2016. jún. 19.

A legnagyobb betegség: az elégedetlenség



Elégedetlenek vagyunk az időjárással, a partnerünkkel (vagy annak hiányával), a munkánkkal, a főnökünkkel, és legfőképpen magunkkal... a kinézetünkkel, a képességeinkkel, az egészségünkkel.
Nagy népi panaszkodóverseny kezdődik, ha szóba állunk egymással. Nincs elég... gyakorlatilag semmiből... Nincs elég idő, pénz, gyerek, barátság, figyelem, egészség.

De amikor volt? Akkor elégedettek voltunk? Nem. Igaz, hogy nem? (És értem azt is, ha azt kezded el mesélni, hogy sosem volt...)

Mindennel és bármivel lehet elégedetlennek lenni.
Annyira beleszoktunk már ebbe a panaszkodós- elégedetlenkedésbe, hogy bizony időbe telik leszokni róla. Pont úgy mint a dohányzásról vagy az alkoholról vagy más nem kívánt szokásról.
Abbahagyjuk. Pont. Mert már nem elégít ki. Talán észrevesszük, hogy az sosem elégített ki, csak pólékként alkalmaztuk. Pótlékként szeretethiányra, figyelemhiányra, boldogtalanságra, nyugtalanságra, az önbecsülés hiányára.

Ahogy abbahagyjuk, lehetőségünk van az igazit megélni. Az igazi figyelmet, szeretetet, megbecsülést, boldogságot. Méricskélés nélkül...anélkül, hogy rátennénk az elégedetlenség mérlegére. Anélkül, hogy besszippantana az elégedetlenség sztorija.

Először a testünk szabadul fel: a fizikai tünetek alól. Kisimul az idegrendszer. Elengednek a feszült izmok, kienged az állkapocs, megnyugszik a szív.
Aztán az elménk is felszabadul: az elégedetlenség helyére új tér költözik be. Kitágul a tudatunk. Kezdünk új és friss gondolatokhoz, gondolati lehetőségekhez hozzáférni.
Végül, ha tényleg abbahagyjuk az elégedetlenséget, egy új világ nyílik ki a számunkra. Kinyílik a szívünk. Leomlanak rólunk az elégedetlég ránk száradt rétegei, kitárul a lényünk, elkezdünk ragyogni. Összetéveszthetetlenül egyedi ragyogásunk és látásmódunk elkezd kiáradni. Egyre többet és többet kívánunk - önmagunkból... nem az elégedetlenség okán, hanem azért mert önmagunknak lenni jó, megbecsülni és figyelni magunkra jó, szeretni magunkat jó.


Nincsenek megjegyzések: