2011. júl. 28.

Alkotónapok- a kék madár misztériuma

Tudod mi a jó a közös alkotónapokban
Ha röviden akarnám összefoglalni: táptalaj. 

Az, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik szenvedélyesen szeretnek alkotni. Mindenki a maga területén. Na, és persze hajlandók kirándulni is izgalmas, új és ismeretlen területekre. A szenvedélyes alkotás az alap. Olyan kiindulás, ami bátorítja az ötleteket, a megvalósítást, szóval jó táptalaj. 

A legtöbb ember "normálisan" olyan emberekkel van körülvéve, aki utálja a munkáját, gyakran magát az életet is. Éppen ezért nehéz azt bátorító vagy támogató környezetnek nevezni. Tehát igazi felüdülés, amikor olyan emberekkel lehetsz, akik szeretik, amit csinálnak, hisznek benne, és új, izgalmas kalandokra hívnak. Elképzelhetőnek tartják az ötleteidet, ezáltal te magad is hajlandó vagy elhinni és továbbfejleszteni egy-egy ötletcsírát.  

A közösség finoman alakul: az alkotáson, beszélgetésen, ételkészítésen és egyéb elfoglaltságokon keresztül táplálja  a szenvedélyt, lángra lobbant parázsló ideákat, lehetségessé teszi a lehetetlent. Hatására nyilvánvalóvá és logikussá válik valami, ami korábban teljességgel lehetetlen vagy elképzelhetetlen volt. Kiderül, hogy nem is olyan nehéz, nem is olyan bonyolult.

És valahogy közben észrevétlenül nyílik meg a szív: megnyílik szépségre, barátságra, mély belső titkokra.  Misztérium ez, hogyan is lehetne szavakba foglalni? ... A kék madár misztériuma. Itt a képen meg is mutatom.
Mert ilyen kék madarat kaptam Colette és Hokata együttműködéséből. Szerintem ettől jobban nem is kell kifejezni. 

2011. júl. 20.

Kutyu-Li mester bölcsessége

Kutyu -Li mesterrel már találkozhattál korábban is. 
Ami nem ízlik neki, nem eszi meg.
Nem és nem. 


Ha nem ízlik, kiköpi.

Ettől több energiát nem is fordít rá. Nem elemezgeti halálra. Nem kérdezi, hogy mitől nem volt jó. Nem keresi a hibást. Nem ízlik. Kész. Kiköpve. 


Én nagy "lenyelős" voltam korábban, ezért mindig jó az emlékeztetés. Étellel, itallal, egy kapcsolattal, egy emberrel... tudod miről beszélek.

Talán neked is szól, ez a kedves baráti paskolás: Ha nem ízlik, köpd ki.

2011. júl. 16.

Mire tanítottak a falfirkák?

Szóval nem tetszhet mindenkinek az, amit csinálok. Nekem sem tetszik minden, amit mások csinálnak. Hát persze, ezt tudtam eddig is. De hiába tudtam-tudom, időnként mégiscsak háborúzom másokkal. Értsd: meg akarom menteni, meggyőzni, bebizonyítani stb.
Tulajdonképpen saját magamnak sem mindig tetszik, amit csinálok. Például az, amikor háborúzom. 
Ráadásul emiatt még saját magammal is háborúzom: hogy miért is csinálom? Na, ez a teljes őrület: háborúzni a háborúskodás miatt. 
Sajnos... azt tippelem, nem én vagyok az egyetlen, aki belül háborúzik... azaz csak háborúzott.
Én így álltam le vele: 
Nagyon egyszerű a megoldásom.
Arra jöttem rá, hogy ez az egész csak energetikai kérdés.
De tényleg. 

Tegyük fel, hogy zavarnak a városban a falfirkák. Velem így volt. Akármerre járok vagy kelek a városban, mindenütt észreveszem őket, mérgelődöm miattuk. Hát nem borzasztó?? Egy percen belül már helyeselnek mellettem az emberek, és kórusban szidjuk a falfirkákat. Rögtön tudni fogom a "tag"-eket, meg a többi válfaját a dolognak. És hogy hány percen belül fújnak össsze egy frissen festett falat.
Szóval akkor mire is fordítottam az energiámat? Szidtam, és alaposan belemélyedtem a falfirkálás rejtelmeibe. Valami olyasmibe merültem bele, ami 
1. nem jó nekem
2. nem tetszik, és nem is tartom elfogadhatónak
Akár mennyit szidom a falfirkákat, vagy falfirkászokat, van belőlük utánpótlás.
Amit megváltoztathatok... az az én hozzáállásom...

Tegyük fel, hogy a lemosás is ilyen hatékonyan menne. Csak tegyük fel. 
Akkor sem lehet a falfirkák 100%-át eltűntetni a látóteremből. Mert észreveszem úgyis. Ha nincs falfirka, van egyéb rongálás. Szóval be tudom helyettesíteni. Azokat sem kedvelem, az sem jó nekem, nem tetszik. stb.
Tehát  mégiscsak jobb lenne, ha elfogadnám a létezését. Van. Adottság. Ettől még nem kell szeretni. Csak elfogadni, hogy van. Van ahol több, van ahol kevesebb. Még az erdőben is. Azzal, hogy elfogadtam, még nem kell automatikusan támogatnom is. Sőt, ezzel én sem váltam falfirásszá. Csak abbahagytam a küzdelmet, a háborút. Ha választásom adódik, akkor választhatom azt a lakókörnyezetet, várost stb, ahol kevesebb van. De nem adódik mindig választás. 
Akkor mi legyen?

Itt az egyszerű megoldás. Másra fókuszálok. Máshová viszem az energiáimat. A fényre, ahogyan átsüt a házak között. A városi madarakra, ahogy a pocsolyában sétálnak. (Jó, tudom, van akinek a madárkérdés szintén egy méregzsák kinyitásával egyenlő. Nekem nem. Én simán tudok gyönyörködni bennük.) Vagy  arra fókuszálok, ami a dolgom ott, amit el fogok intézni, vagy a forgalomban gyönyörködöm - igen, a forgalomban való gyönyörködést már korábban megtanultam. 
Először csak a kísérlet kedvéért. Aztán rájöttem, hogy ez milyen klassz. A kísérletből állandó elfoglaltság lett. 
Így jártam ezzel is. Megtanultam meglátni a városi fényeket. Ahogy a nap végignyújtózik az utcákon, megcsiklandozva a lehulott leveleket. 
Energia. Pozitív. Jó érzés.

Szóval így döntöttem, és nem tudnak csatlakozni hozzám a panaszkodók. Amikor a velem utazók belekezdenek a nyafogásba, akkor én nem csatlakozom hozzájuk. Felajánlom, hogy keressenek inkább valami szépet, és azon legeltessék a szemüket. 
Legtöbbször furcsán néznek. Megvádolnak, hogy biztos én is velük vagyok... vagy ilyen kifacsarodott az ízlésem... vagy kötözködni akarok... 
Nem. Nem lettem falfirka rajongó. Csak nem háborgok. Az értékes energiámat inkább olyanra fordítom, ami tetszik. 
Megtanították a falfirkák. Tulajdonképpen hálás lehetek nekik, mert megtanították, hogy észrevegyem a városi fényeket. 

Mert könnyű észrevenni a balatoni naplementét... ahhoz nem kellett falfirka nekem sem...



2011. júl. 13.

Jogtalan lettem

Az értékességhez való viszonyom tisztázása sok változást indított el. Például ezt is:
Tudod, mit?
Szabad leszek.

Korábban ezt olvashattad a blog aljában:

Mindegyik mű © 2009-2011 Makay Anikó.
Kérlek, ne lopd el a képeimet, ötleteimet és a mondataimat.
Nem tesz jót a léleknek.
Sem a tiédnek, sem az enyémnek.


Ó, igazad is van, ha azt hiszed, hogy csak néhány "vájtszemű" olvasta. 
És tudom, hogy az olvasóim többségének mégcsak meg sem fordult a fejében, hogy elvigye, felhasználja, stb. 
Az a pár ember, akik miatt annyit mérgelődtem, akik elvitték a szövegeimet,  például úgy is, hogy  még a gépelési hiba is benne maradt :-(... szóval őket ez nem zavarta. De engem igen. Időnként folytattam egy keresési kampányt, és találtam is ezt-azt. Írkáltam az e-maileket, mérgelődtem rendesen: azon, hogy hogy képzelik, meg azon, hogy még egy linket sem tesznek ki, és ez nem tisztességes...
Aztán egy idő után abbahagytam a keresési kampányaimat.
Mégis, nyomozó hatóság akarok lenni? Tényleg ezzel akarom tölteni az időmet, hogy fülön csípjem őket? 
Hát nem. Meg kell mondjam, számomra ez nem kívánatos elfoglaltság.
Inkább mással töltöm az időmet.
De hogy a folyamat teljes legyen, itt most ezennel visszanyerem a teljes szabadságomat:


Viheted. 


Pont.
Mondanám, hogy örülnék, ha egy linket is hozzátennél, ha elvitted - de nem várom el tőled. A jó szót sem és a köszönetet sem.
Mondanám, hogy ne lopj - de nem én akarlak megtanítani arra, hogy te magad érezd a belső hajtóerőt, hogy te akarj valamit adni cserébe... 
mint a levegővételnél: belélegzel, aztán pedig ki. Egy belső hajtóerő arra hív, hogy ne csak folyton belélegezz, hanem engedd is ki... Nincs ez másként az élet más területein sem.
Mondanám, hogy kíváncsi vagyok rá, hogy milyen kontextusban használod fel a szövegeimet, de ezennel erről is lemondok: nem várom el tőled többet. Megköszönöm, ha értesítesz róla, de nincs harag ha nem. 


Ezennel én magamat felszabadítottam a magam gyártotta és társadalmilag is elfogadottnak vagy jónak tartott elvárások alól, hogy hogyan bánj velem vagy a szövegeimmel. 
És a felszabaduló és felszabadító energiát innentől kezdve másra fordítom. 


:-) Olyan, mintha egy eskü szövege lenne. 
Lehet, hogy egy kissé patetikusra sikeredett?


•••
Frissítés: 
Tudod egy dologgal nem számoltam. 
Ha lemondok a copyright-ról, attól még valaki más igényt tarthat rá. És ha levédeti a szövegemet, képeimet stb, akkor engem foszt meg tőle, hogy használjam. 
Brrrr....!!!
Szóval: a copyright marad itt.
2012.

Mindegyik mű © 2009-2012 Makay Anikó.

2011. júl. 10.

Az értékesség

Meg szoktad kérdőjelezni az értékedet, amikor nem értékelik eléggé a munkádat? Vagy akkor, amikor nincs partnered, elég vásárlód, rajongód, barátod? Vagy talán akkor, amikor beszállsz egy versenybe (zsűrizés, felvételi stb.) és nem te vagy a nyertes? 

Amikor ezek előfordulnak, akkor az ember nagyon könnyen megkérdőjelezi a saját alkalmasságát, a saját létezését azon a területen.
Hát akkor... tegyük a helyére a dolgokat.

Az értékesség nem egyenlő mások véleményével, amit osztályzatokban vagy helyezésekben fejeznek ki. Ennek nincsen köze az értékességhez. Az osztályzat, a helyezés: mások véleménye egy cselekvésről vagy bármiről.
Az értékesség nem nem egy cselekvésben jelenik meg, az önmagában létezik. Nem megkérdőjelezhető, nem osztályozható. Ahogy a tulipánt vagy a rózsát sem lehet leosztályozni.
Amikor valakinek/valaminek a lényege és a megjelenési formája egységben, harmóniában van, azt az egységet nevezzük értékességnek. 
Amikor a forma üres, nincsen benne a lényeg, azt kacatnak, értéktelennek tartjuk. Valójában azt akarjuk kifejezni vele, hogy az adott valami nincsen harmóniában a lényegével.

Az értékesség nem véleményen múlik, hanem felismerjük, ráismerünk a harmóniára. Ezt a jóérzést azonosítjuk az értékességgel. 
Ez az értékesség, amit felismerünk több száz év múlva is, mert ez időtől független. 

És mi van, ha én nem kellek? Nem vagyok alkalmas? 

Aki vagy, az nem tud nem kelleni, mert az a Mindenség része... még ha ez a szó, hogy "rész", nem is fejezi ki pontosan. Aki vagy, az nemcsak egy szelete a Mindenségnek- mint ahogy egy tortából kivágnál egy szeletet-, hanem átszövi a Mindenség egészét. Tehát nem tud nem kelleni. Nincs olyan, hogy valahol végződik és valahol kezdődik. 
Hogy jobban megértsd: fordítva, mint a hologramnál. Láttál már hologramot? Azt a kivetítőset. Ott megfigyelheted, hogy mindenben benne van az egész miniatűr képe, és mégis együttesen összeadódva ugyanannak egy nagyobb verzióját adja ki.. 

"A mi van ha nem kellek?" kérdés valószínűleg egy vagy több korábbi elutasításból származik. Valaki más elutasított ilyen vagy olyan szituáció során. És az ő véleményét összekeverted az értékességgel. Hibás következtetésre jutsz, amikor a véleménye miatt saját magadat utasítod el.

2011. júl. 8.

Azonnal

Ide nekem, de azonnal.
Ide nekem a tudást, a gyógyulást, a megoldást.
Azonnal.
Pont úgy, ahogy a reklámok mutatják.
Mert nincs idő várni. Nincs idő kipróbálni. Nincs idő megkeresni.
Jó, rendben. Azonnal kell. Most rögtön.
Jól van, jól van: elfogadom. Nem vitatkozom.

De miért is?
Tényleg.
Feltetted már a kérdést, hogy azt az "értékes" időt - amit megspórol neked az a villámgyors megoldás-, na,  azt mire fordítod. Arra, hogy folytasd tovább a versenyfutást idővel, pénzzel, túléléssel? Vagy csak arra való, hogy letompítsd az idegeidet egy kis könnyű tévézéssel?

Vagy valami olyasmire fordítod, amitől jobban érzed magad a bőrödben, jobb lesz az életed?
Megvan a válasz?
Most azonnal? :-)