Miért bocsássak meg?

Miért is?

Ezt kérdezte tőlem valaki. "Miért bocsássak meg, amikor nem akarok annak a személynek semmi jót, aki rosszat tett velem? Miért bocsássak meg, amikor nem akarok vele szóba állni, nem is akarok vele találkozni. Mi értelme van a megbocsátásnak?"

Azért bocsáss meg, hogy szabaddá válj a saját gondolataid, hiteid, félelmeid béklyójától. Nincsen köze a másik személyhez, a másik tetteihez.

Azért bocsáss meg, hogy kinyílhasson az élet  a számodra, hogy ne rekedj meg a múltban.

A megbocsátás nem egy szívesség, amit a másiknak teszel. Te magad válsz szabaddá.

Azért bocsáss meg, mert a lelked mélyén valószínűleg te is vágynál arra, hogy rendezd a haragos helyzeteket. Ha nem vágysz rá, akkor érdemes mélyebbre ásni magadban, mert lehet, hogy a sértettség beszél belőled.

Van úgy, hogy valaki hamis erőt vagy felmentést nyer azáltal, hogy egy helyzet, egy személy iránt táplálja a sértettséget, a haragot. Ezzel gyakorlatilag el tudja tolni magától a döntést, a megbocsátást, áthárítja a felelősséget a különböző helyzetekben. Ez roppant "kényelmes" lehet. Csapdahelyzet. 

A külső szemlélő akár még láthatja is, hogy az illető csapdában van, és fel is kínálhatja neki a lehetőséget, hogy szabaduljon belőle. De az illetőnek magának kell rendelkeznie a szándékkal, hogy véget akar vetni neki. 

Közlésvágy és csócsálás

Hol erősebb, hol gyengébb. Normálisan magától megszületik.
Figyelj csak meg egy pici gyereket: a gügyögésével, gurgulázásával "mondja a magáét". Aztán pedig a vonalak, pontok, rajzok, közölni kívánják a belső világ élményeit.
Később, amikor már a közös nyelv is rendelkezésre áll, akkor pedig legtöbbször megállíthatatlanul ömlik a gyerekekből a világ felfedezésével járó közlés. Örömmel osztja meg.

Így vagyunk vele mind. Normálisan.
Normálisan érdeklődők vagyunk, felfedezők, szívesen megosztjuk a tapasztalatainkat. És rajzolunk, festünk, éneklünk, verset írunk és mondunk, beszélgetünk, mesét mondunk, és kiszínezzük, és megosztjuk a belső világunk történéseit, és szívesen elmeséljük a napunkat, a barátainkat, az örömeinket, a bánatainkat. És megyünk tovább, mert egy új nap készül, és új felfedezésekre készülünk.
Így működünk. Normálisan.
Ha van hozzá hallgatóság. Mert normálisan van.
Ha jut ránk figyelem. Mert normálisan jut.
Ha van érdeklődés. Mert normálisan az is van.
Ha nem fojtják belénk a szót, a verset, a rajzot, dalt különböző indokokkal, mint például: nem elég kidolgozott, vagy túl élénk a fantáziánk vagy erre  nincs idő, sokkal fontosabb dolgot kell helyette tenni.

Mert akkor megtanuljuk, hogy ne legyünk érdeklődők, felfedezők, nem osztunk meg szívesen semmit, a belső világunkat pedig kiváltképp nem. És bezáródunk, mint a csiga, bebújunk egy csigaházba.
És feltételeket szabunk, hogy mikor vagyunk hajlandók, és kinek... kibújni a csigaházunkból.
Vagy rosszabb esetben azt a következtetést vonjuk le, hogy semminek nincs értelme, egyedül maradtunk, úgyis lenyom minket a nagyobb/ a hatalom/ a főnök/ a stb. És elkezdünk pusztán túlélésre játszani.
A közlésvágyból legjobb esetben is csak panasz lesz. A panaszt ne keverd össze a  megoldáskereséssel,
nem az. A panasz inkább csócsálás. A panasz csócsálása pedig elviszi a maradék erőt is. Kifáraszt, kiszárít, felőrli a figyelmet, a türelmet. Apátiába süllyedünk vagy depresszióba.
Bármennyilyen általánossá vált az utóbbi, bármennyire ez vesz körül minket,  ez nem normális.

Olyannyira nem normális, hogy manapság már kampányokat szerveznek -hol máshol, Amerikában- arra, hogy hagyd abba a panaszkodást, hogy lásd meg, miért lehetnél inkább hálás, vagy minek örülhetnél. 21 vagy 30 napot vállalhatsz önkéntesen, amikor egyszerűen nem panaszkodsz, és nem csatlakozol senkinek a panaszkodásaihoz, vagyis nem csócsálod senkinek a baját.

Akarod kipróbálni?
Csodálatos gyógyító tapasztalat.
Fura módon, pár nap után újra megszületik a közlésvágy. Fura módon az első pár nap, nem könnyű. A csócsáló szerkezeted (jó, hívhajuk elmének is), elfoglaltságot keres. De ha ezen sikerül túllendülni, és tényleg nem vagy hajlandó panaszkodni, akkor megszületik a természetes, normális vágy arra, hogy megoszd magadat. Nyitottá és érdeklődővé tesz.

Ja igen, elfelejtettem hozzátenni, hogy ha nem panaszkodsz, akkor nem leszel kompatibilis többet a panaszkodókkal... Szóval új világ és új élet tárul ki előtted.

Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Hogyan lesz a gardróbtakarításból pár fölösleges kiló ledobása?

A gardróbnak van egy bizonyos kapacitása. Se több, se kevesebb. Nem lomtár. Normálisan.  Levegős, könnyű benne tájékozódni, szeretem, ha van mindennek helye. Igen ám, de az élet zajlik, nincs mindig mindenre tudatosság, szóval gyűlnek benne a holmik, amíg már csak egy kis ösvényen járunk be: 

-meg kellene javítani, vagy kicserélni azt a kis bizgentyűt, addig ide besuvasztjuk

-még használható, de oda kéne adni valakinek, sajnálnám kidobni

-használhatatlan, de az érzelmi kötődés ott tartja

-még borzasztóbb, amikor a nemszeretem-ajándéktárgyakat a bűntudat köti hozzánk, mert nem lehet kidobni az XY ajándékát. Főleg nem, ha XY olykor számon is kéri rajtunk őket. 

-bezacskózott vagy kibontott, vagy ki sem bontott, vagy ... valamit dönteni kéne róla, mert csak a helyet foglalja

Tehát a hely ki van töltve. A tárgyak már csak ilyenek. Elfoglalják a teret. Zacskóban, papírban, dobozban, vállfán, kötegben, elkészítve továbbadásra, vagy csak úgy lógnak, mint a gyerekek a téren.

Vágyom egy kis energiára. Furcsa módon a gardróbban való rendrakás igazi felszabadulást hoz. Végül. 

Mert nem olyan egyszerű.

Mindenről dönteni kell.  Ez marad, ez megy, ez még használható. 

Idáig könnyű.  

A nehézséget az érzelmi töltés adja: a használhatatlan XY-hoz kapcsolódó tárgy,  vagy egy fokkal nehezebb, a használható XY-hoz kapcsolódó. Indokot mindig lehet találni... évekig itt üdült nálunk, kiváló indokokkal...

Ja igen, és a végső kérdés: Mi van, ha mégis szükség lenne rá? 

Hát, igen. A félelem csak beszól...

Vajon a tággyal együtt XY emlékét is kidobom?

Nem, nem dobom ki. De helyet csinálok az újnak. Sokszor csináltam már ezt. Egyszer sok száz, talán ezer könyvtől is megszabadultam. Jót hozott. Mások használatba vették, nálam tér keletkezett, jó volt. Akkor most mit nyafogok?

A nyafogásomhoz egy pártatlan segítőt keresek. Akinek nincs kötődése a tárgyaimhoz. Egyszerűen csak megkérdezi, hogy 'ezt óhajtom-e használni valaha?' És azáltal, hogy hangosan kimondom neki, hogy nem tudom, és a dilemmámat is kihangosítom, miért nem valahogy kezdek rálátni a saját ostobaságomra, hogy tulajdonképpensemmi bonyolult nincs benne. Nem használom, nem tetszik, nem okoz örömet, akkor minek tároljam tovább? Ki vele.

És ahogy döntök a tárgyak sorsáról, egyre több energia szabadul fel. Egyre jobb érzés. Egyre levegősebb a tér, kikerülnek a dobozok, a zacskók, a bizgentyűkre is megoldás kerül. Több napba telik, különösen a javításra váró holmik miatt. De ahogy több az energiám, már látom a végét. 

És ahogy örömmel veszem birtokba ismét a levegős gardróbot, eszembe jut, hogy ezt a takarítást, a saját testemmel is megcsinálhatnám. Belülről. Van ott az pár fölösleges kiló. Összegyűlt. Pont úgy, ahogy a gardróbban. Talán nem kéne megvárni, hogy az ereim csak ösvények legyenek. 

                                                 

Az elengedés avagy a lélek tusolása

Az elengedés a lélek tusolása. (A"belső utazás" pedig egy jó szappan.)

Az elengedéssel nem szívességet teszek a másiknak, hanem én magam mosom le a lelkemre került piszkot. Ennyi.

Ha elengedtem, nem akarok tovább tocsogni benne. Elengedtem.

Nem húzom vissza.

Ha elengedtem, az nekem jó.

Ahogy a zuhanyozással lement piszkot sem tartogatom és nem elemezgetem. És nem kezdek el síránkozni, hogy mennyi mocskot kellett ma lemosni magamról. Nem csatlakozom fórumokhoz, nem tartok róla konferenciát. És azt sem akarom, hogy a sorstársaimmal egyesületbe tömörüljünk miatta. Nem akarok sebzett lelkűek társaságát. Nem akarok se a sárosoknak, se a tisztáknak a gyülekezetébe belépni. És plecsnit sem érdemlek azért, mert megfürdettem a lelkemet. 

Van amikor amúgy gyakrabban van szükségem a tusolásra, van amikor nem. Ahogy az élet hozza.

De a magam részéről már nem keresem a lelkemet sárossá tevő helyeket... 

És szívesen zuhanyozom, ha csak poros lettem, akkor is.

De legyen az bármilyen sár vagy dagonya, ami rám fröcskölődött,  tudom, hogy az nem én vagyok. Nem vagyok egyenlő a haraggal, fájdalommal, félelemmel. Nem gyártok belőle többet identitást. Sem a magaméból, sem a máséból.

Nem vagyok hajlandó többet azonosulni a sárral.

De azért örülnék neki, hogy ha a lélek fürdetése ugyanolyan természetes lenne, mint a fogmosás...

Mennyi ragyogó lélek! -mondanánk. 

És öröm lenne együtt lenni, mert látnánk az egymás ragyogását. Nem gyűlne, nem száradna ránk a sár  évekig. Ragyogó világ lenne.

•••

Ébresztő!

A harag nagy úr

A haragnál nem is tudok nagyobb urat. Mindent akar. Kitölti a jelent. Átszínezi a múltat. A jövőről pedig kategorikus döntést hoz. Így birtokol teljesen.

Nem éri be kevesebbel.

Sokat kíván?

Pedig lehet, hogy egyszerűen indult...  lehetett ártalmatlan sértődés az alapja.

Lehet, hogy gonoszsággal párosult, akkor "jó okod van rá", hogy haragudj.

Minél több energiát fektetsz belé, annál többet kíván.

Identitást ad. Ego-t növeszt. Törvényeket ír. Bosszút forral.

Jusson eszedbe, ha nem állsz szóba a családtagoddal, a munkatársaddal, vagy a halálos ellenségeddel.

Jusson eszedbe akkor is, ha meghalt már akire haragudtál. Mert a haragnak nem számít, hogy élő vagy holt: ő téged ural. De biztos, ami biztos, keres majd új haragudni-valót az élők között is.

A harag felfújja magát, és téged is.
A haragnak igen jó barátja a bosszú.
De a bosszú?  Harag nélkül mit sem ér.

A harag bezár. Megkeményíti a szívet. Elfojtja a szabad áramlást.
Megkeményíti a hangot. Összeszorítja a szájat.

A harag a legjobban attól fél, hogy nem lesz igaza.
Meg attól is, hogy fel kell adnia a hitét erőről, irányításról.
A harag az, ami nem akarja, hogy tisztázzuk a félreértést.
Nem akarja, hogy megértésre jussunk. Nem akarja, hogy kiderüljön... bármi is az.
A harag nem segít. A harag ki- és betart.

Mert ha  kiderülhetne a valóság, az derülne ki, hogy a harag önmagában semmi. S E M M I.
Kell hozzá az, akitől az erejét nyeri.
És képzeld, nem a haragosodtól  gyűjti az energiát.
Nélküled élettelen. Te vagy az, aki élteted.

Ha ez kiderülne -mert egyszer úgy igazán megélnéd-, akkor talán nem akarnád  többet az életerődet a haragnak adni. És megbocsátanál azoknak is, akik még nem értik.

És akkor a haragnak nem lenne többet fogása rajtad.
Először elhagyná a jelenedet.
Kieresztené a markából a múltadat.
És szabaddá válna a jövőd.
Leomlana az identitás, az ego, felragyogna a valódi lényeged.
És nem akarnád, hogy lemenjen nap a te haragoddal.

•••

Napos kert

A tudás illúziója

Régen foglalkoztat a tudás kérdése. Ki és mit tud, és az mennyire megbízható. Olyannyira elmerültem a témában, hogy még a szakdolgozatomat is ebből írtam, 'A tudás nem elég' címmel. Akkor még hittem benne, hogy a több tudással  meg lehet 'javítani' a világot. Vagyis azt gondoltam, hogy ha többet tudnánk, ha több embernek lenne hozzáférése a tudáshoz, tanuláshoz, ha értelmes dolgokat tanulnánk és tanítanánk, akkor egy jobb világban élnénk. 

Ugye, milyen szép?

Úgy hittem, hogy vannak emberek, akik tudják, hogy mi a jó. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk őket, megtanuljuk tőlük, tovább vigyük. És minden jó. 

Elég egyszerű recept a világ megjavulására.

Csak nem vettem figyelembe azt, hogy a tudást annyi mindenre lehet használni.  Elnyomásra például.  Kihasználásra. A körülöttünk lévők kontrollálására. Félre lehet magyarázni. Félre lehet érteni.

Akkor most jó az a tudás?

A szeretet nevében gyilkolászni lehet.
A szabadság nevében harcolni.
Soroljam tovább?

Szóval nem a tudás a megoldás. Pontosabban a tudás illúzió.

Ugyanis ha bevallanánk, hogy csak találgatunk, ha nem bújnánk a valószínűségek biztonságot adó százalékai mögé, akkor kiderülne, hogy

milyen sebezhetőek vagyunk. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. És hová visz. 

És ez megijeszt.

Ragaszkodnunk a tudásunkból adódó kimenetelhez. Mert kiderülne, hogy valójában nem tudjuk.

Könyveket bújunk. Szakértőket alkalmazunk. Jósokhoz fordulunk: professzinálisan szervezettekhez, vagy kristálygömbből,  netán kártyából jósolókhoz. Annyira tudni akarjuk. 

Mert megijeszt, ha nem tudjuk.
De miért is annyira ijesztő a 'nem tudás'?

Ha nem tudjuk, akkor nyitottan figyelünk minden lehetőséget.

Ha nem tudjuk, akkor hajlandók vagyunk megismerkedni bármi újjal, hiszen nem vagyunk semmilyen sínen.

Ha nem tudjuk, akkor letehetjük a 'világ megjavításának' a felelősségét magunkról.

Ha nem tudjuk, akkor új megoldások születhetnek.

Ha nem tudjuk, akkor nem kell a múlt béklyóit cipelnünk, a jövő terhét pedig magunkra sem vesszük.

És végre a jelenben élünk. 

Megéljük, ami van.  Úgy, ahogy van.

Nem azzal foglalkozunk, hogy minek kellene lennie. 

Nem halmozunk több feldolgozatlanságot magunk elé... alá... mögé... 

Ha elveszted a munkád...

...akkor még mindig készíthetsz cipőt a polipoknak -javasolja az egyik,  amúgy nagyon is komoly számítógépes program vicces kedvű készítője. Ezzel a videoval támasztja alá az ötletét. Nem, nem a VOSZ gombaszedős ötletével szeretnék konkurálni. De ha a polipok kisétálnak a vízből, akkor a cipő sem lehet akkora hülyeség...  

Szerintem te is nézd meg, óriási. 

És ha megnézted, akkor megbeszélhetnénk pár dolgot. Nem a cipős dolgot. 

Tehát egy polip kisétál a vízből, a szárazföldre, kihoz egy rákocskát, és visszasétál.
Biológiából egyest kapnék, de nem tudom, hogyan lélegzik a polip a szárazföldön.
Vagy vesz egy nagy levegőt/vizet, és fut vele? Belemerül a levegőbe, mint a gyöngyhalászok a vízbe?
És egyáltalán miért hozza ki a rákocskát?
Ja igen, úgy tűnik, ez a polip nem az utolsó útjára indult.

Remek rejtvény.
Akinek van megfejtése, ide vele.

Még hogy a gyerekek nem szeretik a zöldeket?

Mármint megenni.
Ha te is így hiszed, akkor ajánlom neked ezt a filmet.
Annyira kedves, és rávilágít, hogy mi tanítunk meg a gyerekeinknek
jó szokást és rosszat.
Jó mulatást!
Köszönet Golubkának érte.


Green Kids from Ziggy Meilus on Vimeo.

Sokoldalúság

Szerintem mindannyian azok vagyunk. Vagyis lennénk. 

Van egy ismerősöm, akiből "ömlenek a versek", mióta helyre tette magában a "ki vagyok?"

kérdést. Pontosabban levakarta magáról a szemetet, a korlátozó hiteket, a félelmeket.

Amúgy vállalkozást vezet, főz, utazik. És verset ír. Sokoldalú?

Igen. Mondhatnánk így is. 

Egy másik ismerősöm anya. Önmagában is sok kreativitást kíván. Sokoldalú? Naná. Még dolgozik is mellette. Festő. Depresszióból gyógyult ki a kreativitás - festés által. 

Egy harmadik mindennel foglalkozik, mindent bütyköl. Mellesleg verset is ír. Alapvetően az őt körülvevő világot alapanyagként látja, és folyton azon töri a fejét, mit lehet létrehozni belőle. Sokoldalú? De még mennyire. Nem kötelezte el magát semmi mellett. Ha címkét kellene ráaggatni, ezermesternek hívnánk. Tévészerelő is volt, amíg a tévéket javították. Ja, mellesleg időfizikát oktat. 

Szerintem mindannyian sokoldalúak vagyunk természetünknél fogva.

Csak...

csak van néhány éve-évtizede? egy tendencia a szakososdásra, a specializálódásra. Aminek ugyan sok-sok előnye van, csak a sokoldalúságot nem kedveli. Mintha a sokoldalúság gaz lenne, amit ki kell írtani. Vagyis valahol a természetünket kell megtagadni általa. 

És ha már egy ideje tagadjuk a természetünket, vagy olyan környezetben nevelkedünk, ahol ez a norma, akkor nagy fellélegzés ráébredni a sokoldalúságunkra.

Mert meg lehet tanulni kötni egy fél délután. A többi gyakorlás kérdése. 

Meg lehet tanulni szöget beverni. A többi gyakorlás kérdése.

Meg lehet tanulni webdesign-olni, vagy narancsos kacsát sütni, vagy kerítést festeni. És ha elég sok mindennel foglakozol, egyszer csak azt mondják rád, hogy milyen sokoldalú vagy. Te pedig bután visszanézel, nem is érted. Hiszen természetes.

Mert a legtöbb dolog abból származik, hogy volt valami, amit meg akartál csinálni, ki akartál próbálni, aztán egy kicsit gyakoroltad, vagy utánajártál. Ha nem úgy sikerült, tovább izgatott, hogy egy jobb verziót csinálj, működjön. 

Szerintem mindannyian legalább annyira sokoldalúak vagyunk, mint ez a csiszolt üveg. Minden oldal másként veri vissza a fényt. Gyönyörködünk a sokoldalúságban. 

---

Ha nem kellene félni, akkor te milyen oldaladat szeretnéd megmutatni?

Ha tudnád, hogy te is  ilyen sokoldalú vagy- mint a képen-, mit próbálnál ki? Miben teljesítenéd ki magad? 

Belőled versek ömlenének? Vagy madárfestmények? Talán könyvet írnál? 

Szerinted, meddig érdemes félni?