Ez a kérdés:
"Célorientált világban élünk, ez van. Szinte mindenki megkérdezi, hogy nekem mint textilesnek mi dolgom van a konyhában... és hogy keveredtem bele ebbe az éttermesdi mókába? Ez a kérdés kicsit vicces, magamnak lefordítva olyan: miért veszel levegőt?"
Tisztában vagyok vele, hogy Colette kérdése inkább költői, de hát csak megformálódott bennem egy válasz:
A legtöbb ember korán megtanulta - megtanulja, hogy az élet arra való, hogy túléljük. A túlélés barázdájában menetelnek. Erre tanít a múlt. Fogva tart. Félelemben tart. Túlélés, éppen vegetálás. De messze van az élettől... élőhalottak lesznek. De sok példát tudnék felsorolni!
Ezt tették az ősök, erre tanít a feljegyzett történelem, a családi példák. És korán rákoppintanak annak a fejére, aki a barázdát el akarja hagyni.
Meg kell felelni az elvárásoknak. A kimondottnak és aki nem mondottnak egyaránt. A falunak, a városnak, a diplomának, a kapcsolatoknak, a hasznosságnak.
És ha valaki jó akar lenni benne, magáévá kell tennie a külső elvárásokat, már-már maga is elhiszi. Menetel a barázdában. Amíg bírja.
Mi a célod vele? Mi lesz a haszna? Hová visz? - teljesen jogos kérdések, a barázdából kitekintve. Támasszuk alá számokkal, üzleti tervvel, hasznossággal. Egyrészt.
Másrészt, a barázdából kitekintve - van itt valami másféle működés, és ez jobb esetben is valami furcsa... igen ritkán példa, csodálnivaló.
Rosszabb esetben irigységet, haragot, felháborodást gerjeszt, mert valaki kilépett a barázdából. Igazából ez van a kérdések mögött:
Hogy meri? Honnan veszi a bátorságot? Túl fogja élni? Hát így is lehet élni? És van élet a barázdán túl? Ott lehet hagyni a múltat? Beleugrani a 'nemtudom'-ba?
Értelmezhetelen kérdések azoknak, akik nem rabjai a barázdának. Igaz, mostanában nincsenek nagyon sokan.
Kevesen merik elhagyni a barázdát. Még kevesebben mernek szabadon alkotni, létrehozni. Éppen abból, ami van. Mert az alkotó embernek mindegy az alapanyag, az alkotás, a létrehozás a lényeg. Anélkül nem él. Az alkotás nélkül halott. Anélkül csak a múlt barázdájában menetelne. Alkotás nélkül csak a megszokás, a kipróbált, halott szokások maradnának. Mintha a levegőtől lenne megfosztva. Elvész belőle az élet.
Ráadásul ez még csak nem is egy különösebben tudatos döntés. A lélegzés sem az. Egyszerűen ez a működés természetes rendje.
És a többség számára szintén furcsa módon- a barázdában ez nem szokás - a példával és a szóval bátorítanak - gyertek többiek. Szabad kilépni a barázdából. 'Nem tudom, hogyan lesz, de megoldódik. Gyertek ússzunk együtt az árral.' Mert így élünk. Akárhová is visz. Mert a jövő sima, nincs előregyártott barázda rajta.
A múlt barázdájában pedig maradnak a reflexek és a halott szokások.
