Alkotóhét örömökkel 1.

A keresztnél balra, végig a napraforgótábla mellett... ott túl a térképen, ahol egyszer csak kinyílik a tér, megáll az idő, és mintha egy másik bolygón landoltál volna.

Na, ez a tökéletes hely a Colette és Hokata blogján hirdetett alkotóhétnek.
És ha nem voltál ott: sajnálhatod. De tényleg. Írom is, hogy miért.

Mert lemaradtál arról, hogy személyesen megismerhesd a blogos és blog nélküli leendő barátaidat, akikkel egy nagyon vidám, feltöltő és átalakító hetet tölthettél volna együtt.
Ugye, hogy sajnálod?
Akkor folytatom. Nem azért, hogy irigykedj, hanem azért, hogy átléphessük azokat a képzeletbeli korlátokat, amelyek akadályoznak bennünket. Nekem is volt átlépnivalóm bőven.

Szokatlan hét.

Modom, hogy más bolygó...
Ahol a konkurencia szóba áll egymással. Ahol megosztják a tapasztalataikat, a tudásukat. Nem érdekből. Szívből. Ahol kiderül, hogy együtt többek vagyunk, mint egyedül. És mennyi öröm származik ebből. Észrevétlenül oldódnak meg és fel korábbi korlátok és terhek, és csak azt vesszük észre, hogy együtt rakunk össze ötleteket, és kipróbálunk, kísérletezünk. Együtt nevetünk. Annyira, hogy kicsordul a könnyünk. És könnyűvé válik az energia, szabaddá a szív és színesebbé a világ.
Új, új, új. Új technika, új emberek, új barátságok, új megoldások. És valahol mélyen belül nagyon természetes:"Hiszen ezt belül mindig is tudtam. Mindig is erre vágytam." A változások 99,5%-a láthatatlan. És abban a fél százalékban, ami láthatóvá válik, gyönyörű alkotások születnek. Újabb örömök, és újabb inspiráció.
Új magok hajtanak ki.
Már nem azok vagyunk, akik egy héttel korábban.
Mennyi gazdagság, mennyi bőség, milyen csodálatos emberek...


Mondom, hogy sajnálhatod.

És tudod, hogy mi az, ami visszatart attól, hogy ilyen csodában vegyél részt?
Ilyenek mint
nekem nincs is festékem, nincsen ötletem, jaj senkit sem ismerek, különben is mit vegyek fel, nem tudok varrni, ááá mindegy, inkább mégis az unalmasjózsibácsi bulijára megyek, vagy ha ott leszek, mit szólnak majd hozzám... és ehhez hasonló dolgok....
amelyeket inkább így fogalmazunk meg a felszínen: szeretnék én, DE....

DE tudod mit? Túl rövid az élet ahhoz, hogy a DE korlátaiban éljünk...

meg is mutatom neked azon a fél %-on keresztül... mondjuk holnap.

Mi fáj? -Az elveszett bizalom

Valamikor gyerekkorunkban történik. Kicsi töpörtyűk vagyunk testileg, és a gondolkozásunk mégis egy felnőttével vetekszik.
Történik valami az életben, amitől egyedül érezzük magunkat. Kiszolgáltatottnak, kicsinek, tehetetlennek...
Talán ott hagynak minket a kedves szomszéd néninél? Vagy elvesztenek minket? Elfelejtenek eljönni értünk az óvodába? Vagy nyílt titok, hogy nem várt gyermekként érkeztünk erre a világra?

Mély fájdalmat élünk meg.

És ahogy mondom, a gondolkozásunk egy felnőttével vetekszik... "hogyan is védhetném meg magamat... mert a felnőtt világ nem védett meg... Szóval... igen, megvan: ők nem védenek meg engem, ráadásul az a kedves bácsi, az a kaporszakállú, az az... akit Istennek hívnak, ő sem tett semmit, őtőle is megvonom a bizalmat. Szóval: MAGAMAT KELL MEGVÉDENEM! Nincs tovább bizalom. Kész. Passz." És folytatódik az élet. A döntés fixálódik, rögzül. Innentől kezdve ennek a szellemében élek, a fixációmon keresztül.: Én megvédem magam. Hiszen nem volt senki, aki megtegye helyettem. Viszont még egyszer nem akarom, hogy fájjon... Innentől kezdve erre teszem fel az életem: minden érzékelésemet a maximumra állítom, mert tudnom kell, hogy mikor, honnan és ki támad. Mindenki támad, mert nem bízom meg senkiben. Begyűjtök minden információt. Elengedhetetlen a túlélésemhez, hiszen nem bízhatok meg senkiben. Hogyan is kérhetnék segítséget bárkitől... amikor nem bízom meg senkiben. Istenben sem. Hát nem értitek, hogy nem lehet jobb? Ki az a kaporszakállú, aki ezt megengedte, milyen Isten az?!"
Elveszett bizalom.
Talán 40 éve történt? Vagy 30? Azóta hurcoljuk. Talán kevesebb.
Hordjuk ezt a terhet, mint egy bélyeget. Fáj és éget.

***

Most azért vagyok itt, hogy szóljak neked: Neked, aki nem hiszi, hogy lehet valaha is jobb, mert még csak nem is elképzelhető, hogy van, hogy lehetséges egyáltalán jobb.
Igen, azért írom ezt a bejegyzést, hogy nagy szeretettel emlékeztesselek. Az egész kiindulása ott, az a mély fájdalom belül. És lehetnél szabad tőle. Tudom.

Tudom, hogy nem bízol bennem. Bennem sem. És elfogynak az eszközeim.
Nincs bizalomgyártó készülékem. Nincs bizalom-patronom, mint amit a szódásszifonba csavarunk.

Amim van, az a szívem tiszta szeretete. Ez nem ítél, nem büntet, nem bánt. Csak van. A létezésével gyógyít. Megbízhatóan. Végtelenül és szabadon. Ott van benned is. És ha hajlandó vagy meglátni bennem, akkor megláthatod magadban is. És ezen keresztül meg tud gyógyulni az a mély-mély fájdalom.

Talán egy nap megengeded.

Élvezd az életet!

Ebben a hőségben ki vágyik magvas gondolatokra?

Szerintem senki.

Inkább a hűsölésre, egyszerű földi örömökre, nyaralásra, ugye?

Hát, tessék hangulatba jönni... például így:

Lecke magyarságból?

Pár napot töltöttem az EU-ban. Magyar emberek között. Munkával.
Miért érdekes ez, kérdezheted, hiszen amikor Magyarországon vagyok, akkor nem közlöm -nem is különösebben fontos-, hogy hol vagyok. Magyarország is az EU tagja, természetes.
Igen, szerintem is jó az, amikor természetes. Legyen mindegy az EU-ban, hogy hol él valaki... magyarként. Vagy hollandként, vagy németként... vagy soroljam fel az összes lehetőséget?

Tetszik nekem például, ahogyan honfitársunkkal bánnak Angliában- egy egyszerű orvost meglátogatva derékfájás ürügyén- kerítenek egy tolmácsot... 20 percen belül. Vajon Magyarországon meg tudna történni hasonlóképpen ez - mondjuk egy hollanddal? Holland tolmács? Persze, majd ha hollandok jönnek Magyarországra szerencsét próbálni- mondhatod. Jó, igazad van, a hollandok amúgy is beszélnek vagy három nyelvet, nem nagy cucc... Akkor? Mondjuk egy észttel megtörténhetne ugyanez?

(...)
Szóval, úgy tűnik, egyelőre mégsem mindegy, hol magyar az ember.
Neeem?

Akkor, amikor a határok ugyan ledőltek, a határállomás épületét megeszi a rozsda? Benövi a természet. Átrágják a kukacok, a baktériumok, új élet, új föld lesz belőle. Még az egerek is segítenek benne. Új élet alapja. Vége a réginek. És igen, lehet ám segíteni nekünk is ezt a folyamatot. Lehet bontani is.

Jó ez az átjárhatóság. Új élet illata érződik.

Viszont a szívekben lakó határokat nem ette még meg a rozsda. Eddig. Fényesre polírozza azokat a mindennapi élet... és hatékony polírozó szerekkel lát el a politika. Keserűséggel, gyűlölettel, újabb és újabb tévedésekkel, félre- és átértelmezésekkel. Napról napra.

Persze szeretném én magam is, hogy kívülről jól bánjanak velünk. Magyarral, szlovákkal, emberrel.
Az én kérdésem most mégis az, hogy BELÜLRŐL miért használjuk azokat a polírozó szereket? Miért is nem hagyjuk már, hogy egye meg a rozsda azokat a határokat? Tudod, akár még bontani is lehetne.

Mert amikor a szívben dőlnek le a határok, onnantól kezdve mindegy, hogy hol magyar valaki. Nem a tértől és időtől függ többé. Onnantól kezdve lehet azt mondani szomszédnak, politikusnak, ellenfélnek: barátom, én többet nem polírozom az ellentétet. Béke van. Új élet.

Specializálódás? Avagy mi minden fér bele egy életbe

Amikor egy perc alatt lehúzod magad, mert nem vagy elég...(ügyes, okos, jó, sikeres... stb.) az életedben, csak jusson eszedbe ez:

"Egy emberi lénynek képesnek kell lennie pelenkát cserélni, megtervezni egy hadjáratot, feldarabolni egy disznót, hajót kormányozni, épületet tervezni, szonettet írni, számlaegyenleget beállítani, falat felhúzni, csontot helyrerakni, vígasztalni a haldoklót, rendelést leadni és felvenni, együttműködni, egyedül megoldani, egyenletet kiszámolni, új problémát analizálni, kitrágyázni, programozni, ízletes ételt főzni, hatékonyan harcolni és hősiesen meghalni. A specializálódás a rovarokra marad. "

Robert Heinlein

Vagy a vírusokra? :-)

Tényleg, nyáron mit csinálnak az influenzavírusok?

Megtudni a jövőt

Nem mindannyian arra vágyunk, hogy tudjuk mi következik?

Mennyi kínlódás, döntésképtelenség és egyéb nyafogás adódik belőle, hogy nem tudjuk.

Habár mindent megteszünk érte, hogy tudjuk, minél biztosabbak legyünk a jövőben, egyszercsak mégis be kellene látni, hogy nem megy: valószínűségekkel dolgozunk, adatokat gyűjtünk, a múltból következtetéseket vonunk le, trendvonalakat húzgálunk, jóslásokba bocsátkozunk, kívánatos vagy 'nem kívánatos energiaformák' mondják meg, hogy legyen.

Egész iparágak élnek meg belőle - és belőlünk. Mert kémleljük a jövőt.

Tudni akarjuk az időjárást, a pénzügyi piacok mozgását, a divatokat, az összes égitestek mozgását, a tömegek befolyásolását, hogy elváljunk-e mert megjelent a tökéletes lélektársunk, és egyszerűen azt is, hogy minek örülne a gyerekünk a születésnapjára...

Jósok: a kicsi és büdös, függönyös varázsgömbös lukakban... és a nagy fényes, csillogó, számítógépes irodákban. Átható tekintetűek, delejesek, álmodozók vagy tekintet nélküliek, gép mögött kuksolók.

Mennyi ismeretlen. Gyűjtjük az adatokat. És ha a világ leggyorsabb számítógépei is állanak a rendelkezésünkre, akkor is csak azt a következtetést tudjuk levonni biztosan -habár mindenki másnál több adatból és gyorsabban-, hogy nem tudjuk az összes változót befogni. Ott az ismeretlen faktor.

Elég drámai.

Minél közelebbről vizsgáljuk meg, annál inkább kiderül, hogy sokkal többet nem tudunk, mint amiről hittük, hogy igen. Oda az emberiség hatalmas tudása...

Mégis mennyire vágyunk rá, hogy tudjuk a jövőt.

Jól van, játsszunk el egy kicsit a gondolattal: 'én vagyok az, aki meg tudom mondani a halálod pontos időpontját.' Érdekel? Megmondjam?

Érdekes, a legtöbb ember nem akarja tudni- a saját felmérésem szerint...

Naháát?! Ha megmondanám, úgyis

-azonnal kételkedni kezdene... ki vagy, te, hogy ilyen biztos vagy benne... mi van, ha mégsem tudod... és ha ez csak egy önmagát beteljesítő jóslat?... mit képzelsz, hogy így megmondod...

Érdekes, a legtöbb ember, azt mondja, az élet addig tart, amíg tart. Mit számít, hogy tudom-e a végét... Sőt, talán így sokkal érdekesebb.

Jó ez a hozzáállás? Megengedi, hogy minden napunk meglepetés legyen?

Talán a többi jóslással is bánhatnánk így. Akkor talán többet foglalkoznánk a jelennel, többet lennénk a jelenben. És örömmel fogadnánk minden nap meglepetését, még ha olyat is hoz, amit soha el nem tudtunk volna képzelni.

Az milyen élet lenne?

Tennivalók ismét

Asszem... le vagyok egy kicsit maradva... mindjárt péntek.

Vagy mégis inkább 'barlang-jógi'-nak kellett volna menni?

Miért mondanak igazat a tinédzserek?

A kutatás, amiről itt korábban szó volt, arról is beszámol, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek.

Alapvetően 3 indok miatt:
1. Mert tudják, hogy most nem lehet hazudni, úgyis kiderül.
2. Mert éreznek valamiféle kötelezőséget: "mégiscsak a szüleim, tudniuk kell róla"

De amit a legfontosabbnak tartottak a tinédzserek, az az, hogy
3. Mert remélhetőleg a szülők belemennek abba a bizonyos dologba, vagy pedig meg lehet vitatni.

A tinik szerint a vitatkozás jó. (Még ha a szülők bele is vannak fáradva ebbe...)
Így is úgy is, a tinik azt fogják csinálni, amit akarnak, de legalább nem kell úgy tenni, mintha a szüleik akarata szerint cselekednének.
Ahol a legtöbb a vita, ott a legtöbb az igazmondás is.
És ahol a legtöbb a vita, ott a szabályokat vitatják, nem a szülői jogot a szabályalkotásra.
A tinédzserek szerint a vita éppen a tisztelet jele, nem a tiszteletlenségé.

Vita. Vitáról beszélünk, nem veszekedésről. :-)
A vitatkozás jó.


Egy új nézőpont.
Tényleg.
Vannak olyan szabályok, amelyek csak úgy maradtak, de az élet megy tovább.
Naná, hogy meg kellene valakinek kérdőjelezni.
Ha szülőként nem hiszed, akkor gondolj csak vissza pár évvel-évtizeddel korábbra. Amikor te voltál ebben a helyzetben. Vagy lehettél volna?

Küzdelem

Közbevetőleg egy kis bulvártéma.

Amikor már 2 napja is van, hogy a vadonatúj szúnyoghálót felszereltem a konyhaablakomra - megelégelvén az állatkertet, amely a repülő objektumokból keletkezett...- és gyönyörűségesen fényesre és átlátszóra törölgettem az üveget, kitakarítva a konyhát is... és még mindig létezik, hogy zümmögnek, nyalogatják a lábaikat, gusztustalanul ráülnek mindenre... sőt ott vannak azok a vérszívó fenevadak is.

Fujjj.

Akkor most sírjak vagy nevessek?

Ér ez a téma egy blogbejegyzést?

Amikor a világ megmentésével is foglalkozhatnánk?

1. Úgy tűnik, hogy szeretnek nálam lenni ezek a repülő dögök. Pedig én nem vagyok vendégszerető velük. Szerintem. Néha létszámban még le is hagynak minket állandó lakókat.

Ez aggasztó.

2. Honnan jönnek?

A föld alól is előbújnak. Vagy az ajtó mellett leselkednek, hogy mikor nyílik már ki végre.

Az ajtó mellé őrségbe kitett kutya pedig csak álmosan pislog. Nem is érti.

Mi van itt, invázió? Túl sok katasztrófafilmet néztünk?

3. Az állatvédő elmélettel sem vagyok már annyira elfogadó: EGY eltévedt, a többi pedig jön a megmentésére...

3. Brrrr...rrrr.

4. Na, az okosabbja már kifelé igyekezne... de a háló megfogja... bi..bi..bííí.

Szóval ilyen 'küzdelmek' közepette találtam rá egyik blogbarátom nevetésterápiájára.

Eldőlt a dilemma. Inkább a nevetés.

Ha megnézed a 3 perces filmet, érteni fogod, miért is illik ide, csak scroll-ozz a bejegyzése aljáig, ott a film.

Jó mulatást! Nevess te is!

Miért hazudnak a tinédzserek? 2.

Mert mi tanítjuk meg nekik, hogy így tegyenek.

Hogyan?!
Hiszen nincs a Földön olyan szülő, aki hazudozót szeretne nevelni a gyerekéből.
Ez így is van. Egészséges lelkű szülő nem akar hazudozót a gyerekéből. Nem is a szándékkal van a hiba.
Talán még a szavak szintjén is a helyén lehetnek a dolgok. Viszont amit teszünk, az gyakran nincsen harmóniában a szavainkkal. És a gyerekeink, mint a szivacs magukba szívják a szülői példát, akár tetszik nekünk, akár nem.

Mondok egy-két példát:
- Megígérjük, hogy visszafelé megnézzük azt a piros-ezüst kisautót ott a sarki játékboltban- csak azért, hogy az üvöltés abbamaradjon. És visszafelé "véletlenül" elfelejtjük.
-Újabb és újabb kifogásokat keresünk, hogy miért nem akarunk megengedni valamit.
-Ösztönözzük a gyereket, hogy viselkedjen jól vagy viselkedjen egy bizonyos módon, "mutasson fel egy szerepet" különleges alkalmakkor és fontos emberek előtt.
Mi magunk is másképp viselkedünk- szerepeket játszunk- fontos emberek előtt.

Vagy mondjak felnőtt-felnőtt példát?
-Elmondja neked valaki, hogy mennyire örül neked, és mennyire szeretne veled együtt dolgozni.
Amikor eljön a lehetőség, "elfelejt" neked szólni. Mert...
-Ismerős mesterrel dolgoztatsz. Ő nem mondja meg neked, hogy nem vállalja a munkát, nehogy megsértsen. Te nem mondod meg neki, hogy sz@r a munka, amit végez, hanem magadban puffogsz. Belül már mindketten rég megsértődtetek, kívülről mosolyogtok. Otthon elmeséled mindezt.
Szerinted a gyereked magába szívta a mintát?

***

96 %. Rengeteg, igaz? Ezt a felmérést a tinédzserekkel végezték el.
És a felnőttek?
Ha már a felére le tudnánk vinni ezt a számot, sokkal igazibb életünk lehetne.
Fele annyian hazudnának? Vagy fele annyi dologban?

Egyet értünk, hogy igazat mondani jó és kívánatos?

Akkor?

Hol kezdjük?

(A következő bejegyzésben egy pillantást vetünk rá, hogy miért mondanak igazat a tinédzserek...)