Dafke vagyis 'csakazértse'. Sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy a 'csakazértse' vajon meddig tudja elvinni az embert. Hány napig tart a dafke ereje? Vagy hetekben, években számolható?
Mostanában hajlok rá, hogy inkább életekben számoljam. Sajnos. Hadd mondjam el, miért:
Mostanában hajlok rá, hogy inkább életekben számoljam. Sajnos. Hadd mondjam el, miért:
Sokat foglalkoztat a kérdés akkor, amikor a tágabb családom tagjai nem álltak-állnak szóba egymással. Kitagadás.
"Nem vagy elég jó. Nem vagy olyan, amilyennek látni szeretnélek. Nem úgy éled az életedet, ahogy ÉN elképzelem." Ez a bűne a másiknak. És ez a bűn akkora, hogy, én mint családfő, kitagadlak. Be kell látnom, hogy nem tudlak megváltoztatni. Ettől állatira dühös vagyok, mert kiderül, hogy nincs akkora hatalmam. Nincs akkora hatalmam, érted? Én a családfő.
Hogy ki ne derülhessem a gyengeségem, és a hatalmam látszatát fenntarthassam, ezért fel is út le is út, mehetsz. Legalább a többi alattvalóm számára példát mutatok. Mert mindennél fontosabb a büszkeség. Ha már a hatalmam lukas, a büszkeséggel pótolom.
Azt hiszed vége van ennek a modern mesének, amikor meghal az egyik fél?
Tévedés. A fájdalom tovább él.
Most már a második generáció alkalmazza a mintát, hogy aki családfőnek tartja magát, erőből-izomból tagadja meg a másikat. Ugyanazt és még újabbakat is. Nem változtatott ezen sem betegség, sem haláleset.
Két lépés távolságból szemlélem az eseményeket. Fájdalmas így is. Tudom, hogy nekik is az. Sajnálom. Látom a büszkeséget és a sértődöttséget.
Mindkettő ugyanazt mondja el nekem: szóba állnék én vele, ha a másik nem lenne ilyen, meg olyan... Egyik oldalon a büszkeség a gát, a másikon a sértődöttség.
Telnek az évek. Semmi nem változik. A fájdalom nem halványul. A büszkeség is marad. Ahogy a sértettség is.
Fájdalmas-e vagy sem, sajnálom-e vagy sem, a tény tény marad, nem beszélnek egymással. Se betegség, se haláleset nem volt eddig indok rá, hogy feloldozást adjanak egymásnak.
Dafke. 'Csakazétse'.
"Nem vagy elég jó. Nem vagy olyan, amilyennek látni szeretnélek. Nem úgy éled az életedet, ahogy ÉN elképzelem." Ez a bűne a másiknak. És ez a bűn akkora, hogy, én mint családfő, kitagadlak. Be kell látnom, hogy nem tudlak megváltoztatni. Ettől állatira dühös vagyok, mert kiderül, hogy nincs akkora hatalmam. Nincs akkora hatalmam, érted? Én a családfő.
Hogy ki ne derülhessem a gyengeségem, és a hatalmam látszatát fenntarthassam, ezért fel is út le is út, mehetsz. Legalább a többi alattvalóm számára példát mutatok. Mert mindennél fontosabb a büszkeség. Ha már a hatalmam lukas, a büszkeséggel pótolom.
Azt hiszed vége van ennek a modern mesének, amikor meghal az egyik fél?
Tévedés. A fájdalom tovább él.
Most már a második generáció alkalmazza a mintát, hogy aki családfőnek tartja magát, erőből-izomból tagadja meg a másikat. Ugyanazt és még újabbakat is. Nem változtatott ezen sem betegség, sem haláleset.
Két lépés távolságból szemlélem az eseményeket. Fájdalmas így is. Tudom, hogy nekik is az. Sajnálom. Látom a büszkeséget és a sértődöttséget.
Mindkettő ugyanazt mondja el nekem: szóba állnék én vele, ha a másik nem lenne ilyen, meg olyan... Egyik oldalon a büszkeség a gát, a másikon a sértődöttség.
Telnek az évek. Semmi nem változik. A fájdalom nem halványul. A büszkeség is marad. Ahogy a sértettség is.
Fájdalmas-e vagy sem, sajnálom-e vagy sem, a tény tény marad, nem beszélnek egymással. Se betegség, se haláleset nem volt eddig indok rá, hogy feloldozást adjanak egymásnak.
Dafke. 'Csakazétse'.
***
Vajon meddig van értelme ragaszkodni a büszkeséghez, áldozatsághoz, szerephez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése