Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.
A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.
Elfogadás. Elfogadás...
Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.
És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.
Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.
És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.
Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.
De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.
2 megjegyzés:
És ha elfogadom, de nem tudok mit kezdeni vele?... Gyávaságból, félelemből? Akkor csak a feladás marad... És a keserű várakozás... :-(
Ha elfogadod, akkor tudsz kezdeni vele valamit. (Addig csak küzdesz ellene.)
Amikor rálátsz a félelemre, gyávaságra, szabadon dönthetsz.
Döntheted azt például, hogy elengeded, megoldást keresel. Kideríted, hogy mit tehetsz a gondolatok, az érzések és a cselekvés szintjén. De ez már nem a kesergésből származik, hanem a tény elfogadásából, hogy 'ez van' ebben a pillanatban.
Persze dönthetsz úgy is, hogy nem csinálsz semmit. És az sem a kesergésből származik többé.
Megjegyzés küldése