Attól félek, hogy ha Önmagam vagyok, azzal majd visszaélnek...

"Attól félek, ha megmutatom magam, akkor arra majd a másik rosszul reagál: visszaél vele, bosszút áll."

Ha felismered Önmagad, akkor azt is felismered, hogy a valódi lényegedet nem lehet bántani.

Amit bántanak, az az a képed arról, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak és a környezetednek:

van egy kivetített ideális képed, hogy milyennek kellene lennie a családnak, a szüleidnek, a gyerekednek, az iskolának, a papnak, akihez jársz, az orvosnak, a politikusnak, az országnak. 

Azt az ideális képet véded, amikor attól félsz, hogy bántani fognak. 

Mert különben kiderülne, hogy az anyád nem olyan, mint amit te vársz tőle. Az iskolában az igazgató nem olyan, mint amit szeretnél. A politikus sem az, akinek szeretnéd. és az egész város, az ország ahol élsz, valójában egészen más, mint a te ideális világodban. Rávetítettél valamit. 

Rávetíthetsz tudást, jóságot, bölcsességet. Rávetíthetsz magyarságot, erőt, hatalmat. Rávetíthetsz üldözést és bántást, akkor a világodban áldozat leszel. Persze mondhatod, hogy 'nee már... ' áldozatnak lenni mégsem az ideális világ. Igazad is van... az már egy következménye annak, hogy te különlegesebb vagy, mint a többiek (az igaz vallás képviselője, a titkok őrzője, a meg nem értett, a különleges helyről származó, a sebzett, akire vigyázni kell ... valaki MÁS és különleges).  

Az ideális kép/világod és a valóság között feszültség van. Ezt a feszültséget szeretnéd kikerülni akkor, ha nem vagy Önmagad, hanem egy kreált képnek, elvárásnak felelsz meg. Véded az idális világodat. Az is lehet, hogy harcolni is képes vagy rá. És talán mindent meg is teszel, hogy az idélis világodat senki, de senki ne bánthassa...  (mert igen gyorsan kiderülne a feszültség). 

Amikor Önmagad vagy, azt adod, aki vagy, belül harmónia van és béke. Békében vagy magaddal.

Ez nem jelenti azt, hogy mások minden esetben szeretettel és örömmel reagálnak rád. (Bár lehet, hogy az ideális világod szerint mindenkinek örömmel és szeretettel kellene fogadnia téged...) Lehet, hogy nem tetszik nekik. Lehet, hogy ennek hangot adnak. 

És lehet az is, hogy velük is ugyanaz történik, mint korábban veled: van egy idális képük rólad, és a valóság szerint te nem az vagy, ez feszültséget okoz bennük. 

És ez így megy tovább, körbe és körbe, újra és újra, míg meg nem halnak... vagy valaki a saját feszültségét ki nem engedi a körből... 

Mester, Tanító, tűnj el innen, elegem van belőled! Csalódtam benned.

Van a mélyben egy alapműködés, amelyben a tanítást a tanítóval összekapcsolod. Amikor a tanítóban csalódsz, hajlamos vagy kidobni a tanítást is.
Otthagyod? Dühösen kifakadsz? Számonkéred? Csalódtál, igaz?

Amikor a lényed kompatibilis a tanítással a 'kidobás' feszültséget okoz... mert az Egészet tagadod meg a 'kidobás' által.

***
A Földön olyan tanító vagy mester nincsen, aki a teljes spektrumban a teljes igazságot képviseli, tanítja.
Pedig a keresők ezt keresik.
(Tessék kérem nekem ezt tanítani: a teljes és igaz utat. Nem holmi morzsákat. Abból már kaptam eleget...)
Emberek vannak, akik képviselik az aspektusukat. Adott esetben ki is teljesítik. És az utat, amelyen elérték a kiteljesedést, akár még taníthatják is.

Te is aspektus vagy. Más a nézőpontod.
Ellentmondásként találod a más nézőpontot. Kifejeződhet az ellentmondás véleményekben, prioritásokban, cselekvésekben is.

És tisztázhatod (legalább a magad számára) az ellentmondásokat. Megmaradhatsz kíváncsinak, nyitottnak. Rátekinthetsz úgy, hogy te másként csinálnád.
Nincs egy út.
Bár egység van, de az aspektusok különbözőek.
Nem tudod megtagadni az egyik aspektust anélkül, hogy az Egészet meg ne tagadnád.
Úgy is lehet nem-részt-venni az ellentmodásban, hogy elfogadod a másik döntését.
Magadban teremted meg a harcot azáltal, hogy szerinted más a helyes és jó.

Lehet vitatkozni, egyeztetni, összehangolni - ha mindkét félben benne van a szándék.
A megbeszélés alatt, közben eljuthattok egy pontra, hogy nincs egyetértés. Különösen igaz ez az értékválasztás szintjére: ekkor elfogadhatod, hogy a másiknak az a fontos. És el lehet válni. Nem kell feszültséggel terhesen elválni.

Mindennapi szorongások

A szorongás anatómiája 

Felébredni egy új napra... te hogyan szoktál?

1. Óh, milyen csodálatos reggel, milyen remek, hogy kiugorhatok, alig várom, hogy élhessem/csinálhassam mindazt, ami mára következik...
2. Jaj, már megint reggel van... csak hadd maradjak még 5 percet... az ágy melegében és biztonságában, ne kelljen még kimásznom abba a zord 'világba'.

Ha a második a jellemzőbb rád, akkor jó esély van rá, hogy szorongsz az elkövetkezendő naptól (évtől/ élettől)
Én is ilyen szorongós alkat voltam, pontosan tudom, mit jelent: inkább aludnék, minthogy szembe kelljen találkoznom mindazzal, amit rossznak tartok. Merthogy rossznak tartom. Nem az következik, aminek az én ideális világom szerint egy reggelnek, egy napnak lennie kellene.
Nem azok az emberek, akikkkel találkozni vágynék. Vagy ha mégis, akkor azok az emberek sem azt mondják és csinálják, amit szeretnék. Sőt lehet, hogy tökéletesen ellenkezőleg, az én ízlésemmel telejesen ellentétesen működnek.
Ez pedig feszültséget okoz bennem. Jobb esetben csak morgok, hogy minek kell fölkelni, rosszabb esetben belekötök mindenbe, ami nem úgy van, ahogy szeretném. Még rosszabb esetben hisztizek.
Egy új nap következik, amiben biztos lehetek, hogy feszültséggel fogok találkozni, mert messze áll a valóság az én ideális világomtól. Persze, hogy szorongok tőle.

Az én ideális világomban béke van, szeretet, egyetértés, szabadság... a megoldások nem ki -és ráerőszakoltak, hanem megszületnek a természetük szerint. Az emberek figyelnek egymásra, nem hatalmaskodnak, nem tapossák el egymást, segítenek egymásnak, ráadásul ez a belső igényük, e szerint cselekszenek...
... folytassam?
Nem nem, kell, hogy angyalok trombitáljanak... az én ideális világom földi... vagyis az lehetne.

És ehhez képest: amivel találkozom, az igen különbözik az ideálistól. A kettő távolsága feszültséget okoz bennem. Frusztrációt, szorongást kelt.
Minél messzebb van a valóság az ideális  világomtól, annál nagyobb a szorongás.
Megütötte a feleségét... leugrott a hídról..., megerőszakolta..., éheztette..., kilakoltatta...,  törvényben megtiltotta..., ellopta a közpénzt..., arrogáns... nem válaszol...  ------- feszültség, feszültség, feszültség.

Vérmérsékletem szerint a feszültségből
- dühöt, haragot, cselekvést fabrikálhatok és megváltoztatom a fennálló világot, ameddig csak bírja az energiám
- vagy visszahúzódom és passzivitásba, depresszióba merülök

mindaddig, amíg rá nem döbbenek, nem tudok annyit változtatni, hogy az idealizált világomat valaha is elérjem. Tehát az ideális világ képzetével kellene végeznem. A csodálatos és szerető család, a békés ország és a többi álomkép... mind össze kell, hogy törjön.
És ahogy törik, egyik kép a másik után... egyre könnyebb tudomásul venni a valóságot, azt, AMI VAN. Anélkül, hogy ráaggatnám az elképzeléseimet, milyennek kellene lennie. Csökken a feszültség, mert nem akarom már, hogy más legyen a valóság, nincs tovább idális világ.
Az van, ami van.
A feszültség helyét a kíváncsiság és a nyitottság veszi át. És új utak nyílnak: hogy azzal, ami van, mit lehet kezdeni. Talán lehet valamit kezdeni. Értelmet nyer az a mondás, amit halálosan utáltam eddig, hogy ha "citromot adott az élet, készíts limonádét!"

A felfedezett nyitottságomban észreveszem, hogy süt a nap.
Csivitelnek a madarak. Gyönyörű az ég. Valaki rám mosolygott.
Még mindig történnek ízlésemtől távol álló dolgok, de már fölösleges szorongani tőlük.
Nem lett az életem hirtelen más, a körülöttem lévők sem változtak meg varázsütésre, de ami megváltozott:
Távol került tőlem a szorongás.  Nincs már dolgunk egymással. Elhagyott.

És ha mégis előjönne?  Akkor tudom, hogy jó tanítóm érkezett: meg kell találnom a hozzá tartozó idealizált világomat, hogy összetörhessem és végezzek vele.

Mi a bajom a pozitív gondolkodással?

Ömlik felém az úgynevezett pozitív gondolkodás.

Remek. 

Remek? 

Nem is tudom igazán. Valami nem stimmel velük. Érzem. Jó lenne kideríteni. 

Mi bajom van a pozitív gondolkodással? 

Tele van a FB "pozitív életigazságokkal", és a FB mentes életben a pozitív gondolkodók már-már egy külön és kasztot kezdenek alkotni: 'Gyere te is,  és a pozitív gondolkodással mindent meg lehet fordítani. Látod, milyen csodálatos napsugaras az életünk?'

Látom. Mutassátok. Tényleg kíváncsi vagyok. 

Ha tényleg tudnék ilyen csodálatosakat gondolni, akkor minden megváltozna, igaz? 

És mutatják a pozitív gondolkodók az életüket. 

Engem tényleg érdekelnek. Egyik a másik után. Kíváncsian és nyitottan közelítek, biztosan valami olyat tudnak, amit én nem, vágyom kideríteni a pozitív gondolkodás titkát. Nem elégszem meg a filmekkel, a könyvekkel, az angyalkártyákkal, tényleg érdekel, és élő, valódi embereket keresek. 

És amit találok? 

Gyönyörű 'csomagolópapírokba csomagolt életeket'. 

A pozitív gondolkodásba, mint egy csomagolásba veszett fájdalmak, szomorúságok és csalódások vannak becsomagolva. Megoldatlan vagy megoldhatatlannak vélt párkapcsolatok. A keserűség. A tehetetlenség. Az értetlenség. Működésképtelenség.

A csomagolópapírok naposak, vidámak, gyönyörűek, színesek, illatosak, vágyottak... remekbe szabottak: a legtöbbnek van valamilyen spirituális üzenete, életbölcsessége. 

Vannak közöttük angyalosak és sámánosak, a tökéletes Istenhez vezető úttal kidekoráltak. A legtöbbjük tele van aggatva szimbólumokkal is. És feladatokkal. 

Mert a pozitív gondolkodók elfoglaltak ám, mennek tovább, haladnak, újabb lépcsőt lépnek a 'dimenziók fejlődéstörténetében', van akinek a Föld már kevés, belekta gondolatban az egész Univerzumot, várja az új világot, amiben minden pozitív lesz, nem lesznek ezek a lehúzó pesszimisták és energiavámpírok, meg a többi sallang. 

Azt tapasztalom, hogy a pozitív gondolkodás csak visszafogja a cselekvést. 

Ha egyszer kimondanám egy kapcsolatról, hogy nem jó, nem működik, akkor logikusan lépnem is kellene, mert ki akarna egy vacak kapcsolatot fenntartani..., ugye? De a pozitív gondolkodás... hű, az remek magyarázat, azzal elodázom a cselekvést, magyarázom.

Azt tapasztalom, hogy aki hajlandó igazán megvizsgálni a dolgokat, az életét, annak nincs szüksége pozitív gondolkodásra, mert a dolgok és az élet mélyéből jövő gondolatok jók. Már eleve. Anélkül, hogy eltakarnának bármit is. 

Azt tapasztalom, hogy onnan, a valódi lényegünkből jövő megállapítások jók. Nem pozitívak, csak úgy jók, és kész. Nem szorulnak magyarázatra. És amikor az kimondásra vagy leírásra kerül, jó érzés... nagyon.

Azt tapasztalom, hogy mindenkiben benne van az az igazi jó, még ha sok réteg pozitivitás is került rá. :-)

És azok az életigazságok tetszenek nekem. Belülről fakadóan, megkérdőjelezhetetlenül. 

Ha valami jó, arról nem kell pozitívan gondolkodnom. Jó és kész.

***

De mi legyen azzal, ami nem jó? 

Szerinted? Neked mi a megoldásod? 

Igazság

"azért kerülöm a konfliktusokat, hogy nehogy sérüljön az a kép, amit építek magamnak önmagamról"

mondta egy nagyon kedves ismerősöm, egy tisztázó beszélgetés alkalmával.
Nincs is mit hozzá tenni.


***
Lehet, hogy nem tetszetős, mégis egy új lehetőséget nyit ki. Új lehetőséget arra, hogy önmagammal bánjak.

A kérdés, hogy vajon meddig akarom azt a képet 'dédelgetni' önmagamról?
Vagy mi történne, ha hagynám, hogy leomoljon rólam az a kép?
Lehet, hogy abbahagynám a 'kép-mutatást'?

Akkor ki lennék?

Hogyan érezd magad cefetül? Biztos recept.

100 %-ig biztos tipp. 

Magunk közt csak így hívjuk: keselyűzés.

Olyan még nem fordult elő, hogy ettől jobban érezné magát bárki is.

A következő a receptje:
Vegyél valamit/valakit, amivel/akivel nem vagy megelégedve. Könnyebb esetben valami olyasmit, amihez nincsen semmi közöd, és nem is lesz soha. Nehezebb esetben valami olyasmit, amihez van vagy lehetne közöd, ha hajlandó lennél valójában foglalkozni vele.  Haladók saját magukat, az élő húst is választhatják...

Bármit is választottál ez a recept: A megoldás vagy feldolgozás helyett kezdjél belecsipkedni! Minél nagyobbat, annál jobb. Marcangold szét! Csámcsogd addig, amíg cafatjaira szétesik!
Legdurvább esetben saját magadat marcangolod - és az élő húsban vájkálsz. Ez aztán a haladó keselyűzés... A természetben élő keselyűk is jöhetnek tanulni hozzád, mert ők az élőtől elkullognak.

Fúj! Borzasztó, igaz?

Akkor miért csinálja bárki is?
Milyen jó származik belőle? Jól fog lakni  tőle, vagy egyszerűen csak a vérszagra vágyik?

Nem tudom a választ. Azt viszont látom, hogy a "keselyűzés milyen gyakori. Annyira, hogy a résztvevők úgy csinálják, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Szétköpködik a cafatokat.

Hát  szeretném mondani, nem az.  És ne is legyen az. Természettől fogva nem erre vágyik senki. Ahogy gyilkosnak sem születik senki. Tanult dolog.

Talán még időben szólok. Bízom benne, hogy akkor, amikor még abba tudod hagyni. Mert az a baj a keselyűzéssel, hogy minél többet gyakorolod, annál profibb leszel benne, és egy idő után azt hiszed, hogy nincs is más válsztásod. Ha pedig hivatalossá teszik a keselyűzést, akkor még inkább elhiszed, hogy ennek így kell lennie. Még a legjobb kifogás is felmerül benned, a keselyűknek is vannak gyerekei,  és fel kell nevelni őket...

Nincs egészséges keselyűzés.
Ha te csinálod, állj meg, hagyd abba! Hagyd abba azt is, hogy azt nézegeted és hallgatod, mások hogyan keselyűznek. Miért lennél hozzá közönség?
Lehet, hogy ki kell dobnod pár újságot, tévét, szomszédot? Elkerülni a munkahelyi étkezdét?
Messzire vivő választások lehetnek.

És a legfontosabb, hagyd abba, ha magadat marcangolod!
Addig, amíg magadat bántod, semmilyen értelmes megoldást nem tudsz találni arra, ami/aki eredetileg bántott vagy elégedetlenné tett.
És kiállhatsz magadért is: állj, élő vagyok, ne csipkedjetek szét, vigyétek a hullákat!

***

Ha csak a keselyűzéssel töltött energia felét az értelmes megoldások megtalálására fordítanánk, akkor hol tarthatnánk?

Hogyan lettem kíváncsi óvodás? - avagy a szenvedésről

Úgy találom, túlértékelem a szenvedést.*

Néhány éve eldöntöttem, hogy nem akarok szenvedni, mert hogy minek is... nem találok rá értelmes indokot, minek folytassam, tehát leálltam vele. És itt jön a csavar: Nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek. (Mintha lenne hatalmam mások fölött, igaz?)

Tehát, kérlek, te se szenvedj, mert neked is legalább olyan jót akarok, mint magamnak, igaz? És ha mégis szenvednél, attól olyan, de olyan dühös leszek... vagyis tulajdonképpen ÉN fogok szenvedni a te szenvedésedtől. És ez feldühít.

Szóval megteszek bármit, hogy eltűnjön a világból a szenvedés. 

És mint jó terapeutának, erre még eszközeim is vannak, jópárat fel is tudok kínálni neked.  Nemes, csodálatos feladat, igaz? Ha gyógyítással és segítéssel foglalkozol, te is tudnál jó sokat mesélni erről...

És mi az igazság?

-Hát az, hogy a saját magam szenvedését ÉN tudom letenni... (igazából bármikor). És ezzel így van mindenki más is. 

-Miután nincs hatalmam senki más fölött... nem áll hatalmamban elvenni tőled a szenvedést. Te magad  lehetsz az, aki megáll vele. Csak tudd, hogy szabadon játszhatod akár még a szenvedést is.

-Egy Belső utazás vagy bármelyik más terápia csak egy lehetőség, hogy ráláss a saját szenvedésedre, és nem garancia arra, hogy  megállsz vele, vagy hogy soha nem kezded újra. 

-Tehát minden jól van. A másik szenvedése nem kell, hogy nekem szenvedést okozzon, még ha én magam azt is szeretném, hogy ő ne szenvedjen tovább... 

Tulajdonképpen olyanná válok, mint egy kíváncsi óvodás: nahát, milyen messzire lehet/kell még elmenni ahhoz, hogy valaki abbahagyja a szenvedést? 

Mert egyszer te magad is rájössz erre, és nem kívánsz többet szenvedni.

*A szenvedés a számomra nem azt jelenti, hogy ez vagy az történik az életben, hanem a hozzá kapcsolt gondolatokat és érzéseket. 

Például, ha megfigyeled, nem tisztán a halál vagy a veszteség vagy a fájdalom okoz szenvedést, az olyan, amilyen... hanem a hozzá kapcsolt gondolatok és abból adódó érzések... 

Sokszor el is mondják az emberek: meghalt a szerettem, nem érzek mást, csak nagy-nagy hiányt, és tulajdonképpen nem is fáj...

De bűntudatom van miatta, mert most nekem siratnom kellene, vagy gyászolnom. (Na az a bűntudat... az már a szenvedés része.) 

Ki vagyok én?

Az életünk leglényegesebb kérdése.
Aki valaha részt vett belső utazáson, pontosan tudja majd értékelni ezt az előadást.
Aki nem, annak pedig egyszerűen az élvezet kedvéért...
Szeretettel ajánlom:

Buddha, Jézus és a többiek megoldásai a hétköznapi életre?

Könyvtárnyi irodalamat tudsz találni róla, ha mások értelmezésére és magyarázatára vágysz a Mesterekről. 

És a kérdésed - az elme kérdése - olyan, mintha kellene utat találni,  vagy valamit beteljesíteni - és  valójában nincs ilyen. Ezt érdemes tisztázni. 

Akiket említesz Jézus, Buddha, a játék során valami teljesen újat hoztak be a játékba: olyan új gondolatot, ami előtte nem volt, vagy nem volt hangsúlyos. 

Amikor valami nagyon mást hozol be a rendszerbe, akkor  újrarendeződnek az erőviszonyok, az emberek egy része közelít hozzá, más része távolodik, rendeződik, alakul, és ezek az új viszonyok is hatással vannak egymásra.  A feszültség, a kontraszt életet hoz. 

Nem az a funkciója Jézusnak, Buddhának, amit az elme rávetít - nem azért jöttek, hogy kijelöljék a célt.

Hanem egy lelanyhult, betokosodott közegbe hoztak egy impulzust. A jézusi példának még ennyi év távlatában is van hatása...  megfigyelheted, hogy még mindig képesek harcolni érte, vitatkozni róla. Több ezer év távlatában még mindig hullámokat vet.

Ez érthető. Sőt, nagyon is érthem. 

De csak van valami hétköznapi életben használható, mondjuk tanítás... amit  meg lehetne tanulni tőlük?

Ha maradunk a jézusi példánál... Nagyon leegyszerűsítve a történetét: Jézusban megjelent egy felismerés, amit igaznak élt meg. Megosztotta mindenkivel, aki hajlandó volt meghallgatni, mert ettől érezte magát jól. És amikor megtámadták érte őt, szóban vagy tettben, akkor szenvedett tőle. 

Az igazság, amit megélt (Én és az Isten EGYEK vagyunk), az tette lehetetlenné számára, hogy harcoljon a saját igazáért. Hiszen önmaga ellen harcolt volna, önmagát kínozta volna. 

Ez érthető... de miért hagyta, hogy kínozzák a testét? 

Önmaga ellen harcolt volna. És ez nem volt számára lehetőség, a felismerés, az igazság, amit élt, lehetetlenné tette a számára.

Egyszerre érezte a test szenvedését, és tudta, hogy több, mint ez a test , tudta, hogy EGY MINDENNEL - ezért hagyta magát elfogni.

Nem volt mi ellen harcolnia. 

Ez egy nagyon furcsa, az akkori hozzáállásban szélsőséges, lehetetlen viselkedés. 

Még ma is veti a hullámokat. 

Még ma sem könnyű megérteni, igaz? 

Az, hogy az Isten szikrája bennem van - tévedés!

Az ego lestoppolja magának, hogy 'bennem van Isten szikrája', és Isten nevében elkezd téríteni, büntetni, és más dolgokat...

Isten nem szikrákra szétesett, hanem EGY. 

Köszönöm. Akkor a magam életére levonva a tapasztalatokat:

1. Nem kell Jézusnak, Buddhának lennem. Ők nem egy elérendő cél. 

2. Az a dolgom, hogy igaz legyek önmagamhoz, a magam felismeréseihez.

És az Önmagam az nem egyenlő az egóval... az csak a tévedés része.

3. És ha igaz vagyok önmagamhoz, (bármennyire is nem szeretném) fog kelteni konfliktust. 

Lesz, aki nem ért meg, lesz aki ellenséges lesz velem.  És ez fáj nekem. 

De mégsem tudok mást választani, mert  amikor igaz vagyok önmagamhoz, lehetetlen, hogy mást válasszak, mert Önmagamat tagadnám meg. 

(Ezáltal Istent, a Létezést... na de ez már a haladóknak szóló megértés...)

Hazugságkalauz

Mi az egészséges hozzáállás a hazugsághoz? Amikor tudom, hogy valaki a szemembe hazudik, mit tegyek?

Amikor hazugsággal találkozol, az a másiknak a pillanatnyi reakciója: valami készteti őt arra, hogy megvédje magát, ne akarjon csalódást okozni, vagy pedig a saját magának is átírja a múltat. Ez a pillanatnyi reakció, olyan, mint amikor fölelmeli valaki a hangját, vagy megüti a másikat. 

Azért hazudunk,

-mert nem akarjuk bántani a másikat/ nem akarunk fájdalmat okozni

-mert félünk a büntetéstől

-mert fenyegetve vagyunk

-mert kellemetlen lenne igazat mondani

-mert nem érdekli a másikat az igazság

-mert mindenki mást ezt teszi

-mert nem tudjuk, hogyan kellene megmondani az igazat

-mert "kegyes"-nek tartjuk, ez a működési modellünk

-mert csak

A hazugságok jó része nem előre eltervezett, nem előre eldöntött félrevezetés, hanem a tudatalattiból származó reakciót. Jó, ha tudod, hogy mindig találsz egy érzést, egy hitet, egy programot a felszín alatt, ami erre készteti az illetőt.

Tehát felfoghatod az egészet egy tünetnek: a lény állapotának a tünete, a jelzése, hogy nincs harmóniában, hogy nem igaz Önmagához. 

És ha a hazugságot magadra veszed, mert pl. neked mondták... - akkor te vagy az, aki tovább görgeted, és szenvedést generálsz belőle (saját magadnak) a saját gondolataid és rögzültségeid szerint. 

Vegyünk egy példát: megkérdezel valakit, hogy "hogy van?" - azt mondja jól, de minden érzékszerved szerint egyáltalán nincs jól.

Teremthetsz belőle szenvedést, hogy az illető hazudott neked. 

Ugye különböző mértékben érint, ha más-más ember hazudik neked. Ha az anyád mondja, jobban érint, mint amikor a postás mondja ugyanezt: "Jól."

És jó ha tudod, hogy abban a pillanatban volt valami oka rá, hogy önmagának akarta megtartani az információt, amit elferdít vagy nem oszt meg. 

A hazugság és az elhallgatás egy általánosan elfogadott védekezési reakció: gyakran a bizonytalanság, a gyengeség, a vágyak eltakarására szolgál.

A hitek, a remények, a bizakodás is mind a hazugság kategória, ha szigorúan veszed. És mennyivel szegényebb lenne nélkülük az élet. 

Vagy vegyük a placebo-t. Biztosan ismersz beszámolókat arról, hogy a placebo hogyan gyógyított meg embereket. A hazugság az eredményét tekintve gyógyulást hozott. Akkor a hazugság most rossz? Vagy nem?

Van olyan, hogy te magad is rövidre zársz valamit, nem mész bele vitába, ráhagyod a másikra... Lehet, hogy félsz?

A hazugság egy érzelmi ok miatt indukált reakció.

És a szándékos félrevezetés nem tartozik ide!!! 

A szándékos félrevezetés elfogadhatatlan, az támadás, az pusztítani akar. Ott nincs helye a kegyelemnek: ott a helyes döntés a védekezés. 

Nem mindig egyszerű igazat mondani. Vannak helyzetek, amelyek igazán nehezek.

"Miben bízhatok? Mit remélhetek?" - kérdezik az orvost. És az orvos mond erre egy statisztikát, ilyen-olyan százalékokat. Ha úgy vesszük, nem igaz, amit állít, hiszen átlagokról beszél.

Nem ad reményt, hitet, bizakodást, és nem támogatja azt, hogy a félelme ellen muníciót szerezzen az illető.

Nehéz helyzet. 

Ezért állítanak az emberek értékrendet, modellt, hogy az énképük bizonyos helyzetekben hogyan működjön: ahhoz szeretnének hűek lenni. 

És ezzel együtt is nehéz.

Előfordulnak ferdítések, vágyak által átszínezett vetítések, nagyotmondás, szebb fényben feltüntetés.

Például külön tanítják azt, hogy az életrajz és interjú helyzetben hogyan domborítson ki bizonyos dolgokat valaki, és hogyan bagatellizáljon másokat...

Minél stresszeltebb egy helyzet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem történik megnyílás, csak képmutatással, vetítéssel találkozol. A hazugságok általában nem személyesek, nem a személyedet kívánják támadni.

Csak vedd észre -ha az igazságra vagy kíváncsi -, hogy a presszió nem segíti a megnyílást.

Amikor nincs presszió, hanem támogató, elfogadó helyzetet tudsz teremteni, akkor a hazugság majd belülről válik világossá: feltárulnak a tévedések, a megoldatlanságok, és az is, ha valaki el van veszve a gondolatainak az erdejében. Sokat segít az igazság kiderítésében, ha kész vagy úgy fogadni a hazugságot, ahogy van - egy rétegként, álarcként, nézzünk mögé. Úgy fogadod, ahogy van, tehát nem várod el, hogy neked csak igazat  mondjanak, vagy hogy szépen beszéljenek veled.