Ki büntet nagyobbat?

Az anyuka, aki megtiltja a tizenéves lányának a szórakozást, 

vagy a tizenéves, aki  cserébe 

a) nem áll szóba az anyukával, csak "döglik" otthon, nem hajlandó semmire

b) lelép otthonról, hazugságokkal tömi be, ami úgysem talált eddig sem meghallgatásra?

Szerinted ki büntet nagyobbat? 

Az, aki arra tanítja a másikat, hogy ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megfosztom tőled az örömöt?

Vagy az, aki visszavonja magát, elérhetetlenné teszi magát a másik számára? Esetleg még egy felvett maszkkal is körbebástyázza magát... 

Szerintem nemcsak egymást büntetik, hanem önmagukat is.

Persze megkérdezhetném tőlük, hogy jó ez nektek? 

De nyilván ezt a büntetősdit nem jókedvéből csinálja az ember. Igaz? 

Hanem abboól a kényszerből, hogy már nincs tovább. Elfogytak az eszközök. Tehetetlen lettem. Tehetetlenségemben, hatalmi szóval "az lesz, amit én akarok". És ha az lesz, megbüntetlek. 

De nem büntethetek egy másik szabad lényt büntetlenül. Ennek bizony ára van. Nekem is fáj. 

(Megjegyzés: Hallottad már, amikor egy szülő azzal a felkiáltással bünteti a gyerekét, hogy, ez nekem jobban fáj, mint neked? - Viccesnek hangzik, de igazat mond. Csak egy lépéssel tovább kellene menni... 

Akkor miért csinálod? )

Szóval fáj nekem is. 

Furcsa, de a másik fájdalma fáj nekünk is. (ezért is akarunk segíteni a fájdalmon amúgy, de izibe'... már ugye ha körbe nem bástyáztuk magunkat hamis védelmekkel... hogy ne érezzük a fájdalmat)

Tehát az egyik ára, hogy fáj. 

És ezzel még nincs vége. 

Mert megtanítottam a másik szabad lényt a büntetés erejére. 

"Cserébe", akit megbüntettem - visszabüntet. (Valljuk be, azért elég kevés Jézus-tudatosságú ember szaladgál körülöttünk, aki inkább a másik orcáját nyújtja... tehát elég valószínű, hogy a másik visszabüntet.) 

Visszabüntet a maga eszközeivel. 

Gyakran a büntetettnek nincsenek különösebb eszközei, lehetőségei. (Hiszen a hatalomban lévő birtokolja az eszközöket... Érdekes, a hatalomban lévő szokott alapvetően büntetni...) Akit büntetnek,  csak érzi az igazságtalanságot, sértődöttséget, szomorúságot, akár tehetetlenséget. Ha nincsenek eszközei, akkor végső esetben saját magát vonja meg a büntetőtől. (Kiszáll. Nem áll szóba vele. Elköltözik. Megvonja tőle a szexet. Megvonja tőle a figyelmet... stb.) Jobb esetben csak időlegesen vonja magát  vissza, zárja be magát. Rosszabb esetben egész életre dönt arról, hogy ő nem lehet önmaga.

Sajnos téves következtetések is gyakran születnek ebből:

-nem lehetek önmagam, mert megbüntetnek

-nincs szabadság

-nem bízhatok meg a szerettemben, sőt idővel senkiben sem

-az élet amúgy is sz@r

-depresszióba süllyedek

Szóval? Ki büntet nagyobbat?

Én meg nem tudom mondani.

A tapasztalat szerint mindkét félnek fájdalmas a tapasztalat. 

•••

Lehetne ez másként is? Szerintem igen.

Mondjuk akkor, ha elfogadnám a másik szabadságát és egyenlőségét. Legyen ő a gyerekem, szülőm, a beosztottam, a főnököm... bármilyen szereplője az életemnek.

Elfogadnám azt is, hogy habár Egyek vagyunk,  nem vagyunk egyformák.  Vagyis lehet más választása, döntése. Lehet, hogy neki más a fontos. Neki más az élete. Csak nyitva hagynám a lehetőséget, hogy ez lehetséges. Elfogadnám azt is, hogy habár van lehetőségem ráerőltetni a másikra a véleményemet, élettapasztalatomat, hatalmamat, eljön az idő, amikor be kell látnom, bármennyire is "sikeres" az erőltetés, nem megy tökéletesen, és be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. És ha belátom a tehetetlenségemet, akkor egy új tudatosság nyílik ki számomra, ahol végre új megoldások születhetnek.

Akkor talán új kérdések is születnének büntetésről vagy nem büntetésről. 

Könnyű, vidám és boldog

Könnyű, vidám és boldog. Legyen ilyen az ünnep! Ezt kívánom magamnak, és ha szeretnél te is ilyet, akkor neked is.

Mert szeretnék neked olyan ünnepet, ami neked jó. De tényleg. És én honnan is tudhatnám, hogy neked mi a jó?

De tényleg. 

Van, aki imádja a drámákat az életében. A hatalmas veszekedéseket, a hatamas kibéküléseket. Akkor érzi, hogy ÉL. 

Tényleg. Sokfélék vagyunk. 

Hát mit is kívánhatnék, ami mindenkinek jó, és a szavak mögött igazi tartalom is van?

Nem is tudom. Az egyetlen, amiben biztos lehetek, hogy mit kívánhatnék magamnak. Furcsa, de így van.

Hát akkor? Kívánjak magamnak? És ha tetszik neked, szívesen kívánom neked is.

Tehát, ha azt kívánhatnám neked is, amit magamnak, akkor ezt kívánnám:

Kívánom, hogy a szavaid azt mondják, amit gondolsz. 

Kívánom, hogy tudjál  jó dolgokat gondolni. 

Kívánom, hogy érezd jól magad a bőrödben.

Kívánom, hogy "a körülmények" ne legyen akadálya annak, hogy a valódi lényed lehess. 

Kívánom, hogy az embereket, akikkel majd találkozol, ne használd kifogásnak arra, hogy saját Magadtól elvágd magadat. Mert ha te Magad a "helyeden vagy", úgyis csak akkor 

1. érzed jól magad igazán

2. és akkor tudsz bármit is adni a másiknak... Magadból.

És akkor minden könnyű, vidám és boldog. Legyen így!

Ünneprontó veszekedés

Itt az ideje, igaz?

Hiszen olyan emberekkel fogsz  találkozni, akikkel normálisan nem szoktál, mert nem akartál. Olyan dolgokat fogsz csinálni, venni, inni, enni, amelyeket normálisan nem szoktál.

Naná, hogy kilátásban van egy kiadós veszekedés. Ünnepi veszekedés.

Nem az ünnep miatt. Hanem amiatt, mert olyan dolgokat teszel, amit nem akarsz.

Ezt a nem akarást semmi nem enyhítheti. Sőt.

Csak rosszabbá teszi, ha nincsenek meg a karácsonyi díszek dobozai. Vagy a fenyőfatalp. Vagy elúszott a hal.

Hát itt az én karácsonyi listám, arról, hogy mit nem kell megtenni, ha nem esik jól.

-Nem kell a mínuszokban vacogva feldíszítened és villogóvá tenned minden kerti fát, különös tekintettel a fenyőkre.  Szerintem a madarak is hálásak lesznek, hogy tudnak aludni a villogásmentességben. Nem kell létrás mikulásokat lógatni az ablakba. Különösen nem kell ebből versenyt rendezni, hogy kié a nagyobb. 

-Nem kell meglátogatni Mári nénit, akire amúgy se nyitod az ajtót egész évben. Ki fog bírni egy nappal többet. Ez már nem oszt, nem szoroz, ha úgyis mufurc lennél, csak egy kis udvariassággal igyekeznéd palástolni. 

-És nem kell használhatatlan ajándékokba csomagolnod a rossz érzésedet vagy bűntudatodat.

-Nem kell adóssággokba verned magad, csak azért, hogy minél fényesebb legyen a karácsonyod.

-Nem kell egyáltalán ajándékokat sem venned, ha nem esik jól.

-Nem kell felvenned a szűk ünnepi ruhádat, nem kell rosszul érezned magad.

-Nem kell enned a szörnyű, kőkemény és ízetlen bejglikből.

-Nem kell elutaznod sehová, ha nem akarsz.

-És nem kell otthon maradnod sem, ha nem akarsz. 

-Ja igen, ki ne felejtsem: nem kell a bugyuta karácsonyi versikés SMS-ekkel bombáznod senkit. 

-Nem kell a hagyományokat ápolnod, ha nem akarod.

-Nem kell halálra enned magadat, azt mondogatva, hogy majd koplalok utána.

-Nem kell a karácsonyi traktába beállnod. És az erőszakos kínálásnak is véget vethetsz.

-Nem kell beszuszakolnod magad az éjféli misére, és arra sem, ami este 11-kor kezdődik és "éjféli mise".

-Nem kell mikulássapkában járnod és nem kell műmosolyt ragasztanod.

-Nem kell a gyerekeidnek megtanítanod a példával, hogy a karácsony egy tortúra.

Szóval semmit sem kell, ha nem akarod. Nincs az a szokás vagy hagyomány, ami miatt érdemes lenne rosszul érezned magad. Fellázadhatsz.

És ha ezt tisztáztuk, akkor alapot hoztunk létre ahhoz, hogy akár még jól is érezd magad az ünnepek alatt.

Mert ha a fentiek küzül egyik sem kell, akkor végre észreveheted, hogy szabad vagy.

SZABAD VAGY. 

Szabadon dönthetsz, hogy kivel és mikor szeretnél találkozni, ha akarsz egyáltalán. Hogy mit ennél, és mennyit. Szabadon dönthetsz, hogy mi neked az ünnep. És ha szabad vagy, visszakapod a belső békédet, az energiádat, a ragyogásodat. 

Egész más lesz így ez az ünnep! Talán még veszekedésből is kevesebb lesz.
De tudod mit, ha akarsz... veszekedj csak. Elvégre szabad vagy.

Legyél jó gyerek! Vagy mégse...

Csak óvatosan azzal a jógyerekezéssel, jó?
Különösen mostanában a Mikulás, a Jézuska, Angyalka és egyéb szigorúságok időszakában...

Hogy miért mondom?
Mert egyre többször találkozom azokkal a felnőttekkel, akik a folyton megfelelni vágyás (amúgy lehetetlen) misszióját próbálják teljesíteni.

Tudod, honnan indul?
Például innen: Legyél jó gyerek!
Ó, igen. De az a jóság igazából sok különböző dolgot takarhat.
Legyél kezelhető?
Legyél csendben?
Tedd azt, amit én akarok/mondok?
Vagy hagyjál már békén?

És ha a szülő elég hatékony a jógyerekezéssel, akár még fenyítésképpen is használja. Vagyis "ha nem vagy jó gyerek, nem kapod meg ezt vagy azt".
Miután a szülő a jólét forrása is egyben,  és a gyerek nem feltétlenül válogatja szét, hogy a jóság, a szeretet és a megtiltott javak nem kapcsolódnak össze. A szülő vélt érdeke kapcsolja őket egybe. Azt se mindig válogatja ki, hogy nemcsak a szülő a jólét forrása...

Ezért könnyű arra a -hibás- következtetésre jutni, hogy ha nem vagyok jó gyerek, nem kapom meg...
Illetve arra is, ami szintén hibás, hogy ha valamit nem kaptam meg, az azért van, mert nem vagyok elég jó. 
Ha nem vagyok elég jó, akkor pedig a jólét megvonja magát tőlem, ezért, jobb lesz, ha törekszem elérni végre azt a jóságot. Vagyis megtanultam a feltételekhez kötött szeretetet, jólétet.


És lehet, hogy elmúltam már 20 vagy 30 vagy 50 éves is... és ha valamit nem kapok meg az élettől, (munkahelyet, párkapcsolatot, gazdagságot, stb) rögtön tudhatom, hogy nem voltam elég jó.  Hiába érzem, hogy ezzel valami nagyon nem stimmel.
Lehet, hogy a szülőm már réges-rég nem él, még mindig neki akarok megfelelni...
Hajtok, hogy kiérdemeljem végre azt a szeretetet, jólétet, jógyerekséget.

Szóval, ha engem kérdezel, akkor azt tudom javasolni, hogy lázadj fel végre! Hagyd már el azt a jógyerekezést! Én a szívem szerint a Mikulással meg a társaival együtt küldeném el.

Tanítsd inkább feltétel nélküli szeretetre azt a gyereket.
Vagy? Olyan nincs neked?
Dehogyis nem. Csak tárd ki végre a szívedet! Nem, az agyadban nincs. Ott hiába is kutatod. Inkább a szívedben keresd.  Rá fogsz ismerni. Mert jó. JÓ ÉRZÉS.
Vagy ha úgy tűnik, nem megy semmiképpen egyedül, akkor tanulhatnál te a gyerektől. Ugyanis minél kisebb egy gyerek, annál több van belőle neki.
Annál kevesebb trenírozást, jógyerekezést kapott.
Mert már eleve jó.
Mindig is az volt.
Ahogy te is. Nem kell megfelelned. Anélkül is jó vagy. Eredendően.

És ha nem hiszed? Járj utána!

A kérdés, ami megváltoztatta az életemet

Halálból visszajött ismerősöm kérdése ez a gyerekeihez, amikor veszekednek?

És ez jó neked?
Nyilvánvalóan NEM a válasz.

Akkor miért csinálod?

Tudod, hányszor felteszem magamnak ezt a kérdést? Akár naponta többször is. Ha szükséges. Azóta sokkal boldogabb vagyok, mert abbahagyom azt, ami nem jó nekem. Nem kínzom magam. Tudod, a legtöbbször gondolatokkal kínoztam magam. Arról, hogy milyennek kellene lennem, kinek-minek kellene megfelelnem.
Legtöbbször nem az élet/a munka/a történések zakalatnak fel, hanem   az, ahogyan a fejemet töröm rajtuk.

Ez jó neked?
Akkor miért csinálod?
•••

Tényleg. Miért is?
Miért csinálunk olyasmit, ami nem jó nekünk?


Mert ezt várják tőlünk?
Mert meg kell felelni egy szerepnek?
Mert vonzódunk a drámához?
Mert?

Feltetted már a kérdést magadnak, hogy ha valami nem jó neked... akkor miért csinálod?

Igen messzire visz a válasz.
Elfogadom, ha feldühít.
Tudod, mit? Kifejezetten jó jelnek tartom. :-)
Csak tudd, hogy van tovább.

Találkozom emberekkel, akik nem jutnak tovább a dühön (pedig van tovább!)

És miután ez a mai társadalom nehezen tolerálja a dühöt- egyáltalán a létezését is, ők pedig jól megtanulták a leckét-, ezért az egyik "megoldási mód", hogy eltakarják. Például depresszióval. Bele is süppednek ilyenkor  a "semmibe", az érzékek és érzések eltompításába... Vagy az áldozatságba...

Tudtad, hogy a depresszió csak egy takaró?

Eltakarja például azt, hogy mennyire fáj, ami nem jó nekünk. És ez mennyire feldühít: hogy hagytuk, hogy nem léptünk ki belőle, hogynem oldottuk meg, hogy tehetetlenek voltunk stb.

Szerintem nem kell a halálból visszajönni, hogy feltedd magadnak/másnak ezt az egyszerű kérdést: És ez jó neked?

Persze csak azoknak szól, akik megelégelték a takarókat.

Mert vég nélkül lehet sorolni a kifogásokat, hogy miért is kell szenvedni...
De ne haragudj, a szenvedésedben nem lehetek az asszisztensed! Én a megoldásokkal foglalkozom. Mert van jobb élet!

Vidám kakaózás és a türelmetlenség

Hiábavalóan türelmetlen vagyok... És ez nagyon vacak állapot...

Hiábavalónak hívod azt az energiabefektetést, aminek nem az az eredménye, amire számítottál.
Minden energiabefektetésnek van eredménye.
Az egy másik kérdés, hogy elégedett vagy-e az eredményével. Vagy a tempóval, ahogyan eljut hozzád...
Minden esetre érdemes szétválogatni.

Elég sok problémánk származik abból, hogy meg vagyunk sértődve a világra és/vagy konkrétan nevesíthető személyekre és csoportokra és/vagy Istenre, mert
nem azzonal a "rendelés pillanatában" hozza elénk a megrendelt dolgainkat.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint egy 2 éves, akinek az anyukája épp neki melegíti a kakaót, de ő hisztizik, hogy nem kap kakaót...

Én is. Sokszor elmúltam már két éves. Mégsem tudtam megszokni, hogy a dolognak van "kihordási ideje".  Türelmetlen vagyok. Vagyis voltam... A múltkor versenyre keltem az egyik kliensemmel, hogy ki a türelmetlenebb. :-) Nem dőlt még el, de szívesen lemondok a díjról.

Például így: Látom, hogy a természetben is időbe telik, amíg valami kihajt. Elvetem a magot, aztán nem történik semmi. Kívülről. És egy idő múlva mégis. Kívülről is látszik. Kihajt.
És ezzel tökéletesen ki vagyok békülve. Tudom, hogy megvan a maga ideje.
Így van ez más dolgokkal is. Megvan az ideje.
Érzem, hogy a türelmetlenség nem szorít már annyira...
Átadja a helyét valami békés állapotnak... talán nyugalomnak.
Ezért folytatom:
Szóval tudja az idejét.
Tudom, hogy úton van felém. Ezért el is készítem a lelkem, hogy átvehessem. Hiszem mennyivel jobb vidáman kakaót inni, mint a hisztizés hevében kilötyögtetni.

De felmerül bennem, hogy tudnom kellene. Tudnom kellene az idejét. (Ó, igen. Az emebriség hozzám hasonló tagjai ebből az indíttatásból minden félét  méricskélnek. Ők is folyton tudni akarják.)
De ha tudni akarom, akkor ezzel önmagában úgysem elégszem meg, mert ha már tudom, befolyásolni is akarom. Hogy gyorsabb legyen,  és én mondhassam meg a tempót.
Hű, érzem a szorítást... visszatér a türelmetlenség. Szóval ezt kihúzom. Ez nem visz a békéhez.

És ha? És ha nem kellene tudnom? Ha megelégednék a saját tempójával? Elvégre egy csomó dolog tempójával ki vagyok békülve.
Például a Földet sem én forgatom. Nem is látok rá nagy esélyt, hogy bele tudjak szólni. Belátom, hogy a legjobb dolog kibékülni a tempójával. A gyógyulást sem én csinálom.
Ó, áldott tudatlanság...
Boldogok a tudatlanok, igaz?
Mert nem akarnak mindent megváltoztatni.
Vicces. Meglátom a humort benne. Sokkal jobban érzem magam tőle... Érzem az energia áramlásást.

Tulajdonképpen jól van így. Rábízhatom a Létezésre. Nélkülem is tökéletesen működik. Hű, ez jó. Nem kell folyton készenlétben lennem. Könnyű, békés, kiterjedt, energikus állapot.

•••

A gondolkodásomat változtattam meg, és minden békére lelt.
Talán ez lenne a kulcsa a többi háborúnak is?
De addig is, amíg ez kiderül, én maradok a békében.

Kutyu-Li mester a félelemről

Kutyu-Li mester nem szeret félni. És éppen ezért csodálkozik rajta, hogy ember barátai közül milyen sokan igen.

A félelemnek két fajtájával szokott találkozni. 

-Az egyik, amikor valamitől megijed, megtámadják. 

Ilyenkor elszalad, vagy visszaugat, vagy jótékony menedéket keres. Feláll a hátán a szőr. Pár perc, és kész, vége. ÉS NEM FOGLALKOZIK VELE TÖBBET. Megy szaglászni, rohangálni, barátkozni.

-A másik a múltból származó félelem, vagy a jövőtől való aggódás. Na, ezzel aztán egy percet sem foglalkozik.
NINCS. ÉRTED? NINCS JELEN AZ ÉLETÉBEN.

Éppen ezért nincsenek a félelemből származó betegségei sem, mert a rezgésében nem tartja fenn a félelmet. Nem jó. Nem szeret félni és kész.

Azon csodálkozik a legjobban, hogy az emberek többsége- úgy tűnik-, szeret félni. Vagyis fenntartja a félelmet a saját rezgésében.

A saját jelzőrendszerét (érzést) felülbírálva olyan sok időt tölt el a félelem különböző fajta csócsálásával: panaszkodik, újra és újra előveszi, tocsog benne. Összeomlás, gazdasági kilátástalanság, veszteség... elhagyott, meggyilkolta... stb. Könyveket ír vagy olvas róla, tévéműsorokat készít vagy néz, kibeszéli a padon, a piacon és még azon is felháborodik (pedig ő a félelem fogyasztója), hogy horrortörténetekkel "szórakoztatják" szórakoztatás címen. 

Aztán a külső rezgés folytatódik belül: a belső monológ arról, hogy hogyan nem lesz munkahelyem, hogy romlott el a párkapcsolatom, nem tudom kifizetni, fenntartani, ellátni... 

Az eredménye? 

Ne gondold, hogy ennek nincs eredménye.

Van. Betegség. Kilátástalanság. Céltalanság. Remeg mindene. Rá van hangolva a félelem frekvenciájára.

Megvannak a betegségei is, amelyek a félelem hatására alakulnak ki... 

De meddig még? Mikor elégeli meg a félelmet? Meddig iktatja ki a jelzőrendszert? Mikor mondja már magának, hogy kell lennie egy jobb életnek. 

Mert van.

Kutyu-Li mester tudja. Nem csatlakozik a félelemhez egy percre sem. Nem akar meggyőzni semmiről. Ő csak szaglászik, szaladgál, barátkozik, heverészik, alszik, eszik, napozik, jól érzi magát. Kinyitja a szemét a világra. Ott van minden lehetőségnél, amikor jó kis buksivakargatásra van esély. És arra gyakran van esély.

Mert az élet jó. 

Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Az egyedüllét kérdései

- Nem ért meg senki a környezetemben. Egyedül maradok a problémámmal. Elszigeteltnek érzem magam, gyakorlatilag nem is érdekli őket, mi van velem? Mit csináljak? 

- Igen. Így van. A legtöbb ember el van foglalva a saját ügyeivel, nincsen kapacitása a másikéra. 

Még akkor sincs, ha történetesen a családod tagja vagy közeli ismerősöd, barátod. Ha ezt megérted, akkor rájössz, hogy olyat vársz el tőlük, amit nem képesek adni: egyszerűen nincsen rá energiájuk. Nem látnak át a saját ügyeiken, sokszor fel sem fogják, hogy neked van valamilyen problémád. 

Másrészt, hiába keresed a problémád megoldását vagy megértését kívül: nem ott van. Amikor kívül keresed a megoldást, akkor értelemszerűen el vagy vágva a sajátodtól - egyedüllétként érzékeled.

A Létezés nem hagy soha magadra. Lehetetlen. A része vagy, mindig is az voltál. 

A problémád megoldása ott van benned. Lehet, hogy nem egyedül akarod megoldani, hanem segítséget kérsz majd valaki olyantól, akinek van kapacitása... ezzel együtt benned születik meg a döntés, a neked megfelelő speciális megoldás. Lehet, hogy már előtted 5000 vagy 1 millió embernek volt hasonló problémája, a tiéd most mégsem hasonlítható hozzájuk. Nincs "copy and paste" vagyis nincs előregyártott megoldás. 

És ahhoz, hogy megszülessen a megoldás, bizony érdemes lenne időt tölteni... 

magaddal. Magadhoz engedni azt a megoldást. 

Hiszen az már létezik,  csak végre adj lehetőséget, hogy felbukkanhasson a tudatodban. 

Arra vársz, hogy mások töltsenek veled vagy a problémáddal időt akkor, amikor te sem akarsz vele egy percet sem tölteni?

Érted már? A "nem értenek meg" egy takaró arra, hogy ne kelljen szembenézni semmivel. Ráadásul önként mondtál le a saját erődről. 

Érted, hogy nem bűnöst, hibást vagy felelőst keresek arra, ha "nem értenek meg" és emiatt elszigeteltnek érzed magad? 

Egy lehetőséget szeretnék mutatni, hogy kiszabadulj az elszigeteltségből. 

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni.