Nekem ne mondd, hogy fogadjam el, mert nem tudom!

"Nem érted? Hiába mondod nekem, hogy fogadjam el, nem tudom. Az rossz, az elfogadhatatlan.
Elviselhetetlen. Brrr....!!!"

Értem. Akkor tisztázzunk valamit. Az, hogy elfogadsz valamit, az nem jelenti azt, hogy egyet is kellene értened vele.
Ezzel együtt nekem rendben van, nem fogadod el.
Ott van az a dolog/személy/környezet, ami rossz. Te mondtad.
Másnak kellene lennie, másként kellene viselkednie.
Rendben.
Szóval a te világodban ezek szerint csak a jóknak van helye. Az ami rossz, az nem elfogadható, ne is létezzen. Ráadásul majd te eldöntöd, hogy mitől lesz jó. Majd te döntesz róla.
Hű, ez pont úgy hangzik, mintha egy diktátor lennél: "Majd én megmondom, mi a jó. Ami pedig nem jó, az elfogadhatlan. Tiltsuk be!" És ha van hozzá hatalmad, akkor talán még be is tiltod mindazt, amit te rossznak találsz.

Kedves 'diktátor', mondd csak, tényleg sikerrel jársz?
Válogatod a világot és a benne lévőket jóra és rosszra. Elfogadhatóra és elfogadhatatlanra. Úgy tűnik nekem, hogy az elfogadhatatlan rettenetes nagy halomba gyűlt már, egyre kisebb a jónak, elfogadható.
Itt ebben a földi világban már olyannyira bekorlátoztad azt, hogy mit fogadsz el, hogy már élhetetlenné vált a világod. Éppen ezért új világokat kell meghódítanod: másik dimenziót, új világot, amit a Megváltó hoz, és azok fogják benépesíteni, akik a mércédnek megfelelnek.
Rendben van ez is, ha így szeretnéd, de addig amíg ez eljön?
Vedd észre, hogy addig veszettül rosszul érzed magad a bőrödben. (jó értem, elmondtad, csak egy kis időt kell kibírni, aztán eljön a Paradicsom). Ellenállsz, hadakozol, csapkodsz, dühöngsz, vagy visszahúzódsz és depresszióba esel. Minden napod erről szól, mert elfogadhatatlan minden, ami nem az ideális világod szerint való. Úgy tűnik, minden napod szenvedéssel teli, hiszen folyton azzal találkozol, ami nem elfogadható, és egyre kevesebb az elfogadható. (Egyre kevesebb a jó ember? Egyre kevesebb az emberség? Egyre kevesebb a szeretet?)

Rendben. Akkor gyere velem egy kísérletre.
Ha tegyük fel, mégiscsak valamilyen utat és módot találnál az elfogadásra...
Először csak egy dologra... mondjuk egyre, ami annyira rossz, hogy elfogadhatatlan. Tudod, nem kell egyet értened vele... csak a létezését fogadd el.
Embert ölni  rossz. Elfogadhatatlan.  Attól, hogy elfogadod, a létezését fogadod el. Létezik ilyen a világban: az egyik megöli a másikat.
Attól, hogy elfogadtad egyszerűen a létezését, hogy érzed magad?
Egy kicsit könnyebb?
Látom. Hiszen nem kell tagadnod azt, ami nyilvánvalóan létezik.
Nem vagy már diktátor.
Nem kell harcolnod. Elfogadtad, hogy van (és még mindig nem kell egyet értened vele.) Hú, ez ám a megkönnyebbülés.
Ha elfogadod, újabb lehetőségek nyílnak ki a számodra. Megláthatod a körülményeket. Kiderítheted a motívumokat. Árnyalatokat leszel képes felfedezni. Egy új világ nyílik ki. Lehet, hogy megoldásokat is találsz, ami túl van azon, hogy tiltsuk be az emberölést.

Talán érdemes lenne kipróbálnod... Először egy valamivel.

Aztán, ha ez jó neked - megtapasztalod az elfogadásból származó megkönnyebbülést -, akkor elővehetsz egy következő elfogadhatatlant... és addig dolgozol vele, amíg megtapasztalod az elfogadást.
És egyre több elfogadás, ezáltal egyre több szeretet lesz benned...
és talán további szeretetre vágyva előveszel mindent, de mindent, amit korábban lehetetlen volt elfogadni.
És addig dolgozol 'magadon', míg nem marad más, mint a Szeretet (ami amúgy is a te valódi lényeged, szóval jó). És ezáltal szeretettel tekinthetsz magadra  is és másokra is, az egész világra, mert kinyílt a világod.
És akkor... talán... már nem lelépni akarsz egy másik dimenzióba, hanem elkezded értékelni azt, amiben élsz.

Feszítés és lazítás, de miért fáj?

Előfordul, hogy annyira pörgeted magadat a nappali életedben, hogy még éjszaka sem tudsz pihenni. Ennek az egyik formája, amikor arra ébredsz, hogy valami fáj, és teljesen esélytelen, hogy aludj...  nyilván teljesen esélytelen, hogy aludj. 

Szóval egy kicsit (vagy nagyon) túlhúztad magadat. Túl feszülsz. 

Úgy lehet ezt felfogni, hogy a test - amikor alaphelyzetben van  -, szolgálja az elme szándékait minden rendszerével. Vagyis kiszolgálja a pörgésedet, amíg csak tudja. Az adott működést egészen addig igyekszik fenntartani, amíg csak futja a tartalékaiból, és küldi a jeleket, hogy visszapótlás szükséges.

Ha nem veszed figyelembe a jeleket, vagy felülírod azokat, a test feléli a tartalékait, és eljön a pillanat, amikor nem tudja kiszolgálni a szándékaidat, az életbenmaradást kell szolgálnia, nem engedi, hogy újabb parancsot adj neki. Ha még mindig nem hallgatsz rá, akkor egyszerűen kivon a forgalomból. 

Vagyis a feszítés után lazításnak kell jönnie. 

És ha tudatosan nem hagysz időt a lazításra, akkor a test fellázad. 

Például, amikor fájdalomban ébred a test az éjszaka közepén, érdemes észrevenni, milyen elvárással feküdtél le: "másnapra meg kell gyógyulnom, mert ezt meg azt meg kell csinálnom".  Vagyis még éjszaka sem hagysz neki békét, folytatod a pörgést... 

Nincs más esély számára, mint a fájdalom... arra talán már hajlandó vagy hallgatni... 

Szóval lazítás. Amikor ennyire túlhúztad magadat, akkor vedd figyelembe azt is, hogy a test lassabban reagál. Időre van szüksége, hogy felépítse a tartalékait, még akkor is, amikor abbahagytad az önmagad zsarolását.

Meg lehet tanulni nyaralás üzemmódba kapcsolni az otthonodban is. Sokáig aludni, sétálni, láblógázni, létezni.  A nyaralás tevékenysége - az odajutás, bőröndcipelésen kívül - sokkal inkább a létezésről szól: a nézés, a nézegetés, rácsodálkozol arra, ami körülvesz: épületek, emberek, tenger, csigák, kagylók, víz, hegy, illatok, színek, növények, ünnepek, ételek.  Nem azért vagy ott, hogy hasznos legyen, nem azért, hogy használd valamire. Hanem egyszerűen a rácsodálkozás miatt.

A mihez van kedvem? alapkérdése a nyaralásnak. 

Alkalmazhatod otthon is. 

És megkérdezheted a testedet is, mire vágyik, mire van szüksége. 

                                                ***

Tipp: Elővehetsz papírt, festékeket, színes ceruzákat, és hagyhatod, hogy megjelenjen színekben és formákban az, amit szavakká tenni nehéz. Nem kell hozzá semmilyen rajz vagy festéstudás. Olyan, mint amikor 3 évesen marokra fogtad a zsírkrétát, és elvárás nélkül rajzoltál vele. 

Ez a fenti illusztráció is egy ilyen folyamat eredménye. Nem művészeti alkotás. 

Arra szolgál, hogy tudjál kapcsolódni - önmagadhoz, a Forrásodhoz - akkor, amikor egy túlpörgetett állapotban vagy fájdalomban  képtelen vagy lazítani. 

Energia a változtatásra

image credit: YogiNora

Sokszor vágyunk is a változtatásra, mert érezzük, hogy a jelenlegi helyzet nem fenntartható tovább. Vágyunk rá, DE...

És ez a DE sokszor nem abból áll, hogy nem tudjuk, mi lenne a jó irány, nagyon is tudjuk...
hanem abból, hogy nincs hozzá erőnk, nincs elég energia a változtatáshoz.

Amikor ez a helyzet, akkor valahogyan energiát "kellene" gyűjtenünk.

A tapasztalatom szerint, amikor az érzelmi terheket feloldjuk és letesszük, az sokszor  már önmagában is akkora energiafelszabadulással jár, hogy szárnyalni tudunk tőle. És a felszabaduló energiát annyi minden jó dologra tudjuk fordítani:
* gyógyulásra
* egészséges szokásokra
* több figyelemre, magunkra és másokra
* fizikai változtatásra, mozgásra, újrakezdésre
* valaminek a megtanulására
* valaminek vagy valakinek az elhagyására
* újabb változtatások generálására


Íme egy példa rá:
"Egy hónapja, hogy Nálad jártam, és azt kell mondjam JÓ.
Jó volt, azóta is jó, jól vagyok. Nem tudom meddig tart ez az állapot, remélem sokáig fent tudom tartani, de minden sokkal jobb lett, ami bennem van. Sokkal több energiám van, nem vagyon depressziós, és meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom az engem ért támadásokkal (amit én eddig annak éreztem). Sokkal jobb a kedvem, és 3 hete fogyókúrázom, mert van rá energiám és 5 kg-tól sikerült megszabadulnom. Szeretném, ha ezen az úton tudnék haladni továbbra is.
Már több mindenkinek ajánlottalak, akik látják rajtam a változást, szeretnének Téged felkeresni, csak még kicsit hezitálnak a távolság és az anyagiak miatt, de szerintem ők is látják, hogy ez másként nem megy, valahogyan ezt el kell kezdeni." C.R.K.

Hogyan találkozzam veled?

Vannak olyan találkozások, amikor a fizikai formánk ugyan találkozik, mégsem találkozunk igazán. Lehet, hogy együtt töltöttünk egy délutánt, de hiányként élem meg a találkozást. Kielégítetlen maradok,  és te sem vagy boldog tőle, talán még fel is kavar, indulatot gerjesztek benned... 
De mégis mi történik velünk?

Legtöbbször könnyű egy idegennel találkozni: a semlegességből indul a találkozás. Nyitott vagy rá. Érdeklődő. Az idegen nem hordoz már eleve egy képet rólad. Kíváncsi rád. Könnyebb így megtalálni egymást, érzékelni egymást.

Ha ismerőssel, családtaggal találkozol, egy kicsit más a helyzeted, mert a legtöbben közülük hordoznak már rólad egy képet: olyan, mintha egy öntőformát próbálnának rád erőszakolni.
Az ő fejében született egy kép rólad akár a múlt tapasztalatai, akár más ok miatt, átszínezve hitekkel, elvárásokkal, stb-vel, de te nem az vagy.
Megmutatnád magadat, ha sikerülne áthatolni a képen. Örömmel megmutatnád, hogy ki vagy. De csak az elutasítással találkozol. Azt a képet, amit rólad tart fent valaki a fejében - és nem tetszik neki sem,  elutasította. Vagyis elutasított "téged". Végzett "veled". Talán már sok százszor lejátszotta magának. Talán úgy hiszi, hogy pontosan ismer. "Galád vagy és gonosz, megbízhatatlan, és manipulatív". A fejében el van döntve.
Valójában még sosem találkozott veled.

És te integetsz neki kintről, hogy hahó, itt vagyok, ez vagyok, gyere vegyél észre. Nem férek bele az öntőformádba. Valójában sosem fértem. De ha te csak ott tudsz velem találkozni, az nekem nagyon fáj, nem férek bele. Gyere, engedd már el azt a hülye képet. Nem veszed észre, hogy semmi közöm hozzá?

Lehántod magadról a saját álarcaidat, ledobod az elvárásaidat, a feltételezéseidet a másikkal szemben, abbahagyod az önsajnálatot, nem vagy áldozata sem a másiknak, sem a helyzetnek, elhagyod a te saját fejedben vetített képet a másikról, és nyitottan, örömmel megmutatnád magad. Nyitott vagy, és ebben a nyitottságban, ha volna mégis képed a másikról, elpukkan, mint egy buborék, mert érzékeled a másikat. "Jé, nem is gondoltam, hogy te ilyen vagy" mondod ilyenkor nagy csodálkozásodban.
Te már tudsz találkozni a másikkal.

Amikor te nyitott vagy, de a másik a képen keresztül érzékel téged, az fájdalmas, ijesztő is lehet. A fejében lévő képpel találkozol, nem enged magához.
Olyasmiket két rajtad számon, ami nem te vagy, de rád van vetítve.
Kérdez téged, de valójában vallat.
Érdeklődik, de nem hallgat meg.
Választ vár, de nem érdekli a válasz.
A valóság nem érinti meg a világát, mert az összetűzésbe kerülne a saját hitével.

De a találkozás, amire vágytál, elmaradt. Ő helyette nem oldhatod meg, helyette nem tehetsz le semmilyen álarcot, semmilyen elvárást, semmilyen belső képet.

És igen, fájdalmas ezzel találkozni.
Ilyenkor bekapcsolhatnak benned régi reakciók: elbújni, menekülni, támadni, feldühödni, szorongani...
Addig, amíg nem vagy megszilárdulva a saját magad tapasztalatában, nem vagy bizonyos abban, hogy ki vagy te valójában, meg tudnak ingatni ezek a rád vetítések.

Úgy is tekinthetsz ezekre, mint ajándékra, amelyek megrázzák a lényedet, és mint a buborékok a pezsgőben, a felszínre jönnek.
Alkalmazd a módszereidet a megoldásukra.
Nem kell benne maradnod a fájdalomban.

Hogyan lesz a gardróbtakarításból pár fölösleges kiló ledobása?

A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan.  Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be: 

-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk

-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni

-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja

-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket. 

-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja

Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.

Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül. 

Mert nem olyan egyszerű.

Mindenről dönteni kell.  Ez marad, ez megy, ez még használható. 

Idáig könnyű.  

A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy,  vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...

Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá? 

Hát, igen. A félelem csak beszól...

Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?

Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?

A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.

És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét. 

És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek. 

                                                 

Az elengedés avagy a lélek tusolása

Az elengedés a lélek tusolása. (A"belső utazás" pedig egy jó szappan.)

Az elengedéssel nem szívességet teszek a másiknak, hanem én magam mosom le a lelkemre került piszkot. Ennyi.

Ha elengedtem, nem akarok tovább tocsogni benne. Elengedtem.

Nem húzom vissza.

Ha elengedtem, az nekem jó.

Ahogy a zuhanyozással lement piszkot sem tartogatom és nem elemezgetem. És nem kezdek el síránkozni, hogy mennyi mocskot kellett ma lemosni magamról. Nem csatlakozom fórumokhoz, nem tartok róla konferenciát. És azt sem akarom, hogy a sorstársaimmal egyesületbe tömörüljünk miatta. Nem akarok sebzett lelkűek társaságát. Nem akarok se a sárosoknak, se a tisztáknak a gyülekezetébe belépni. És plecsnit sem érdemlek azért, mert megfürdettem a lelkemet. 

Van amikor amúgy gyakrabban van szükségem a tusolásra, van amikor nem. Ahogy az élet hozza.

De a magam részéről már nem keresem a lelkemet sárossá tevő helyeket... 

És szívesen zuhanyozom, ha csak poros lettem, akkor is.

De legyen az bármilyen sár vagy dagonya, ami rám fröcskölődött,  tudom, hogy az nem én vagyok. Nem vagyok egyenlő a haraggal, fájdalommal, félelemmel. Nem gyártok belőle többet identitást. Sem a magaméból, sem a máséból.

Nem vagyok hajlandó többet azonosulni a sárral.

De azért örülnék neki, hogy ha a lélek fürdetése ugyanolyan természetes lenne, mint a fogmosás...

Mennyi ragyogó lélek! -mondanánk. 

És öröm lenne együtt lenni, mert látnánk az egymás ragyogását. Nem gyűlne, nem száradna ránk a sár  évekig. Ragyogó világ lenne.

•••

Ébresztő!

"Nem kell kiszolgálni mások hitrendszerét!"

Ha a mantra játékban már nem választottam volna magamnak egyet, akkor most ezt a mondatot választanám,

ami egy csodálatos  Belső utazás felismerésének az összegzése, ráadásul még csak nem is én voltam az "utazó". Pedig most hogy szeretném én magamnak ezt a bölcsességet! :-)

Nem kell kiszolgálni mások hitrendszerét!

Annyira tetszik nekem ez a mondat!

Hogyan is adhatnám át a lelkesedésemet itt a monitoron keresztül? Nem is tudom. Csak érzékelem azt a hatalmas változást, amit ez hoz az utazó életébe. Békét, gyógyulást, harmóniát.

Benne van az is, hogy egyáltalán nem baj, ha a másiknak van hitrendszere, és az olyan, amilyen. Akár egyezik az enyémmel, akár nem, én maradhatok a saját szabadságommal. Mondhatok nemet. Akár nemet is mondhatok. Megmondhatom, ami nekem jó, ami nekem igaz, ami mélyen belül rezonál bennem és velem.

Szép, igaz?

Hogy könnyű-e megcsinálni?

A puding próbáját ugye... a gyakorlati élet hozza.

Ami az én saját tapasztalatom az ügyben:

Hogy ...háát... nem mindig könnyű. Különösen, amikor a másik hitrendszerében az is benne foglaltatik, hogy ő mindig jobban tudja nálam. :-) DE  még ezt sem kell kiszolgálni.

Lélektorzulás?

Agyból Buddha blogbejegyzésén merengtem. A személyiségtorzításról ír a maga... háát mondjuk... direkt módján. Én pedig tovább vittem a témát, a lélek torzításáról szeretnék beszélgetni veled. Szerinted hogyan ismerhető fel, ha valakinek torz a lelke?

Mondjuk úgy, hogy örömét leli a gyilkolásban, véres jelenetekben? Vagy abban, hogy ezeket végignézi? Ez? Mondjuk ez torznak számít?

Photo Credit: Network.hu

Emlékszel arra, hogy Kínában hogyan torzították el a lábat? Tudod, amikor nem hagyták megnőni. Gyereklábat akartak felnőtt embereknek. Kerestem neked képet róla.

Szörnyű, igaz?

És tudod hogy ment?
Mindig egy kicsit szorítottak. Egyszerűen nem volt rá tér és idő, hogy egészségesen fejlődjön. Egy idő után már sem a láb, sem a láb tulajdonosa nem is emlékezett rá, hogy milyen a természetes járás. Fájdalmas. Még nézni is.
Ugye, az a kérdés, hogy ki az a hülye, aki ilyet tesz magával, vagy a másikkal?

Szerintem így vagyunk mi is a tévézéssel.
A statisztikák szerint egy magyar ember átlagosan 4,5 órát néz tévét- naponta.
Ennek jó része: gyilkolós, tudatosan feltupírozott konfliktusos, bugyuta, félelemkeltő.

Ha megnézel egy ilyen műsort, rossz érzések kerítenek hatalmukba. Egy kicsit szorít. Emlékszel?

Ahogy növekszik a gyerek/a felnőtt, egyre többet és többet kap belőle. Mindig egy kicsit jobban szorít. Egy idő után már észre sem veszi, milyen torzzá vált -nem a teste, hanem- a lelke. A brutalitás napi szinten elfogadott. Halottak, megcsonkolt emberek, balesetek, üldözések, átverések, erőszak, szexuális visszaélések. Először csak napi 1 órában. Aztán az adag felkúszik napi x-re.
Egy idő után ki emlékszik már rá, hogy milyen nyugodtan aludni?


Ha szeretnéd, hogy egy eldeformált láb egészséges lehessen, mit teszel?
Első lépés: megszünteted a szorítást. Kidobod a cipőt. És megtanítod a lábadat egészségessé válni. Elkezded használni. Jársz vele. Igen, időbe telik, el van szokva tőle.

És ha szeretenéd, hogy a lelked egészséges legyen?
Kidobod a tévét? Megtanul a lelked egészségessé lenni. Elkezded használni. Igen, beletelik egy kis időbe. El van szokva tőle.

A felszabaduló időben:
-együtt lehetsz a gyerekeddel
-megtanulhatsz egy nyelvet
-verset írhatsz
-megjavíthatod a leszakadt függönyt
-kifestheted a szobádat
-megtanulhatsz egy új szakmát
-meditálhatsz
-helyreállíthatod az egészséged
-sportolhatsz
-beszélgethetsz élő emberekkel
-...

soroljam?


Persze, tudom. Te nem nézel ilyen filmeket. Te csak a Natural Geografic-os meg a kutyás családi mozikat nézed. És egy-két halott egy héten, meg egy kis izgalmas üldözés, az nem fáj...

Vagy mégis?
Én nem tudhatom.
Helyetted.

•••

Nem, nem gondolom, hogy a tévé ördögtől való.

A férjem szerint a téma, és az ahogyan feldolgoztam nem olyan, hogy megjegyzésekkel bombáznának majd az olvasóim.

Én nem tudom. Kíváncsi vagyok.

Lazázás

Se kép. Se hang. Arra már inkább ne menj.

Amikor kifacsart citromnak érzed magad, te mivel töltődsz?

Nem, nem a fizikai fáradtságra gondolok, azt könnyű kialudni. Már ha van idő rá, ugye...

Hanem arra gondolok, amikor a szellemi fáradtság kicsavarja a kezedből a tollat, ecsetet, tűt, egeret. És nincs tovább. Elfogytak a megoldások. De nem is igazán érdekelnek. Már a kettő meg kettő is erőfeszítés.

Kiégés egy nap alatt. Még a szokásos mérgelődések sem izgalmasak, a családod meg is jegyzi, hogy megváltoztál. Egy nap alatt lemerültél. Jártál már így?

Ilyenkor jön a 'telefontöltő-üzemmód'. Neked mi az? Te hogy csinálod?

Az anyukám, aki szeret kötőgéppel dolgozni, azt mondja "ideges a gép". Ilyenkor abba kell hagyni. A régi családi fodrász szerint akkor le kell tenni az ollót. Mindenki jobban jár vele.

Szerinted?

Neked van trükköd?

Bosszú... a szavak erejével

Volt már eleged a ruhák felirataiból?

Olyan mennyiségben vannak tele feliratokkal a ruhadarabok, hogy komoly kihívás egy "sima" egyszerű darabhoz hozzájutni. Ha úgy találnád, hogy sikerült egyet találni, nézd meg jobban... belül is.
Mintha sportot űznének belőle a gyártók- valamit írjunk rá. Arról nem is szólva, hogy milyen bugyuta felirat a többség, már amiben lehet értelmet felfedezni... Ja, kivéve a nyíltan ördögös, vértócsás vagy halálfejes változatokat. Azokat nevezzük inkább programoknak.

Bosszúból... nem vettem egyet sem. Fölindulásomban inkább megalkottam a saját feliratomat. Csak az egyensúly kedvéért.
Harmónia. Fönt és lent. Közepén a 'most'. Elvégre sem a múltban sem a jövőben nem lehet harmónia.

Ha igaz, hogy 'a hasonló hasonlót vonz', akkor inkább írom ki magamra a szeretet, a béke, a harmónia szavait.
Hogy szokták mondani a ha találunk egy pénzdarabot...? Apád anyád idejöjjön! Na, és a békének, szeretetnek az anyja-apja? Ők kik lehetnek?

Minden esetre kipróbálom. Úgysem hordtam még harmónia-pólót.