Párkapcsolati problémákra

- Először is szeresd önmagad. 

- De hát hogy mondhatod ezt? A szeretet adásról és kapásról szól, nem? Kell hozzá egy partner...

Hogyan szerethetném önmagam, mit adhatok-kaphatok én magamtól? 

- Amit nem ismersz magadból, azt nem adhatod a másiknak.

Először szeresd magadat. 

Tételesen le is írhatod magadról a "hibalistát", hogy miért nem tudod/lehet szeretni magadat. És megvizsgálva a hibáidat egyenként, megkeresheted a forrásukat: vagyis, hogy honnan és kitől származik ez a hited, hogy 'ilyen vagy olyan vagy', és ezt 'igazságként' fogadtad el. Megvizsgálhatod  őket, a valódiságukat. Elengedheted a hamis hiteket magadról. 

És amikor megismered magadat, akkor összegyűjtheted az értékeidet, hogy miért vagy hálás: önmagad miatt. Észreveszed, hogy hálás vagy azért, aki te vagy. Amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, aki vagy - és amikor megismered önmagad -, elkerülhetetlenül túlcsordul benned a hála azért, aki vagy, ez a túlcsordulás, ez a kibuggyanás, amit meg szeretnél osztani. Szeretetnek nevezed. 

Amikor kibuggyan belőled a szeretet, elkerülhetetlenül meg szeretnéd osztani.

És akkor a környezet is vissza fogja tükrözni neked. 

De akkor már észreveszed azt is, hogy a szeretet nem partner kérdése. A szeretet, aki vagy. A szeretet, ahogyan megosztja magát: szerelmese vagy a világnak, az életnek, a ragyogó napsütésnek, a zivatarnak,  a Mindennek. És elkerülhetetlenül kibuggyan belőled, amikor a partnereddel találkozol. Önmagaddal találkozol, hiszen ő is a szeretet. Könnyű a szeretetnek szeretetet adni és kapni, hiszen túlcsordul, önmaga lényegét osztja meg.

Ha benned nincs, hogyan adhatnád? 

Mindenkinek jó szíve van. A szív nem tud elromolni. Mindenkiben van szeretet. Csak van, aki elzárja magát tőle: ez félelemhez és képzelgésekhez vezet. Ha úgy érzed, hogy félelem vagy képzelgés van benned - és valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk ettől -, akkor megvizsgálhatod azok valóságtartalmát, és elengedheted őket. És akkor a szeretet tiszta csatornája leszel.

Mit tanulhatunk a testünktől? Hogyan kapnak 'fizetést' a sejtek?

Bruce Lipton és Tom Campbell előadását hallgattam lenyűgözve: a sejtekben minden funkciót megtalálsz, amit az emberi társadalomban, és csodálatos együttműködésben vannak. Van feledatuk, van hol lakniuk, fizetést kapnak...

Fizetést? 

Igen.

(ez itt már nem Bruce Lipton magyarázata, hanem az a kérdés-és-válasz-és-megértés, ami ebből született)

A fizetést tranzakcióként lehet értelmezni.

Egy adott sejt megkapja a szükséges anyagokat, eszközöket, minden a rendelkezésére áll. És ezekből ő létrehozza azt, ami az ő feladata, lehet, hogy anyagi természetűt, tehát termel valamit, de lehet, hogy egy elektromos impulzust, valagy valamilyen más jelzést, ami nem anyagi természetű.

És ebben a rendszerben energiacsere zajlik: nem csak elvárja, hogy kapjon, hanem vissza is ad a rendszernek - az ő feladata szerint. 

És a sejt akkor is kap energiát, amikor nincs dolga. A rendszer eltartja, jól tartja... van neki "háza", ahol lakhat, és amikor eljön az ő feladatának a pillanata, akkor elvégzi. De nem feledkezik el róla rendszer, amikor nincsen feladat. 

Hát ez remek. Az emberi társadalomban vajon hogyan működik, működne mindez? 

Például úgy, hogy kapjon minden ember egy alapjövedelmet, hogy ne kelljen aggódnia a fizikai létezéséért. Már megjelent ez a gondolat. (ha van rá vonzódásod, itt csatlakozhatsz hozzá)

Van olyan ország a Földön, ahol ez már megvalósult? 

Vegytiszta módon nincsen. És mégis, ennek a gondolatnak a megfelelője, ahogyan sok országban a gyerekekkel bánnak: a gyerekek, amíg felnőttnek nem tekintik őket, fenntartják, nem kell érte semmit csinálniuk. Elég sok helyen megtalálhatod ennek a gondolkodásnak a megfelelőjét.

Ennek az a hasznossága, hogy eltűnik egy meghatározó alapfélelem és aggodalom, hogy megfagysz, hogy éhen halsz.

Az együttműködés ennél egy kicsit összetettebb. Az együttműködésben megszűnik, hogy valaki önmagára figyel, hanem ő innentől kifelé figyel, arra, hogy hogyan tudja felajánlani a többieknek azt, amit ő tud.

És mi van, ha egy sejt nem akar kommunikálni, nem akar együttműködni?

A sejtek  nem egoisták.  Velük ez nem fordulhat elő.

Egyszerűen az (egoista, az enyém...)  az egy más rezgés, azzal a sejtek nem tudnak mit kezdeni, nem úgy lettek teremtve, nem kompatibilis velük.  Az "enyém" gondolata megzavarja őket, interferenciát okoz bennük, feszültséget kelt. 

De van olyan, hogy egy sejt el lett zárva a kommunikációtól, egy olyan rezgés által, ami interferenciába került vele. Ilyenkor a sejt nem megsértődik vagy elfordul az egésztől, hanem igyekezne ő a dolgát tenni, csak el van 'vágva'. Az mondjuk, blokk, elfojtás keletkezett. És pontosan érzékelhető az érzelmeken keresztül.

Az érzelmi rendszer= kommunikációs rendszer, az együttműködés rendszere, ami áramlik, és viszi az információt egyik sejttől a másikig. 

Az emberi társadalom annyival bonyolultabb, hogy ott nem alakult ki az a fajta egység, ami a sejtek szintjén igen. Nincsen összerendeződve, ezért mindenkinek van egy jó ötelte, ugrál ide vagy oda, ezt gondol, azt gondol, ezt csinál, azt csinál. 

Amikor elveszíted a szabad akaratot, és ez nem arról szól, hogy bárki elvenné tőled, hanem te magad adod fel - vagyis rájössz, ki vagy te - kapcsolódsz egy rendezettségbe, és kinyilvánítod, ki vagy te. 

Ezt az elmének felfogni szinte lehetetlen: megszűnik a kérdező, eltűnik az 'énérzet', minden arról szól, hogy csak áradsz.  Megszűnik az individuum. 

Ahogyan a sejt szintjén: a sejt ide mozog, oda mozog, ezt termel, azt termel... jól működik, és nincsenek privát ötletei. 

Célkitűzés 0. lépés

Nagyon modern dolog a célkitűzés. Kigondolod és kész. Feldarabolod: kis cél, nagy  cél, még nagyobb, és haladsz a célod felé gőzerővel. A menedzserkönyvek és a hogyan-legyünk-sikeresek könyvek állandó és újra és újra visszatérő szlogenje. Remek, mondhatnánk. Milyen egyszerű is a megoldás. 

De jelentkezzen az, aki nem bukott bele! 

A hogyan-legyünk-sikeresek-könyvek nem beszélnek a 0. lépésről, hogy az vajon a te utad-e, te arra vagy rendeltetve, vagy csak elirigyelted valakinek a sikerét, és te is olyat akarsz magadnak? 

Csak kigondolod és kész, ugye?

Elirigyelhetsz valamit a világban. Például azért, mert nagy kereslet van rá. Vagy mert gazdaggá tesz. Vagy híressé. Netán befolyásossá. 

De ha valójában magadhoz engeded a gondolatot,  és kiderül, hogy a lelked, a lényed viszolyog tőle? Akkor mi van? 

Gondolkodhatsz, célkitűzhetsz... ameddig csak akarsz... eredménytelenül.

Tehát a gondolat nem elsődleges. 

Mert sokkal kevésbé a gondolatokkal teremtünk, hanem inkább az aspektusunk bír egyfajta vonzáskörrel. Ez az, ami meghatározza, hogy mivé válhat valaki - nem direkt módon - az által, hogy mihez van tehetsége. De lehet, hogy az illetőnek a testi érzékszervei közül valamelyik fejlettebb.  

Ott van például az abszolút hallás. A zenei tehetség velejárójaként tartják számon.

Akinek ez nincsen meg, kitalálhatja a felszínen, hogy zenét fog szerezni, 8 hangszeren fog játszani, de nem fog menni neki... nem arra rendeltetett - és ezt nem egy külső erő határozza meg, hogy mi  lehetséges vagy sem... 

Minden lehetsz, mindent tehetsz... és még sincs minden harmóniában a lényeddel. 

Ha felismerted az utadat, az életcélodat (nevezzük inkább az aspektusod vonzáskörének, ami sokkal tágabb fogalom), akkor megtetted a 0. lépést. 

Ha ezek után válogatod ki a gondolatok tengeréből, és használod a neked megfelelőeket, és ez a cselekvésedben is megjelenik, akkor "törsz a célod felé". 

Célkitűzés? Ebben az esetben már inkább kiválogatás. 

Egységben vagy. Vagyis összehangoltad az aspektusod célzóberendezését (intuíció, sugallat, megérzés)  az ego célzóberendezésével (gondolat), azok egyfelé  mutatnak: onnantól kezdve az erőd teljében vagy. 

Elkerülhetetlenül megvalósul. Amit úgy neveznek, hogy veled van a szerencse, a szingularitás, könnyen összejönnek a dolgok, mintha nem lenne akadály. A teljes önvalód és annak minden szintje egy irányba hat. 

Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.

Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 

Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.

És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.

Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 

(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)

Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 

Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.

Energia a változtatásra

image credit: YogiNora

Sokszor vágyunk is a változtatásra, mert érezzük, hogy a jelenlegi helyzet nem fenntartható tovább. Vágyunk rá, DE...

És ez a DE sokszor nem abból áll, hogy nem tudjuk, mi lenne a jó irány, nagyon is tudjuk...
hanem abból, hogy nincs hozzá erőnk, nincs elég energia a változtatáshoz.

Amikor ez a helyzet, akkor valahogyan energiát "kellene" gyűjtenünk.

A tapasztalatom szerint, amikor az érzelmi terheket feloldjuk és letesszük, az sokszor  már önmagában is akkora energiafelszabadulással jár, hogy szárnyalni tudunk tőle. És a felszabaduló energiát annyi minden jó dologra tudjuk fordítani:
* gyógyulásra
* egészséges szokásokra
* több figyelemre, magunkra és másokra
* fizikai változtatásra, mozgásra, újrakezdésre
* valaminek a megtanulására
* valaminek vagy valakinek az elhagyására
* újabb változtatások generálására


Íme egy példa rá:
"Egy hónapja, hogy Nálad jártam, és azt kell mondjam JÓ.
Jó volt, azóta is jó, jól vagyok. Nem tudom meddig tart ez az állapot, remélem sokáig fent tudom tartani, de minden sokkal jobb lett, ami bennem van. Sokkal több energiám van, nem vagyon depressziós, és meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom az engem ért támadásokkal (amit én eddig annak éreztem). Sokkal jobb a kedvem, és 3 hete fogyókúrázom, mert van rá energiám és 5 kg-tól sikerült megszabadulnom. Szeretném, ha ezen az úton tudnék haladni továbbra is.
Már több mindenkinek ajánlottalak, akik látják rajtam a változást, szeretnének Téged felkeresni, csak még kicsit hezitálnak a távolság és az anyagiak miatt, de szerintem ők is látják, hogy ez másként nem megy, valahogyan ezt el kell kezdeni." C.R.K.

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

Miért szenvedünk? A 7 legjobb a Legrosszabb kifogások listáján

Miért szenvedünk?

Ötletem sincs, hogy mi értelme. Őszintén.

Különösen amióta azzal foglalkozom, hogy hozzásegítsek embereket ahhoz, hogy kevesebb legyen a szenvedés, jobban érezzék magukat a bőrükben, jó legyen nekik. Mert van rá mód, eszköz. Minden. Ha van egy probléma, akkor létezik rá megoldás.

Már csak emiatt is nehezemre esik, amikor csak nekem fontos, hogy megoldódjon az a probléma. A probléma elszenvedője egy kifogással áll elő.
Valaki egy újabb borzasztó kifogással állt elő, ami jó apropót ad, hogy összegyűjsek egy párat:

1.) A sors így akarta
 -Nem jövök, mert a gyerekeimet fel kellene ébresztenem. (vakáció van,  a korábban megbeszélt találkozóra várom, 1 óra múlva találkoznánk)
 - Ez a te időd, magadra szántad ezt az időt, a te problémáddal foglalkozunk. Kellenek ehhez a gyerekeid most?
 - Tudom, hogy ezt már megbeszéltük. De ha a gyerekeimet nem hozhatom, akkor nem jövök. Biztosan a sors így akarta.

2.) Az anyukám tudja
 - Nem jövök el, mert az anyukám egy hete mondja nekem, hogy veszélyes helyre megyek. Teljesen megijedtem.
 -Az anyukád tudja, hogy hová mész?
 -Nem.
- Az anyukád tudja, hogy mi ez a módszer?
-Nem.
-Az anyukád találkozott már valakivel, aki legalább ismeri ezt a módszert?
-Nem. De az anyukám tudja.

3.) Születésnap
- Hááát... azt hiszem inkább mégiscsak megvárom a születésnapomat. Azt hiszem, akkor fogom megoldani a problémámat. Igen, a születésnapom, az jó lesz.
- És mikor van a születésnapod?
- 8 hónap múlva.
-És addig? Szerinted addig érdemes szenvedni?
-De az egy jó nap.

4.) Túl sok probléma
- Ha egy alkalommal nem tudom megoldani az összes problémámat, akkor nem is kezdek bele.
- Ha egy alkalommal megoldanád mondjuk az 50 %-át, és 50%-kal könnyebb lehetne az életed, az nem érdekelne?
- Nem.

5.) Előző élet
-Nem jövök el, mert ez a probléma az előző életemből származik.
-Rendben. Akárhonnan is származik, a mostani életedben okoz gondot, igaz?
-Igen.
-És, nem lenne érdemes a mostani életedben megoldani?
-De igen. A jósnő megmondta, hogy honnan származik. Visszamegyek hozzá.
-És a jósnő megmodja a megoldást is?
-Nem.
-Akkor, nem lenne jó, ha meg tudnád találni a saját megoldásodat?
-De igen. Megkérdezem a jósnőt.

6.)Sürgős
-Igen, eszméletlenül sürgős, hogy megoldást találjak rá...
-Sürgős? Mióta áll fenn a probléma?
-5 éve.  Szóval, akkor jöhetek holnapután?
-De holnapután ünnep van. Pünkösd, mindenki szabadságon van.
-Jaaaa, hát nekem MÁSKOR nem jó.

7.) A férjem főnökein múlik a gyógyulásom
- Nekem rettenetesen fontos, hogy megoldást találjak a sürgős egészségügyi problémámra.
- Rendben. Beszéljük meg az időpontot.
- Igen. Majd ha a férjem el tud hozni. De ő külföldön dolgozik, és ha szabadságot kap.
- És az mikor lesz?
- Azt nem lehet tudni. Majd ha a főnökei elengedik. A főnőkei majd szólnak, de legutóbb is két nappal előtte szóltak, szóval ezt előre nem tudom... de kábé három hónap múlva...
- Akkor gyere el másképp. Busszal, vonattal? Esetleg valaki más elhoz?
- Hát azt nem! Én csak autóval közlekedem.

***

Nem panaszkodásból gyűjtöttem őket ide.
Akkor miért?
Azért, hogy felhívjam a figyelmet rá. Mindannyian találkozunk vele az életünkben. Az emberek rutinszerűen csinálják. Kifogás. Hazugság. Egyfajta stratégia arra, hogy elkerüljék, tompítsák a fájdalmat, hogy ne kelljen a nyers igazságot kimondani. Vagy egyfajta stratégia arra, hogy igazolják maguk előtt, miért nem kell az ígéretüket betartani.

Mert ha kimondanák az igazságot, akkor kiderülne, hogy tarthatatlan, fenntarthatatlan tovább az a dolog. Megoldást kíván, változtatást. Nincs tovább takargatnivaló.
Új irányba lehet tovább menni. Vége a kifogásnak.

Én pedig csak bátorítani tudlak. Igen, az igazsághoz bátorság kell.
Ismered a mondást? Az igazság szabaddá tesz.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

Hogyan kerüljük el a kritikát?

A rövid válasz: sehogy.
Szerintem nincs rá mód.
Ha neked mégis van rá ötleted, oszd meg velem!
Addig is, olvasd a kritikáról szóló bejegyzésemet:

Bármit csinálsz, kritikát fogsz kapni.
Ha nem csinálsz semmit, kritikát fogsz kapni.
Talán ha meghalsz? Igen, ez még egy esély, mert halottról vagy jót, vagy semmit...
De ezt sem nagyon tartják be az emberek, úgy hogy ezért meghalni nem érdemes. Jó esély van rá, hogy a halálodat is meg fogják kritizálni, és a halálod után az egész életedet.

Attól, mert valaki nem mondta ki vagy meg neked a véleményét, nem jelenti azt, hogy nem kritizált meg. Legfeljebb csak annyi történt, hogy nem hangosította ki, így a fizikai füleiddel nem hallod. Attól a kritikája ott van minden mozdulatában és pillantásában kimondatlanul.
Van amikor úgy kapod a kritikát,  hogy elfordulnak tőled. Közönyössé válnak. (A közöny nem egyenlő a semlegességgel.)
Máskor vagy mások mézes-mázosak feléd, mert nem akarnak megbántani, de mögötted... megkritizálnak.

Tehát úgy tűnik, nem lehet elkerülni a kritikát.

Ezek szerint magával a kritikával lenne jó kibékülni.
Például így:

A kritikának nem sok köze van ahhoz, amit csináltál vagy nem csináltál. Csak egy kiindulópont.
Sokkal inkább arról szól, hogy az illető szerint 'mit és hogyan kellett volna/kellene csinálnod'.
Vagyis az ő saját értékrendjét osztja meg veled ilyen formában. 
Ha egyezik az értékrend a tiéddel... akkor ugye nincs is sok dolgod, az örvendezésen túl.
De amikor nem, akkor a kritika érint, bánt.

Vagy lenyeled, vagy kiköpöd...
Forgatod, rágcsálod, újra és újra előveszed.
Rossz napjaidban jól lehúzod magad vele, bántod magad vele, komoly szenvedést generálva.
És ha el is hiszed, vagyis magadra vonatkozatod, akkor még fel is tudod habosítani:
Így lesz egy sótlan süteményből ... borzasztó feleség.
Egy eltört csészéből ... ügyetlen, buta gyerek.
Egy elfelejtett időpontból ... szívtelen apa.

Ha érint, ha bánt a kritika, akkor érdemes megvizsgálni a saját értékeidet, a saját értékrendedet. Abban megfürdetni a kritikus mondatokat. Fura módon, ebben olvadnak szét alkotóelemeikre a kritikus mondatok.
Persze lehet, hogy nincs is neked olyan. Akkor valószínűleg bárkinek a kirtikája ide-oda dobál téged. Talán még hozzá is csapkod egy-egy kiálló kőhöz.

Ilyenkor a legjobb, ha tisztázod - legelőször magaddal. Neked mi az érték? Ki vagy te?
Ha ezt nem tisztázod, hogyan tudnád kezelni bárki jó vagy rosszándékú véleményét?
Mert úgy tűnik, hogy a kritika ki nem kerülhető.

Mi a baj a sértődéssel?

Csak annyi, hogy mindenre ráfröcsög.

Ha én vagyok megsértődve - most mindegy, hogy jogosan vagy sem -, akkor fröcsögök. Magamra és a másikra... Egy egész csoportra... Egy vallásra... Egy országra...
Minden baj.
Sértődöttnek lenni nem jó.
Valamit tennem kell.

Ha nem akarok fröcsögni, akkor
1) kiirthatom azokat, akikre meg vagyok sértődve...
2) megszakítok minden kapcsolatot azzal vagy azokkal, akikre meg vagyok sértődve...
3) megtalálhatom magamban a sértődés feloldását.


Ha az 1) változatot választom, és még hatalmam is van hozzá, talán még sikeres is leszek. Háborúzom. Elpusztítok. Kiirtok. Családtagot, barátot, embert, fajt, népet, országot. És magamat. Erről az utóbbiról a háborúsdiban keveset gondolkodom, de valamilyen szinten én magam is áldozata leszek az írtásnak. Sokba kerül. Borzasztó ugyanis lekaszabolni a másikat. A lélek megsínyli. Még akkor is, ha többi vérző seb begyógyul és a levágott végtag visszavarraható.

Ha a 2) verziónál maradok, akkor nagyon hamar egyedül maradok. Megszakítok minden kapcsolatot. Kitagadok. "Nem vagy az ismerősöm többé, nem viselem el, amit mondasz, teszel! Ne állj velem szóba! Elfogadhatatlan, amiben hiszel, elfogadhatatlan a kultúrád, elszigetellek, gettósítalak. "
'Szuper ötlet' ... de működik?
Az a megfigyelésem, hogy ezzel még egy lapáttal ráteszek a saját  sértődésemre. Ugyanis az esetek többségében a Föld nem akkora nagy, hogy meg tudnék szabadulni a sértődésem alanyától.
Látom. Ott van. A szomszédom. A barátom... volt. A nép, a faj, a vallás, nem szűnik meg, az ország sem költözik el, szóval hiába szigetelném el magamat, hiába a vaskos kerítés, amit is felhúzok, csak a saját kilátásomat szűkítem. Ott van az a fránya a társaságomban, az életemben, és én fröcsögök tovább. Másokra. De magamra is jut bőven belőle.

Tehát, ha nem elégít ki az első két lehetőség, mégis csak találni kellene egy jobbat:

3) valahogyan saját magamban kellene feloldást találni arra a sértődésre.
Emlékszel?  Most mindegy, hogy jogos vagy sem. Nekem fáj.
Borzasztó bevallani, elismerem.
A másik sértett meg, és nekem fáj.
Oldja meg ő...
De a fenébe is, nekem fáj!
Nincs hová menekülni előle. Kiirthatom a másikat, elszigetelhetem magamat, a sértődés ott van, és fáj. FÁJ!
Kitépném, de nem lehet. Eltakarnám, de nem tudom... amíg...
fel nem adom a küzdelmet, és nem hagyom, hogy kifollyon belőlem.
Amíg nem hagyom, hogy elhagyjon. 
Sűrű fekete folyó, mint egy gennyes sebből kígyók távoznak, fúj, büdös... aztán szürke patakká válik és egyre tisztul. És gyógyul. És ebben az áradásban valahogy békére lelek.

Legelőször magammal. Értelmetlenné válik többé a fröcsögés.
Békére lelek magammal, és békét találok a másikkal is. Jogos vagy jogtalan a béke? Vicces már a felvetés is. Hát nem mindegy?
Igazából, a lelkem mélyén erre vágyom. Békére, egymás mellett élésre. Sőt, ha mód van rá, egymás segítésére. Új világ kezdődik. Velem és bennem. Ez jó nekem.

Feloldom a sértődéseimet. Mert ez jó nekem.
Nem akarom fönntartani többet se a jogosat, se a jogtalant.
A családommal kapcsolatosat. Az apámmal, anyámmal, gonosz rokonsággal kapcsolatosat. És a szomszéddal valót se. Se a cigányosat. A zsidósat. A feketét. A fehéret. A magyarsággal kapcsolatosat. Az ősmagyar sértődéseimtől egészen Trianonig, és még tovább, egészen Európáig, IMF-ig, sőt köbüki újmagyarságáig.
Hadd menjen mind.
Egyet sem akarok tovább tárolni, mert nekem fáj. 
Elengedem. Nem érdekel tovább  jogosság vagy nem jogosság.
Szabad vagyok a sértődéstől. Így kezdődik az én új világom.

És a tiéd?


---

további írásaim itt:  http://makayaniko.blogspot.hu/