Ki büntet nagyobbat?

Az anyuka, aki megtiltja a tizenéves lányának a szórakozást, 

vagy a tizenéves, aki  cserébe 

a) nem áll szóba az anyukával, csak "döglik" otthon, nem hajlandó semmire

b) lelép otthonról, hazugságokkal tömi be, ami úgysem talált eddig sem meghallgatásra?

Szerinted ki büntet nagyobbat? 

Az, aki arra tanítja a másikat, hogy ha nem felelsz meg az elvárásaimnak, akkor megfosztom tőled az örömöt?

Vagy az, aki visszavonja magát, elérhetetlenné teszi magát a másik számára? Esetleg még egy felvett maszkkal is körbebástyázza magát... 

Szerintem nemcsak egymást büntetik, hanem önmagukat is.

Persze megkérdezhetném tőlük, hogy jó ez nektek? 

De nyilván ezt a büntetősdit nem jókedvéből csinálja az ember. Igaz? 

Hanem abboól a kényszerből, hogy már nincs tovább. Elfogytak az eszközök. Tehetetlen lettem. Tehetetlenségemben, hatalmi szóval "az lesz, amit én akarok". És ha az lesz, megbüntetlek. 

De nem büntethetek egy másik szabad lényt büntetlenül. Ennek bizony ára van. Nekem is fáj. 

(Megjegyzés: Hallottad már, amikor egy szülő azzal a felkiáltással bünteti a gyerekét, hogy, ez nekem jobban fáj, mint neked? - Viccesnek hangzik, de igazat mond. Csak egy lépéssel tovább kellene menni... 

Akkor miért csinálod? )

Szóval fáj nekem is. 

Furcsa, de a másik fájdalma fáj nekünk is. (ezért is akarunk segíteni a fájdalmon amúgy, de izibe'... már ugye ha körbe nem bástyáztuk magunkat hamis védelmekkel... hogy ne érezzük a fájdalmat)

Tehát az egyik ára, hogy fáj. 

És ezzel még nincs vége. 

Mert megtanítottam a másik szabad lényt a büntetés erejére. 

"Cserébe", akit megbüntettem - visszabüntet. (Valljuk be, azért elég kevés Jézus-tudatosságú ember szaladgál körülöttünk, aki inkább a másik orcáját nyújtja... tehát elég valószínű, hogy a másik visszabüntet.) 

Visszabüntet a maga eszközeivel. 

Gyakran a büntetettnek nincsenek különösebb eszközei, lehetőségei. (Hiszen a hatalomban lévő birtokolja az eszközöket... Érdekes, a hatalomban lévő szokott alapvetően büntetni...) Akit büntetnek,  csak érzi az igazságtalanságot, sértődöttséget, szomorúságot, akár tehetetlenséget. Ha nincsenek eszközei, akkor végső esetben saját magát vonja meg a büntetőtől. (Kiszáll. Nem áll szóba vele. Elköltözik. Megvonja tőle a szexet. Megvonja tőle a figyelmet... stb.) Jobb esetben csak időlegesen vonja magát  vissza, zárja be magát. Rosszabb esetben egész életre dönt arról, hogy ő nem lehet önmaga.

Sajnos téves következtetések is gyakran születnek ebből:

-nem lehetek önmagam, mert megbüntetnek

-nincs szabadság

-nem bízhatok meg a szerettemben, sőt idővel senkiben sem

-az élet amúgy is sz@r

-depresszióba süllyedek

Szóval? Ki büntet nagyobbat?

Én meg nem tudom mondani.

A tapasztalat szerint mindkét félnek fájdalmas a tapasztalat. 

•••

Lehetne ez másként is? Szerintem igen.

Mondjuk akkor, ha elfogadnám a másik szabadságát és egyenlőségét. Legyen ő a gyerekem, szülőm, a beosztottam, a főnököm... bármilyen szereplője az életemnek.

Elfogadnám azt is, hogy habár Egyek vagyunk,  nem vagyunk egyformák.  Vagyis lehet más választása, döntése. Lehet, hogy neki más a fontos. Neki más az élete. Csak nyitva hagynám a lehetőséget, hogy ez lehetséges. Elfogadnám azt is, hogy habár van lehetőségem ráerőltetni a másikra a véleményemet, élettapasztalatomat, hatalmamat, eljön az idő, amikor be kell látnom, bármennyire is "sikeres" az erőltetés, nem megy tökéletesen, és be kell látnom, hogy tehetetlen vagyok. És ha belátom a tehetetlenségemet, akkor egy új tudatosság nyílik ki számomra, ahol végre új megoldások születhetnek.

Akkor talán új kérdések is születnének büntetésről vagy nem büntetésről.