Mi a baj a sértődéssel?

Csak annyi, hogy mindenre ráfröcsög.

Ha én vagyok megsértődve - most mindegy, hogy jogosan vagy sem -, akkor fröcsögök. Magamra és a másikra... Egy egész csoportra... Egy vallásra... Egy országra...
Minden baj.
Sértődöttnek lenni nem jó.
Valamit tennem kell.

Ha nem akarok fröcsögni, akkor
1) kiirthatom azokat, akikre meg vagyok sértődve...
2) megszakítok minden kapcsolatot azzal vagy azokkal, akikre meg vagyok sértődve...
3) megtalálhatom magamban a sértődés feloldását.


Ha az 1) változatot választom, és még hatalmam is van hozzá, talán még sikeres is leszek. Háborúzom. Elpusztítok. Kiirtok. Családtagot, barátot, embert, fajt, népet, országot. És magamat. Erről az utóbbiról a háborúsdiban keveset gondolkodom, de valamilyen szinten én magam is áldozata leszek az írtásnak. Sokba kerül. Borzasztó ugyanis lekaszabolni a másikat. A lélek megsínyli. Még akkor is, ha többi vérző seb begyógyul és a levágott végtag visszavarraható.

Ha a 2) verziónál maradok, akkor nagyon hamar egyedül maradok. Megszakítok minden kapcsolatot. Kitagadok. "Nem vagy az ismerősöm többé, nem viselem el, amit mondasz, teszel! Ne állj velem szóba! Elfogadhatatlan, amiben hiszel, elfogadhatatlan a kultúrád, elszigetellek, gettósítalak. "
'Szuper ötlet' ... de működik?
Az a megfigyelésem, hogy ezzel még egy lapáttal ráteszek a saját  sértődésemre. Ugyanis az esetek többségében a Föld nem akkora nagy, hogy meg tudnék szabadulni a sértődésem alanyától.
Látom. Ott van. A szomszédom. A barátom... volt. A nép, a faj, a vallás, nem szűnik meg, az ország sem költözik el, szóval hiába szigetelném el magamat, hiába a vaskos kerítés, amit is felhúzok, csak a saját kilátásomat szűkítem. Ott van az a fránya a társaságomban, az életemben, és én fröcsögök tovább. Másokra. De magamra is jut bőven belőle.

Tehát, ha nem elégít ki az első két lehetőség, mégis csak találni kellene egy jobbat:

3) valahogyan saját magamban kellene feloldást találni arra a sértődésre.
Emlékszel?  Most mindegy, hogy jogos vagy sem. Nekem fáj.
Borzasztó bevallani, elismerem.
A másik sértett meg, és nekem fáj.
Oldja meg ő...
De a fenébe is, nekem fáj!
Nincs hová menekülni előle. Kiirthatom a másikat, elszigetelhetem magamat, a sértődés ott van, és fáj. FÁJ!
Kitépném, de nem lehet. Eltakarnám, de nem tudom... amíg...
fel nem adom a küzdelmet, és nem hagyom, hogy kifollyon belőlem.
Amíg nem hagyom, hogy elhagyjon. 
Sűrű fekete folyó, mint egy gennyes sebből kígyók távoznak, fúj, büdös... aztán szürke patakká válik és egyre tisztul. És gyógyul. És ebben az áradásban valahogy békére lelek.

Legelőször magammal. Értelmetlenné válik többé a fröcsögés.
Békére lelek magammal, és békét találok a másikkal is. Jogos vagy jogtalan a béke? Vicces már a felvetés is. Hát nem mindegy?
Igazából, a lelkem mélyén erre vágyom. Békére, egymás mellett élésre. Sőt, ha mód van rá, egymás segítésére. Új világ kezdődik. Velem és bennem. Ez jó nekem.

Feloldom a sértődéseimet. Mert ez jó nekem.
Nem akarom fönntartani többet se a jogosat, se a jogtalant.
A családommal kapcsolatosat. Az apámmal, anyámmal, gonosz rokonsággal kapcsolatosat. És a szomszéddal valót se. Se a cigányosat. A zsidósat. A feketét. A fehéret. A magyarsággal kapcsolatosat. Az ősmagyar sértődéseimtől egészen Trianonig, és még tovább, egészen Európáig, IMF-ig, sőt köbüki újmagyarságáig.
Hadd menjen mind.
Egyet sem akarok tovább tárolni, mert nekem fáj. 
Elengedem. Nem érdekel tovább  jogosság vagy nem jogosság.
Szabad vagyok a sértődéstől. Így kezdődik az én új világom.

És a tiéd?


---

további írásaim itt:  http://makayaniko.blogspot.hu/

Torokfájás - a láthatatlan gonoszok

Nincs betegség, csak tapasztalatváltozások vannak.

Mindjárt végig is vezetem egy egyszerű torokfájáson keresztül, mit is értek alatta.
Segítségül szánom, ha megérted, könnyebben szabadulsz te is alóla:


Fáj a torkom. Nagyon. Borzasztó. Azt gondolom, hogy a kis betolakodók (bacik, vírusok) elfoglalják a testem. Úgy érzem, óráról órára nagyob területet harapnak belőlem. Fáj, fáj, fáj.

Hogyan reagálok rá? Türelmetlenné, tehetetlenné válok. Háborgok. Nem tudok aludni. Ahogy jobban fáj, jobban megijedek. Nem elég, hogy fáj, haragszom magamra, mert 'miért engedtem'. Meg kellett volna előzni... De most már mit csináljak? Hiszen fáj. Tea, gyógynövény, C-vitamin satöbbi... Ismert kezelések. Még egy pár gyógyszert is bekapkodhatnék. Miért nem a gyógyszerrel kezdem? Haragszom magamra, nem hiszek a gyógyszerben, nekem kéne megoldani, nem?

És ki lennék a gondolat nélkül, hogy a kis betolakodók elfoglalják a testem?
Aki nem védekezik.
(Hát ez fura. Ezzel mi a csudát lehet kezdeni? A betegséget le kéne győzni, nem?)
Akkor én most szabad prédája leszek a kis láthatatlan gonoszoknak?
Fura, de maradok a lehetőséggel, hogy nem kell védekezni. Hagyom, hogy jöjjenek a láthatlanok. És ahogy megértem, hogy nem kell ellenállni, látom a lelki szemeim előtt, hogy a láthatatlan kis gonoszok csak jönnek... és egyszercsak mennek. Mert nincs nekik maradásuk. Nem védekezem. Szabadon elvonulnak.
Még furább.
Rájövök, hogy nem a kis betolakodók foglalják el a testem, hanem én hagytam azt a részt lakatlanul. Mondhatnánk élettelenül. Persze, hogy fáj. A lelkemben is. Otthagytam lakatlanul, mert benyeltem valamit, nem akartam konfliktust, nem mondtam ki, leblokkoltam...

Otthagytam lakatlanul, élettelenül, és a természetben minden újrahasznosítódik. Jönnek a láthatatlanok. Olyan vagyok, mint a komposzt, újrahasznosítják máris azt a részt. Nincs részvét, meg temetés... Vicces, amikor erre rájövök.
Kacagnék, ha nem fájna annyira. Csorog a könnyem.
Rájövök, hogy a többi betegség se más. Csak az újrahasznosítás formája különbözik.
Vicces az egész. Rálátok a blokkra. Én hagytam ott, és jönnek kukázni hozzám.
Ami él, tele van életerővel, azt meg sem érintik a láthatatlanok.

Valami nagyon megváltozott.  Fényre került a halott rész. Érzem.
Erőt érzek a tehetetlenség helyett.
Szóval nincs itt  semmilyen háború, nincs itt legyőzés...
Csak az erőviszonyok rendezése zajlik. Belém harapnak a galádok, amíg azt nem mondom, hogy állj, lehet tovább sétálni, ez a rész nem komposzt, hozzám tartozik! Nem látjátok, hogy élő?! Menjetek máshová újrahasznosítani! Nem védekezem, csak felismerem a folyamatot.

És ahogyan ez zajlik bennem, valami szabaddá válik, mintha megkönnyebbülés lenne.
A testben pedig megjelennek azok a kis sárgás-izé-váladékok, tudod, az orrban, a torokban, azt jelezvén, hogy az erőviszonyok rendezése tényleg eldőlt.
Kicsit még levertnek érzem magam, talán a lázam is fölmegy, gyorsítván a takarítást, de pontosan tudom, hogy a dolog eldőlt, élek, minden porcikámban. És múlik a fájdalom.

Legyőztem?
Tulajdonképpen hálás lehetek az újrahasznosítóknak (bacik, vírusok), hogy belém haraptak. Nagy leckét kaptam tőlük ... magamról.

Barázda a lemezen - avagy létrehozás, alkotás, és hogyan működünk?

Válasz Colette kérdésére. 

Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"


Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:

A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni. 
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki  jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már  maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.

Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal.  Egyrészt. 
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló. 
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?

Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan. 
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül  csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés.  A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje. 

És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz.  Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta. 

A múlt barázdájában  pedig maradnak  a reflexek és a halott szokások.

Fantáziavilág

Heverésztem egy kicsit a hintaágyon. Talán bele is bóllantottam a nagy heverészésbe, mire rájöttem, hogy le is feküdhetnék rá. Becsuktam aszemem, ez ám a kellemes napsütés, nagyszerű a hőmérséklet, de jó is...
Míg nem... egyszer csak azt éreztem, hogy elindul a hinta. Ütemesen elkezd ringatózni. Talán megfújta szél? Ki tudja... milyen kellemes, fel, le, fel, le. Furcsa módon a hinta nem a normális hintázós irányba indult, hanem keresztbe. Érdekes... Ezen nem akadunk fenn.
Fel, le... fel, le...
Csak nehogy neki ütközzön az oszlopnak!
Fel, le... fel, le...
Jaj'istenem ez gyorsul... Hű, ez most már tényleg nagyon gyors. Már a gyomromban is érzem a hintázást. Azt hiszem ez már kínosan gyorssá vált...
Hű, ez már tényleg nagyon erős...  - és kipattant a szemem, hiszen mindjárt felfordul a gyomrom.

És abban a pillanatban... kiderült... hogy a hintaágy meg sem mozdult. Állt békésen.

De a gyomrom jelezte, hogy milyen ereje van az illúzióvilág egyetlen gondolatának.
Döbbenettel keltem fel, mert egy pillanat alatt megértettem, hogyan vagyunk rabjai az illúzióknak.
Az enyém egy gondolat volt csupán, de vannak, akik komplett világokat építenek fel maguknak.

Vannak, akiknek a világai félemetesek, borzasztók. Ezekből elég könnyű felébredni, különösen, ha keresi valaki a kiutat.
Vannak akik magányosságról, áldozatságról szóló világokat hoznak létre. Aztán ott vannak a világ megmentői, akiknek a saját élete romokban áll. Vagy a tökéletességről álmodók. Az örök fiatalok, a meg nem állók.
Mások sokkal "kellemesebbeket" hoznak létre, szépségről, hatalomról, gazdagságról, erőről, mint például annak a hölgynek férje is - pár hete beszéltünk -, aki pornófilmeket bámul rendszeresen, és nem tud leakadni róluk.

Meg kell mondjam, ezekből a "kellemes" világokból nem feltétlenül egyszerű a felébredés, hiszen az álmodó jónak, kívánatosnak tartja a világát fenntartani, és nem köszöni meg, ha a világát bárki veszélyezteti. Mert ha egy kicsit is megkapargatjuk azt a kellemes világot, kiderül, hogy igen törékeny, igen stresszes...

Fantáziavilág.
Semmi köze a valósághoz.
Csak akkor derül ki, amikor felébredsz.
És milyen jó, felébredni.

Lélek Fényesítő utazások- könyv

Örömmel osztom meg veletek, hogy megjelent a Lélek Fényesítő utazások című könyvem.

Ritka kincs, amikor az eredethez térhetünk vissza.

Ahhoz, amikor a megértés, a tapasztalat születik. Amikor még nem kerül rá semmilyen körítés, semmilyen mese. Olyan tiszta, egyszerű, áttetsző esszencia, amit ha valaki “megkóstolt”, mindig is keresni fogja.

Ebből az esszenciából született ez a könyv. A kliensek önmagára ébredésének esszenciája. Olyan nekem, mint egy csodálatos drágakő.

Élő beszámoló. Napról napra bővül a tapasztalat. Mint amikor a drágakő újabb és újabb árnyalatát fedezzük fel. Megszűnik a terápia, kliens és terapeuta, marad az újra és újraszülető kíváncsiság, és a vágy, hogy megosszuk a tapasztalatokat és felismeréseket.

Mit is írhatnék még róla, hiszen van már róla rövid bemutatás és hosszabb. Beleolvashatsz és megrendelheted.
Örömmel veszem a kérdéseket és a véleményeket.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Szép nap ez a szorongásra... vagy mégsem?

Szép nap ez a szorongásra. Vannak napok, amikor így ébredek. Nem mintha ez egy döntés lenne, hanem csak azt veszem észre, hogy szorongok. Hajlamos vagyok rá, ezt már megfigyeltem...

Byron Katie-t hívom segítségül. 4 kérdés, és szabadulok.

tehát a kijelentésem: Szorongok, boldognak kellene lennem.
1. Igaz ez? Igen. Hát, így érzem.
2. Teljesen biztos vagy benne, hogy ez igaz?
Igen. Vagyis a szorongásban. De hogy boldognak kellene lennem? Nem is tudom... Talán nem kötelező...
3. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
Nem is tudom... Talán... bántom magamat. Zaklatom magamat, hogy milyennek kellene lennem. Bántom magamat, mert nem vagyok az. Bántom magam, valami miatt, ami nem vagyok.  Ez borzasztó...
ráadásul... ez elég irracionális. Bánthatnám magam, mert nem vagyok a kínai elnök, vagy nem az enyém az Eiffel-torony. Vicces, de ezek az utóbbi gondolatok nem mozdítanak. Akkor mi van abban az előbbiben, ami miatt szorongani érdemes?
4. Ki lennék, a gondolat nélkül, hogy boldognak kellene lennem?
Valaki, aki elfogadja magát annak, aki. Akinek nem kellene másnak lennie. És nem szorongana amiatt, ami nincs. Akkor jól érezném magamat, hiszen nem szorongok. Akár még boldog is lehetek.
Akár...
Szép nap ez a boldogságra.

---

 Eddig még soha, de soha nem okozott más szorongást nekem, mint egy gondolat, amit elhittem.
Szóljon, aki tud találni valami mást.

Miért bocsássak meg?

Miért is?

Ezt kérdezte tőlem valaki. "Miért bocsássak meg, amikor nem akarok annak a személynek semmi jót, aki rosszat tett velem? Miért bocsássak meg, amikor nem akarok vele szóba állni, nem is akarok vele találkozni. Mi értelme van a megbocsátásnak?"

Azért bocsáss meg, hogy szabaddá válj a saját gondolataid, hiteid, félelmeid béklyójától. Nincsen köze a másik személyhez, a másik tetteihez.

Azért bocsáss meg, hogy kinyílhasson az élet  a számodra, hogy ne rekedj meg a múltban.

A megbocsátás nem egy szívesség, amit a másiknak teszel. Te magad válsz szabaddá.

Azért bocsáss meg, mert a lelked mélyén valószínűleg te is vágynál arra, hogy rendezd a haragos helyzeteket. Ha nem vágysz rá, akkor érdemes mélyebbre ásni magadban, mert lehet, hogy a sértettség beszél belőled.

Van úgy, hogy valaki hamis erőt vagy felmentést nyer azáltal, hogy egy helyzet, egy személy iránt táplálja a sértettséget, a haragot. Ezzel gyakorlatilag el tudja tolni magától a döntést, a megbocsátást, áthárítja a felelősséget a különböző helyzetekben. Ez roppant "kényelmes" lehet. Csapdahelyzet. 

A külső szemlélő akár még láthatja is, hogy az illető csapdában van, és fel is kínálhatja neki a lehetőséget, hogy szabaduljon belőle. De az illetőnek magának kell rendelkeznie a szándékkal, hogy véget akar vetni neki. 

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.

Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.