Szimat

Ha nincs rád igény -boldogtalan vagy.

Ha túl sok rád az igény -megőrülsz tőle.

Szagold ki, találd meg, ami megfelel neked - mert

nincs mindenkinek megfelelő recept.

Tulajdonképpen nincs is kívülről származó recept, 

még akkor sem, ha a világ tele van tanácsadókkal... akár

önjelöltekkel, akár szakértő diplomásokkal.

Te vagy az, aki tudja, hogy mi a jó neked. 

Te vagy az, aki megteremti a saját receptjét. 

Ha beválik, hurrá, merj élni vele.

Ha nem válik be valamiért, csak emlékezz, 

hogy megváltoztathatod a hozzávalókat és az arányokat is.

Bármikor. Ez a te életed.

Talán éppen csak annyi hiányzik hozzá, hogy vegyél egy pár tiszta és friss lélegzetet.

Kitisztul a szaglás tőle. 

"Én vagyok a saját magam legnagyobb ellensége..."

Feladni az erőfeszítést. Az ellenállást. Furcsa misztérium.

Amikor feladjuk a küzdelmet, meggyógyul a test, amit gyógyíthatatlannak nyilvánítottak. 

Amikor feladjuk a küzdelmet, megoldódik a reménytelen helyzet.

Amikor feladjuk a küzdelmet, egy pillanat alatt összeáll a kép, és megértésre jut bennünk, amit akartunk érteni, és nem ment sehogyan sem.

Amikor feladjuk a küzdelmet, 

akkor részesei vagyunk az élet áradásának. Annak az életnek, ami mélyen belül minket is működtet, amitől a szívünk dobog, amitől a fű nő, amitől virágba borulnak a fák, és ami éneklésre készteti a madarakat.

Varázslatos pillanat.

Aki egyszer megélte, azóta is azt keresi.

Pedig nem kell messzire menni érte. Ott van minden szívdobbanásban. 

Ott van minden elfogadásban.

Most őszintén? Te nem arra vágysz a szíved mélyén, hogy a környezetedben elfogadjanak úgy, ahogy vagy? 

És mi lenne, ha te is elfogadnád magadat, ha saját magaddal kezdenéd ezt az elfogadást? 

Ha legalább saját magaddal nem kellene küzdeni? 

Országlenyomat

Ezt a hétvégét ismét Brandon Bays-zel töltöttem -ha régebben olvasod ezt a blogot, ismerheted a történetet: terapeutaságom rendes "karbantartásaként" szokott ez zajlani. És a mostani hétvégével kapcsolatban egy nagyon érdekes dolgot szeretnék megosztani veled. Úgy hívjuk, országlenyomat.

Megfigyelhető, hogy TheJourney (Belső utazás) világában, ami most 38 országot jelent, minden országnak megvan a maga "lenyomata". Amitől egy kicsit mások az emberek, a felfogásuk. És érdekes, mert van egy országra jellemző visszatérő probléma is. Az ország egyes lakói lehetnek kivételek, mégis megfigyelhető  egy-egy olyan minta, ami úgy tűnik, mintha a levegővel szívnának be az emberek. Érdekes megfigyelni, ahogyan Európán átívelnek a problémák hasonlóságai. Az egyik ilyen -osztrák minta, de mint szomszédok, minekünk is jutott belőle bőven... - a maradj kicsi mintája.

Mit is jelent ez?

Maradj jelentéktelen, észrevétlen! Ha nagyobb lennél, kinőnél a többi közül, akkor húzd össze magadat... férj bele egy képzeletbeli dobozba. Levágják a szárnyadat, nem repülhetsz, nem mutathatod meg a valódi ragyogásodat! Mintha a ragyogásodat egy lámpaernyő árnyékolná le folyton.

Igen, az osztrákok tárták fel ezt a mintát saját magukról. Én pedig részese voltam a "szabadulásuknak", és én magam is átéltem ennek a lényegét. 

Óriási szabadság. Óriási a különbség. 

És minél több idő telt el azóta, annál inkább rájövök: nálunk is hasonlóképpen működik. Hű, de még mennyire! Mi magyarok sem vagyunk különbek, hiába beszélünk más nyelvet.  Összeköt a közös történelem is. Mi is szenvedői voltunk- vagyunk ilyen mintáknak. Megörököltük? Megtanultuk? Aki nagyobbra kíván nőni, levágják, leütik, kiütik, büntetést kap, vagy húzzon el az országból? Túlélési stratégiává fejlesztettük? Ó, rengeteg formája létezik... mindegyik csak a lámpaernyő egy megjelenési formája.

De mi vagyunk azok, akik levehetik a lámpaernyőket. Egyenként. És gyönyörű ragyogásunkat kapjuk vissza. Osztrákok és magyarok. És a többiek is. Hatalmas élmény. 

Kívánom, hogy legyen részed benne: értsd, érthesd meg, miről beszélek, mert akkor te magad is visszakaptad a saját ragyogásodat. És nem kell több lámpaernyő... 

Sem egyenként. Sem országonként. 

A régi skatulyák felülírása

Rég nem látott emberekkel találkozni izgalmas kihívás.

Az akkori időből élnek bennünk emlékek, amelyek szerint valamilyennek tartjuk az illetőket. Beskatulyáztuk őket az agyunkban lévő szisztéma szerint: tanár, diák, szülő, okos, buta, életrevaló, unalmas, dögös, nyávogós, béna... stb.

(Arról most nem beszélnék, hogy az emlékezet csalóka is tud lenni- a valósághoz képest igencsak szelektál. 

Na és a fantázia gyönyörűen ki tudja tölteni a hiányzó darabokat.)

Ha naponta találkozunk valakivel, akkor a napi változás nem akkora, hogy azt könnyedén ne tudnánk kezelni. Vagyis... többnyire azért így van.

De amikor rég nem látott ismerőssel találkozunk, akkor a változás összeadódva jelentős, időnként döbbenetesen nagy. Gyerekeket tudnak ezzel a világ végére kergetni a felnőttek: Jaj, mekkorát nőttél!

És amikor rég nem látott felnőttekkel találkozunk? 

A változás legalább ugyanakkora. Méterben, kilóban, fogakban, dioptriában, ... fölfelé és lefelé is. 

Számolunk. Rögzítünk. Azért, hogy keressük a stabil pontokat.

Stabil pontoknak nevezem, valójában az emlékeink sarokpontjaihoz akarjuk igazítani a másikat.  Pedig tudjuk, hogy az emlékek igen könnyen megcsalnak minket. 

Még akkor is keresünk elvárásokat, ha nincsen "mihez képest".  Keresünk valamit, amivel mérni lehetne a változást. Gyártunk legalább egy új skatulyát az agyunkban, ha már a régit nem lehet felülírni. 

Az egész arról szól, hogy szeretnénk biztonságban tudni magunkat. Vagyis tudni azt, hogy a másik -aki láthatóan megváltozott - vajon a barátunk, az ellenségünk? Meg lehet benne bízni, vagy innentől kezdve utálni kell? 

Én pedig most itt:

arra hívlak és bátorítalak, hogy nézz egy kicsit túl a skatulyákon. Ha mered meglátni a másikban azt, akivé vált, lehet, hogy meglepődsz.

Minden tinédzser erre vágyik, -hogy végre ne a 5-7-10 évvel ezelőtti gyereket lásd benne.

És minden felnőtt is erre vágyik-, ha már kinőtte a  korábbi skatulyát... lehet, hogy nem is fért bele soha...

De hogyan vegye ki a TE fejedből?

Hát sehogy. Érted ugye. A megoldás nálad van.

Meska vita... magammal és Magammal

Új vagyok a Meskán. Sokat hezitáltam, hogy ott van a helyem vagy sem, be tudok-e, akarok-e versenybe szállni... Egyáltalán mit jelent a verseny -nekem. Kivel versenyzem?

Nem a gőg beszélt belőlem és a hezitálásomból, hanem az, hogy egyszerűen nem tisztázódott le bennem, mit is gondoljak. Kavarogtak bennem a pro és kontra gondolatok. Parázs viták zajlanak ott árképzésről, másolásról, profizmusról, hobbizásról. Nem biztos, hogy segítenek... nekem. Ide álljak, oda álljak? Ennek is van igazsága, annak is van... De hol az enyém?

Egyáltalán mit jelent a verseny -számomra... Kivel versenyzem? Árakkal, emberekkel, mennyiséggel? Mit jelent a siker-számomra? Boldog lennék-e azzal, ha rákapnának egy termékemre, és abból tucatjával "gyárthatnék"? Vagy megőrülnék tőle? Boldog lennék-e azzal, ha naponta x terméket eladnék? Vagy megőrülnék, hogy gyártani kellene egy következőt, ugyanolyat? Vagy inkább szeretnék új dolgokat kipróbálni? Mi az egészséges? - számomra. 

Eltelt pár nap, hetek is talán. És nem tettem sok mindent fizikai síkon...

A kérdések csak gyűltek.

És a jó hír, hogy ha már meg tudom fogalmazni őket, akkor már félúton vagyok a megoldáshoz. Azóta megérkeztek a válaszok.

Itt megosztok most veled egy csokrot a számomra megkönnyebbülést hozó gondolatokból:

-Ugyanaz történik ebben a virtuális boltban, mint ami történik a fizikai piacokon. Ha félelem , irigység, aggodalmaskodás van, akkor az produkál vitákat, sértődéseket, mindazt, amit megtapasztalsz. Ennyiben ez nem különleges, nem más. 

Mi vesz rá egy embert, hogy egy cipőre elköltsön 50000 Ft-ot, amikor megvehetne egy cipőt 5000-ért is? Szerinted nem tudja, hogy lehet venni 5000-ért is?

-Hááát... gondolom azért, mert értéket tulajdonít neki.

-Igen. Lehet, hogy az az érték nem fizikailag mérhető, beazonosítható. 

Másrészt meg legtöbbször van mérhető minőségbeli különbség. Amikor te minőségi anyagból, értékesebb, tartósabb terméket készítesz. És akkor felmerül, hogy a tiéd jobb. 

Akkor erre a dologra egyféle válasz a márkaépítésnek nevezett folyamat. 

És ahogy elindítod, jönnek az ötletek, illesszünk hozzá státuszt.
Minél több nemlétezőt kívánsz hozzáadni, annál több járulékos erőfeszítésedbe kerül. Ennek ára van, hogy elhitesd a képet, amit elhitetni akarsz. És minél többen játsszák ezt a játékot, annál nagyobb a verseny. 

Talán segíthet az is, ha eljátszol a gondolattal: ha az interneten keresel például szállást, és te a Bed&Breakfast kategóriában vásárolsz, akkor zárjon be és sírjon minden luxusszálloda? Vagy fordítva? Pedig csak pár kattintásra vannak egymástól... nem?

A virtuális térben ugyanúgy áramolnak az emberek, mint a város utcáin. Itt a saját vágyaik mentén járják a virtuális utcákat.

Számomra olyan volt, mintha egy sötét felhő került volna le rólam.
...lehet, hogy az az érték nem fizikailag mérhető és beazonosítható...
és ...áramolnak, mint az utcán... :-)

Ajánlom magamat

Ajánlom, mert addig-addig rendezgettem itt a blogpolcokat, hogy csak rájöttem, kinőttem én ezt a virtuális teret. Szerencsére a blogtérben még egy szobát pikk-pakk hozzátold az ember a meglévőhöz. Éppen ezért  gyorsan el is költöztettem az alkotásaimat ide a galériába.
Bizony! Gyere nézz be hozzám! Kicsomagolok ám gyorsan,  és felfedem, hogy mi minden került ki a kezeim és az ecseteim alól az utóbbi időben.

Mire jó a kombinálás és mire nem...

A kombinálást arra találja ki az elme, hogy kitöltse a réseket. 

Valahol mélyen belül van bennünk valami egészre, teljességre törekvő vágy. Nem véletlenül szeretnénk egész-ségesek lenni, megérteni a világot, az emberek működését.  ez egy nagyon tiszta, mondhatnánk egyszerű vágy. 

Hogy nem mindenkiből látszik ki? 

Hát igen. 

Ezt a tiszta vágyat elég rendesen eltorzítja a világ hatása. Nevezzük így összefoglalóan: a világ hatása. Más lelkekkel, lényekkel kommunikálunk, elme szinten. Rengeteg ötlet és lehetőség merül fel. Ez hatással van ránk. (Cserébe mi is hatással vagyunk ám.)  Hitrendszereket osztanak meg velünk, tanítanak, ítélkeznek felettünk és mások felett. (Cserébe mi is velük és felettük.) 

És mindez összeadódva a mi eredeti tiszta vágyunkkal érdekes mixtúrát hoz létre.

A kombinálásunkkal az ismeretlen faktorokat próbáljuk kitölteni. Azért, mert akkor végre megnyugodhatnánk, lenne egy elfogadható magyarázat az éppen aktuális problémánkra.

Igen ám,  a kombinálás minden esetben kitaláció.

Minden esetben. Különben nem lenne rá szükség.

És éppen ezért távol esik a valóságtól. Minél több benne a kitalált elem, annál inkább. És valahol mélyen érezzük ennek a tévedését, hazugságát. És ez feszültséget okoz. Azért csinálnánk, hogy nyugalomra találjunk... erre mi történik... még több feszültség keletkezik.

Szóval erre jó a kombinálás. 

Nyerhetünk vele 

-színes, szélesvásznú történeteket- a fejünkben,

-újabb feszültséget, stresszt, szorongást

-időtöltést

-hosszabb távon például gyengülő immunrendszert, betegségek sorát

És elveszíthetjük

-a valóság alapját

-a nyugalmunkat, a békét

-a tiszta gondolkodást

-a valódi életet

Szólj, ha kihagytam valamit :-)

A kombinálás választható. Nem kimért büntetés. És nem kell depresszióba esni tőle, csak azért mert folyton feszültség van bennünk... A megoldás sokkal egyszerűbb...

Most kombinálsz

Nem szeretem, ha rajtakapnak valami olyasmin, ami nem hoz különösebb jót az életembe. Ilyen a kombinálás.

A történet a következő: Könyv készül. Segítséggel. Akik segítenek nekem, a Teljesség megnyilvánulásai. És érdekes/egyszerű módját választottam annak, hogy minél precízebb legyen a segítség, amit kapok tőlük -felveszem a hangjukat. Igen ám, csak a technika tréfás ügy. Ugyanis hiába teszem a mikrofont a lehető legközelebb, érdekes módon a felvételen alig hallható valami- emberfüllel... Azzal együtt, hogy  a mikrofon 3 méterről még az óra ketyegését is felveszi, és más emberi hangot pedig tökéletesen és hangosan felvesz...  Érdekes.

Bosszantó. Frusztráló. Mert nem akarom elveszíteni az értékes segítség szavait.... 

És emberi aggyal mit teszek? Kombinálok.

Biztosan zavarja valaki az adást. Sőt még arra is vetemedek, hogy feltételezzem a beszélgetőpartnereim szándékosságát... 

Erre szelíden csak annyit mondanak: Most kombinálsz.

Rajtakaptak. 

Ha igaz kívánok maradni, akkor bevallom. 

És ebben a beismerésben lehetőségem van rá, hogy új nézőpontból értsek meg valamit.

Azzal kezdődik az új nézőpont, hogy hajlandó vagyok otthagyni a régit... vagy azt mondom, lehet, hogy van más... Hadd derüljön ki...

Tudod mi a kombinálás?

Az elme tevékenysége arra, hogy kitöltse a réseket. Mindazt amit nem ért, nem ismer, vagy fel nem tud fogni. A részletekből (néhány rendelkezésre álló információból) nagy fantáziával kialakít egy történetet. Feltételezésekből legyárt egy komplett "mozit". 

 Igaz, hogy ennek semmi köze a valósághoz, de sok esetben nincs senki, aki rászólna, hogy most kombinálsz.

***

Vagy ha mégis volna, akkor az/ő megtorlásban részesül.

Ugyan nem szorulnak védelemre a lények, akik szembesítenek vele, hogy kombinálsz... mégis szeretném megvédeni és megbecsülésben részesíteni őket: lehetőséget hoznak, hogy egy tévedésből felébredj. Nekem jó volt. (még akkor is, ha nem tetszettem magamnak...)

Anélkül, hogy feltételezésből indulnék ki, talán neked is jó lenne...