Ha én vagyok megsértődve - most mindegy, hogy jogosan vagy sem -, akkor fröcsögök. Magamra és a másikra... Egy egész csoportra... Egy vallásra... Egy országra...
Minden baj.
Sértődöttnek lenni nem jó.
Valamit tennem kell.
Ha nem akarok fröcsögni, akkor
1) kiirthatom azokat, akikre meg vagyok sértődve...
2) megszakítok minden kapcsolatot azzal vagy azokkal, akikre meg vagyok sértődve...
3) megtalálhatom magamban a sértődés feloldását.
Ha az 1) változatot választom, és még hatalmam is van hozzá, talán még sikeres is leszek. Háborúzom. Elpusztítok. Kiirtok. Családtagot, barátot, embert, fajt, népet, országot. És magamat. Erről az utóbbiról a háborúsdiban keveset gondolkodom, de valamilyen szinten én magam is áldozata leszek az írtásnak. Sokba kerül. Borzasztó ugyanis lekaszabolni a másikat. A lélek megsínyli. Még akkor is, ha többi vérző seb begyógyul és a levágott végtag visszavarraható.
Ha a 2) verziónál maradok, akkor nagyon hamar egyedül maradok. Megszakítok minden kapcsolatot. Kitagadok. "Nem vagy az ismerősöm többé, nem viselem el, amit mondasz, teszel! Ne állj velem szóba! Elfogadhatatlan, amiben hiszel, elfogadhatatlan a kultúrád, elszigetellek, gettósítalak. "
'Szuper ötlet' ... de működik?
Az a megfigyelésem, hogy ezzel még egy lapáttal ráteszek a saját sértődésemre. Ugyanis az esetek többségében a Föld nem akkora nagy, hogy meg tudnék szabadulni a sértődésem alanyától.
Látom. Ott van. A szomszédom. A barátom... volt. A nép, a faj, a vallás, nem szűnik meg, az ország sem költözik el, szóval hiába szigetelném el magamat, hiába a vaskos kerítés, amit is felhúzok, csak a saját kilátásomat szűkítem. Ott van az a fránya a társaságomban, az életemben, és én fröcsögök tovább. Másokra. De magamra is jut bőven belőle.
Tehát, ha nem elégít ki az első két lehetőség, mégis csak találni kellene egy jobbat:
3) valahogyan saját magamban kellene feloldást találni arra a sértődésre.
Emlékszel? Most mindegy, hogy jogos vagy sem. Nekem fáj.
Borzasztó bevallani, elismerem.
A másik sértett meg, és nekem fáj.
Oldja meg ő...
De a fenébe is, nekem fáj!
Nincs hová menekülni előle. Kiirthatom a másikat, elszigetelhetem magamat, a sértődés ott van, és fáj. FÁJ!
Kitépném, de nem lehet. Eltakarnám, de nem tudom... amíg...
fel nem adom a küzdelmet, és nem hagyom, hogy kifollyon belőlem.
Amíg nem hagyom, hogy elhagyjon.
Sűrű fekete folyó, mint egy gennyes sebből kígyók távoznak, fúj, büdös... aztán szürke patakká válik és egyre tisztul. És gyógyul. És ebben az áradásban valahogy békére lelek.
Legelőször magammal. Értelmetlenné válik többé a fröcsögés.
Békére lelek magammal, és békét találok a másikkal is. Jogos vagy jogtalan a béke? Vicces már a felvetés is. Hát nem mindegy?
Igazából, a lelkem mélyén erre vágyom. Békére, egymás mellett élésre. Sőt, ha mód van rá, egymás segítésére. Új világ kezdődik. Velem és bennem. Ez jó nekem.
Feloldom a sértődéseimet. Mert ez jó nekem.
Nem akarom fönntartani többet se a jogosat, se a jogtalant.
A családommal kapcsolatosat. Az apámmal, anyámmal, gonosz rokonsággal kapcsolatosat. És a szomszéddal valót se. Se a cigányosat. A zsidósat. A feketét. A fehéret. A magyarsággal kapcsolatosat. Az ősmagyar sértődéseimtől egészen Trianonig, és még tovább, egészen Európáig, IMF-ig, sőt köbüki újmagyarságáig.
Hadd menjen mind.
Egyet sem akarok tovább tárolni, mert nekem fáj.
Elengedem. Nem érdekel tovább jogosság vagy nem jogosság.
Szabad vagyok a sértődéstől. Így kezdődik az én új világom.
És a tiéd?
---
további írásaim itt: http://makayaniko.blogspot.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése