energiádat?

Talán más ruhákat hordanál?
Megtanulnál festeni?
Vagy megírnád azt a könyvet, amit már gyerekként megígértél magadnak?
Esetleg elköltöznél?
Vagy körbe bicikliznéd Itáliát? Megtanulnál egy újabb nyelvet, csak úgy?
Színesebb lenne-e az életed? Hangosabb lenne vagy csendesebb?
Többet énekelnél-e? Kinyílna-e a szíved, mint egy virág?
Vagy matematikai fejtörőket gyártanál? Netán süteményeket?
Talán régi rozsdás kincseket varázsolnál újjá?

Miből lenne több az életedben, ha nem a "kell"-ek és "muszáj"-ok mentén élhetnél, hanem a szíved szerint? Nyílna-e újabb virág a szívedben, a boldogság virága?
Éreznéd-e az élet izgalmát? Pezsegne-e benned az életenergia?

2010. ápr. 8.

Beletrombitálni a másik fülébe?

Meghallani a másikat? Ez a nagy kérdés.
Mi van akkor, amikor nem akar meghallani a másik?
Eljut a füléhez és félresöpri. Mert jobban tudja, mi nekem a jó.

Az élet hozza az alkalmat. Jó szándékú és nagyvonalú ajándékot. Tessék örülni. Meglepődni.
"De én nem olyan lovat akartam... "El is mondtam, hogy minek örülnék.
Csak belefáradtam, hogy máskor sem hallasz meg.

Amikor az ember még aprócska, akkor bömböl. Nem éri be azzal az ajándékkal/ játékkal amit nem akart. A sarokba hajítja, és állhatatosan mondja, hogy mit szeretne. Nincs szülő, aki ne tudhatná, mit is szeretne az a gyerek. De késő, mert a szülő már rég megsértődött. 'Hálátlan kölök, hisztis gyerek. '
Akaratos. Majd leszokik róla. Betörik.

Így is van?
Sokszor igen.
Később marad az udvarias mosolygás, pont ugyanott- a sarokban végzi a drága ajándék. Értéktelen kacattá válik. Az ember beletört. Belefáradt. Ne sértsem meg a másikat jeligére. Udvarias családi vagy baráti színház. "Ajándék lónak ne nézd a fogát..."

Hé, hé várjunk egy picit! Hát nem abból indul az egész, hogy örömet kíván szerezni egyik a másiknak? Trombitáljunk bele egymás fülébe? Hahó, halld meg, amit mondok!

A megoldás egyszerű. Talán vissza kéne térni a bömböléshez...

Karácsony, húsvét, születésnap. Keresztelő, bérmálás, névnap, ballagás, diplomaosztó, kinevezés, lefokozás, hazaköltözés, házassági évforduló, kerek évforduló, szögletes évforduló, konfirmáció, aranylakodalom, aranydiploma, gyerekszülés, eljegyzés, esküvő, temetés... ja ez itt a végén nem. Ez már nem számít.

2010. ápr. 6.

Brandon Bays-zel Indiában 8. -Bodhgaya


Megvilágosodni nem egy könnyű meló, vagyis a buddhizmus szerint. Bodhgaya arról nevezetes, hogy itt világososdott meg Buddha -tudod a Bodhi fa alatt.
Bodhgaya olyan a buddhisták számára, mint Mekka a muzulmánoknak. Legalább egyszer látni kell. Éppen egy ünnepi pillanatban érkeztünk. A világ buddhistáinak szerencsés kiválasztottjai mind ide gyülekeztek, nem egy sima hétköznapot találtunk.

Buddha óta sok minden történt itt az őt övező tisztelet nevében.
Templomokat emeltek. Szobrot állítottak. Le- és elkerítettek területeket, kölönböző kiváltságokkal. Izmust adtak hozzá. Megtiltottak a nevében ezt azt. Szabályokat hoztak hajviseletre, mezítlábra, étkezésre, imára.
Hogy melyik volt előbb, a szabály vagy a tisztelet. Ennyi idő távlatában ki is tudná eldönteni. Vagy talán más motiválta? Mindegy.

Hát van itt éppen elég meditálnivaló a számomra, pont elég ahhoz, hogy leüljek én is a Bodhi fa alá. Önkéntelenül figyelem a sárga-pirosba és aztán turistába öltözött embereket. Mit keresnek? Vajon miért zarádokoltak idáig? Némelyik vastag könyveket cipel. Egyiket se Buddha írta, mindet róla írták... Vajon miben változik meg az életük, ha mezítláb leróják a három tiszteletkört? Vajon van idő megállni? Megérezni Buddha jelenlétét?

És ha igen, akkor vajon az itt van a fa alatt?

Átérzem a keresők energiáját. Türelmesek. Megmondták nekik, hogy nem megy az úgy egy élet alatt. Tessék gyakorolni. Kicsit szkeptikus vagyok? Már megint az 'ide nekem azonnal' nyugati hozzáállás?

14 évesen én is vettem egy Buddháról szóló könyvet. Furcsán is nézett rám az eladó is meg a családom is. Honnan ez az érdeklődés? Akkor nem tudtam volna ilyen frappánsan megválaszolni, 'talán egy előző életből', és nektek is jobb lenne, ha inkább gyakorolnátok. :-)
Nem tudták hová tenni. Én sem. A gyönyörű szóvirágok és a fordítás sokasága között hogyan bogozzam ki a lényegest? Abból a könyvből azóta se megy.

Szerencsére van itt nekünk kibúvónk: privát kert, ahová a Dalai Láma szokott járni. Ott meditálunk. Se turistának se másnak nincs oda különben bejárása. Gyönyörű satsang kerekedik. Mintha maga a bodhi fa mesélne, Brandon csak fordítja embernyelvre. Évszázadok óta az emberi természet mit sem változott. Ugyanaz a gőg, a harag, az irigység, a hatalomvágy. Ugyanúgy forog a karma kereke.
Meddig?
Meddig? Míg meg nem állsz és nem forgatod tovább. Míg megvárod, hogy a lendületből kapott pofon energiája elillanjon. Ahogy megállsz, varázsütésre a Létezés megmutatja a csodáját, amit a harag, a gőg meg a többi eltakart.





2010. ápr. 1.

Sértődős- ha akarod, legyél szabad

Te is szoktál sértődős lenni a világra?

Én leginkább akkor, amikor van valami elképzelésem róla, hogy milyen legyen a világ körülöttem... az pedig nem olyan. Amikor szeretném, hogy így vagy úgy bánjanak velem. Ezt vagy azt mondjanak nekem. Így vagy úgy fejezzék ki a szeretetet. És nem úgy van. És nem tehetek semmit sem ellene. A fejem tetejére is állhatok, nem vehetem rá a másikat, hogy szeressen. Vagy jól bánjon velem.
Jobb híján megsértődőm. Fáj. Addig, amíg rá nem jövök, hogy a saját életemet nehezítem- magamnak. Ekkor pedig még dühös is vagyok, mert megengedtem, hogy ez az egész megtörténjen... Egy okkal több a sértődésre. Még jobban fáj. Ördögi kör.

Emlékszel? Arra, hogy hogyan toporzékol az ember gyereke, 2-3- 4 évesen mert nem teheti, amit kigondolt, mert akadályba ütközik, mert 'ő tudja', és segítség kéne, de nem úgy, és nem akkor, mert... mert... mert... Csupa akadály, akadály. A világ összeesküdött ellene. És különösen az az egy ember.

Úgy látom magamon is és a környezetemben is, hogy ez nem változik. Már mint a sértődés. Ami változhat, hogy minél hamarabb fülön csípjük, ne kelljen 2 hétig, 2 hónapig, 20 évig (?)hurcolni. Nem kell messzire mennem a példáért, a családtagjaim között vannak, akik nem állnak szóba egymással. Pár éve. Én pedig messziről nézhetem. Így is fáj. Mégsem használ sem szép szó, sem jó példa, míg mindketten sértődőset játszanak. Tudom, nem az én dolgom. Nem kértek meg az elboronálásra.

Marad a saját házam táján való söprögetés.
Szóval sértődés. Úgy látom, ahogy növekszik az ember, a toporzékolás úgy marad el. Inkább valami közönybe, unalomba tompul. De a sértődés marad. Elkísér. Gyakran a folyamatos társunkká válik. Annyira hozzászokunk, mint az árnyékunkhoz. Haragszunk a világra. Mert az a világ, ami megbántott, az megbízhatatlan. És soha többet nem engedjük, hogy beleszóljon az életünkbe...
De a világ erről mit sem tud.
Mindig elér. Így vagy úgy újabb és újabb lehetőséget nyújtva a sértődésre. Van akinek, már a puszta jelenléte, a létezése is bánt minket. Legtöbbször nem is kell messzire vetni a tekintetünket, az a bizonyos családtag... és nem lehet tőle megszabadulni. Az élet összekötött vele... Van amikor kínunkban már csak cinikus megjegyzésekre futja. (Mások előveszik a baltát és jól fejbe vágják az illetőt... De rossz hírem van nekik is. A sértődés marad. Arról nem is beszélve, hogy a szabadságot fizikai szinten elintézi az illető vagy 20 évre...)

Ismerős? (Jó, tudom, hogy nem te vagy a baltás gyilkos. De a többi. Ismerős?) A boldogtalanság receptjét írtam ide neked.

Tehát én inkább minél hamarabb fülön csípem a sértődéseimet, például így:
-Nem tagadom le. A testem érzékeli, az egyszer biztos, akár tetszik nekem, akár nem.
-A világ olyan, amilyen. (Hiába az idealista elképzelésem róla, a benne lakók is csak azt tudják, ami tőlik telik.)
-Vicces módon a többiek közül is sokan pont olyan sértődöttek mint én. (Mint az óvodások, csak toporzékolás helyett kissé kifinomultabbak az eszközeik.) Furcsa módon ők is pont arra vágynak, amire én. Például boldogságra.
-És ha ezt belátom, akkor már csak egy lépés, hogy azt is lássam, hogy valakinek abba kéne hagyni a sértődősdit. Én vagyok az, aki megtehetem.
Jó, erre hajlandó vagyok. Már csak azért is mert ezzel MAGAMNAK teszek jót.
Annyi a dolgom, hogy megálljak. Érezzem, ami fáj, kimondjam, ami a fájdalomhoz hozzá ragadt ítélet.
Érdekes módon, amikor ez megtörténik, akkor szabaddá válok. Akkor képes vagyok látni a történetem -addigi tragédiám- abszurditását. Visszakapom a valódi ragyogásomat. Elengedhetővé válik, ami fogva tartott. Új élet nyílik ki a számomra. És... és...egyszer csak azt veszem észre, hogy a világ nem ellenségem többé.
Meglátom a többi sértődöttségbe beleragadt embert, és kiáltok nekik is, "hahó, te is legyél szabad! Rajtad múlik. Hát nem fájt még eleget? Ha akarod segítek neked."

Néha furcsán néznek rám. Ezt mondják, 'könnyű neked.'.. vagy pedig azt, 'persze, te milyen szerencsés vagy'.
Rendben. Szerencsés! És te? Te nem akarnál szerencsés lenni?