Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás.
Hasonlítgatjuk a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.
Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.
Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.
Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).
A hasonlítgatás téves ítéletekhez is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.
De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?
Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?
Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?
A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben