Feszítés és lazítás, de miért fáj?

Előfordul, hogy annyira pörgeted magadat a nappali életedben, hogy még éjszaka sem tudsz pihenni. Ennek az egyik formája, amikor arra ébredsz, hogy valami fáj, és teljesen esélytelen, hogy aludj...  nyilván teljesen esélytelen, hogy aludj. 

Szóval egy kicsit (vagy nagyon) túlhúztad magadat. Túl feszülsz. 

Úgy lehet ezt felfogni, hogy a test - amikor alaphelyzetben van  -, szolgálja az elme szándékait minden rendszerével. Vagyis kiszolgálja a pörgésedet, amíg csak tudja. Az adott működést egészen addig igyekszik fenntartani, amíg csak futja a tartalékaiból, és küldi a jeleket, hogy visszapótlás szükséges.

Ha nem veszed figyelembe a jeleket, vagy felülírod azokat, a test feléli a tartalékait, és eljön a pillanat, amikor nem tudja kiszolgálni a szándékaidat, az életbenmaradást kell szolgálnia, nem engedi, hogy újabb parancsot adj neki. Ha még mindig nem hallgatsz rá, akkor egyszerűen kivon a forgalomból. 

Vagyis a feszítés után lazításnak kell jönnie. 

És ha tudatosan nem hagysz időt a lazításra, akkor a test fellázad. 

Például, amikor fájdalomban ébred a test az éjszaka közepén, érdemes észrevenni, milyen elvárással feküdtél le: "másnapra meg kell gyógyulnom, mert ezt meg azt meg kell csinálnom".  Vagyis még éjszaka sem hagysz neki békét, folytatod a pörgést... 

Nincs más esély számára, mint a fájdalom... arra talán már hajlandó vagy hallgatni... 

Szóval lazítás. Amikor ennyire túlhúztad magadat, akkor vedd figyelembe azt is, hogy a test lassabban reagál. Időre van szüksége, hogy felépítse a tartalékait, még akkor is, amikor abbahagytad az önmagad zsarolását.

Meg lehet tanulni nyaralás üzemmódba kapcsolni az otthonodban is. Sokáig aludni, sétálni, láblógázni, létezni.  A nyaralás tevékenysége - az odajutás, bőröndcipelésen kívül - sokkal inkább a létezésről szól: a nézés, a nézegetés, rácsodálkozol arra, ami körülvesz: épületek, emberek, tenger, csigák, kagylók, víz, hegy, illatok, színek, növények, ünnepek, ételek.  Nem azért vagy ott, hogy hasznos legyen, nem azért, hogy használd valamire. Hanem egyszerűen a rácsodálkozás miatt.

A mihez van kedvem? alapkérdése a nyaralásnak. 

Alkalmazhatod otthon is. 

És megkérdezheted a testedet is, mire vágyik, mire van szüksége. 

                                                ***

Tipp: Elővehetsz papírt, festékeket, színes ceruzákat, és hagyhatod, hogy megjelenjen színekben és formákban az, amit szavakká tenni nehéz. Nem kell hozzá semmilyen rajz vagy festéstudás. Olyan, mint amikor 3 évesen marokra fogtad a zsírkrétát, és elvárás nélkül rajzoltál vele. 

Ez a fenti illusztráció is egy ilyen folyamat eredménye. Nem művészeti alkotás. 

Arra szolgál, hogy tudjál kapcsolódni - önmagadhoz, a Forrásodhoz - akkor, amikor egy túlpörgetett állapotban vagy fájdalomban  képtelen vagy lazítani. 

Kutyu-Li mester karácsonyi üdvözlete

Az élet jó. Mi van vacsorára?

***

Jó, akkor kifejtem egy kicsit bővebben. Én vagyok az, aki ráérek üdvözletet írni, mert mindenki a környezetemben gőzerővel készül  a karácsonyra: szeretetet ünnepelni.

A magam részéről inkább velős csontot ünnepelnék, mert ahogy látom, azt ünneplik az emberek olyan nagyon, amiből kevés van. Ha mindenkinek tele lenne gyémánnttal a hátsó kertje, nem lenne olyan nagy szám gyémántot találni.
Kíváncsi vagyok, ha tényleg tele lennének szeretettel minden nap, nem csak egy évben egyszer,  akarnák-e ünnepelni...?  Vagy pedig minden nap ünnepelnének,  és boldogan repesne a lelkük?  Érdekes lenne. Örülnének a napsütésnek, az esőnek. Örülnének egymásnak. Szeretettel szólnának egymáshoz, és úgy is gondolnák.

Addig is én itt vagyok példának. Nem mintha példának készültem volna. Csak egyszerűen jó. Jó szeretni.

A magam részéről szeretetből egyáltalán nincs hiányom, de  a kutyabogyók és konzervek világában... egy kis velős csont... hát  inkább azt kellene ünnepelni...

Mondom, nincs hiányom szeretetből, ezt élem reggeltől estig. Feltétel nélkül. Nincs ezen mit magyarázni. Örülök az életnek. Szeretem. Majd kiugrom a bőrömből egy kis simogatásért, sétáért. Örömmel kergetem a madarakat. Beleugatok a postás fülébe. Meg a vízóraleolvasóéba. Az övébe különösen, mert hosszú bottal jár... az a bot azért bosszant egy kicsit. Jól van, nekem is vannak kihívásaim...
Minden fülvakargatásért hálás vagyok. Imádok aludni, bekuckózni a házamba. És aztán óriási nyújtózkodással készülök minden kalandra.

Az élet jó.
Szeretem. Ismerem minden villanyoszlop illatát a környéken, de ráadásul beleszagolok minden barátom fenekébe is.  Azok az illatok!
Na és azt autózás... hát az mekkora szerelem. Ha már az autóban nem ülhetek mindig,  akkor legalább alatta... A motor duruzsolása...  ó, nagyon szeretem. Mindegy is, csak menjünk valahová.

Az élet jó.


Mi van vacsorára?

***

Szóval szerintem, ha hiányod van szeretetből, és/vagy nincs kivel ünnepelned, vagy nem tetszik az ünneplés, vagy nem jó ajándékot kaptál, vagy  esetleg nem kaptál egyáltalán,  és  bármelyik miatt szerencsétlennek érzed magad... keress egy kis szőrös állatot.
Megmutatja neked a lényeget.
Igen, igazad van, lehet nem szőrös is... de a szőrösöket mégiscsak finomabb simogatni.

Ott a fülek tövénél... meg egy kicsit jobbra... meg balra... most kicsit lejjebb...

Szeretettel, KUTYU-LI

Párkapcsolati problémákra

- Először is szeresd önmagad. 

- De hát hogy mondhatod ezt? A szeretet adásról és kapásról szól, nem? Kell hozzá egy partner...

Hogyan szerethetném önmagam, mit adhatok-kaphatok én magamtól? 

- Amit nem ismersz magadból, azt nem adhatod a másiknak.

Először szeresd magadat. 

Tételesen le is írhatod magadról a "hibalistát", hogy miért nem tudod/lehet szeretni magadat. És megvizsgálva a hibáidat egyenként, megkeresheted a forrásukat: vagyis, hogy honnan és kitől származik ez a hited, hogy 'ilyen vagy olyan vagy', és ezt 'igazságként' fogadtad el. Megvizsgálhatod  őket, a valódiságukat. Elengedheted a hamis hiteket magadról. 

És amikor megismered magadat, akkor összegyűjtheted az értékeidet, hogy miért vagy hálás: önmagad miatt. Észreveszed, hogy hálás vagy azért, aki te vagy. Amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, aki vagy - és amikor megismered önmagad -, elkerülhetetlenül túlcsordul benned a hála azért, aki vagy, ez a túlcsordulás, ez a kibuggyanás, amit meg szeretnél osztani. Szeretetnek nevezed. 

Amikor kibuggyan belőled a szeretet, elkerülhetetlenül meg szeretnéd osztani.

És akkor a környezet is vissza fogja tükrözni neked. 

De akkor már észreveszed azt is, hogy a szeretet nem partner kérdése. A szeretet, aki vagy. A szeretet, ahogyan megosztja magát: szerelmese vagy a világnak, az életnek, a ragyogó napsütésnek, a zivatarnak,  a Mindennek. És elkerülhetetlenül kibuggyan belőled, amikor a partnereddel találkozol. Önmagaddal találkozol, hiszen ő is a szeretet. Könnyű a szeretetnek szeretetet adni és kapni, hiszen túlcsordul, önmaga lényegét osztja meg.

Ha benned nincs, hogyan adhatnád? 

Mindenkinek jó szíve van. A szív nem tud elromolni. Mindenkiben van szeretet. Csak van, aki elzárja magát tőle: ez félelemhez és képzelgésekhez vezet. Ha úgy érzed, hogy félelem vagy képzelgés van benned - és valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk ettől -, akkor megvizsgálhatod azok valóságtartalmát, és elengedheted őket. És akkor a szeretet tiszta csatornája leszel.

Mit tanulhatunk a testünktől? Hogyan kapnak 'fizetést' a sejtek?

Bruce Lipton és Tom Campbell előadását hallgattam lenyűgözve: a sejtekben minden funkciót megtalálsz, amit az emberi társadalomban, és csodálatos együttműködésben vannak. Van feledatuk, van hol lakniuk, fizetést kapnak...

Fizetést? 

Igen.

(ez itt már nem Bruce Lipton magyarázata, hanem az a kérdés-és-válasz-és-megértés, ami ebből született)

A fizetést tranzakcióként lehet értelmezni.

Egy adott sejt megkapja a szükséges anyagokat, eszközöket, minden a rendelkezésére áll. És ezekből ő létrehozza azt, ami az ő feladata, lehet, hogy anyagi természetűt, tehát termel valamit, de lehet, hogy egy elektromos impulzust, valagy valamilyen más jelzést, ami nem anyagi természetű.

És ebben a rendszerben energiacsere zajlik: nem csak elvárja, hogy kapjon, hanem vissza is ad a rendszernek - az ő feladata szerint. 

És a sejt akkor is kap energiát, amikor nincs dolga. A rendszer eltartja, jól tartja... van neki "háza", ahol lakhat, és amikor eljön az ő feladatának a pillanata, akkor elvégzi. De nem feledkezik el róla rendszer, amikor nincsen feladat. 

Hát ez remek. Az emberi társadalomban vajon hogyan működik, működne mindez? 

Például úgy, hogy kapjon minden ember egy alapjövedelmet, hogy ne kelljen aggódnia a fizikai létezéséért. Már megjelent ez a gondolat. (ha van rá vonzódásod, itt csatlakozhatsz hozzá)

Van olyan ország a Földön, ahol ez már megvalósult? 

Vegytiszta módon nincsen. És mégis, ennek a gondolatnak a megfelelője, ahogyan sok országban a gyerekekkel bánnak: a gyerekek, amíg felnőttnek nem tekintik őket, fenntartják, nem kell érte semmit csinálniuk. Elég sok helyen megtalálhatod ennek a gondolkodásnak a megfelelőjét.

Ennek az a hasznossága, hogy eltűnik egy meghatározó alapfélelem és aggodalom, hogy megfagysz, hogy éhen halsz.

Az együttműködés ennél egy kicsit összetettebb. Az együttműködésben megszűnik, hogy valaki önmagára figyel, hanem ő innentől kifelé figyel, arra, hogy hogyan tudja felajánlani a többieknek azt, amit ő tud.

És mi van, ha egy sejt nem akar kommunikálni, nem akar együttműködni?

A sejtek  nem egoisták.  Velük ez nem fordulhat elő.

Egyszerűen az (egoista, az enyém...)  az egy más rezgés, azzal a sejtek nem tudnak mit kezdeni, nem úgy lettek teremtve, nem kompatibilis velük.  Az "enyém" gondolata megzavarja őket, interferenciát okoz bennük, feszültséget kelt. 

De van olyan, hogy egy sejt el lett zárva a kommunikációtól, egy olyan rezgés által, ami interferenciába került vele. Ilyenkor a sejt nem megsértődik vagy elfordul az egésztől, hanem igyekezne ő a dolgát tenni, csak el van 'vágva'. Az mondjuk, blokk, elfojtás keletkezett. És pontosan érzékelhető az érzelmeken keresztül.

Az érzelmi rendszer= kommunikációs rendszer, az együttműködés rendszere, ami áramlik, és viszi az információt egyik sejttől a másikig. 

Az emberi társadalom annyival bonyolultabb, hogy ott nem alakult ki az a fajta egység, ami a sejtek szintjén igen. Nincsen összerendeződve, ezért mindenkinek van egy jó ötelte, ugrál ide vagy oda, ezt gondol, azt gondol, ezt csinál, azt csinál. 

Amikor elveszíted a szabad akaratot, és ez nem arról szól, hogy bárki elvenné tőled, hanem te magad adod fel - vagyis rájössz, ki vagy te - kapcsolódsz egy rendezettségbe, és kinyilvánítod, ki vagy te. 

Ezt az elmének felfogni szinte lehetetlen: megszűnik a kérdező, eltűnik az 'énérzet', minden arról szól, hogy csak áradsz.  Megszűnik az individuum. 

Ahogyan a sejt szintjén: a sejt ide mozog, oda mozog, ezt termel, azt termel... jól működik, és nincsenek privát ötletei. 

Célkitűzés 0. lépés

Nagyon modern dolog a célkitűzés. Kigondolod és kész. Feldarabolod: kis cél, nagy  cél, még nagyobb, és haladsz a célod felé gőzerővel. A menedzserkönyvek és a hogyan-legyünk-sikeresek könyvek állandó és újra és újra visszatérő szlogenje. Remek, mondhatnánk. Milyen egyszerű is a megoldás. 

De jelentkezzen az, aki nem bukott bele! 

A hogyan-legyünk-sikeresek-könyvek nem beszélnek a 0. lépésről, hogy az vajon a te utad-e, te arra vagy rendeltetve, vagy csak elirigyelted valakinek a sikerét, és te is olyat akarsz magadnak? 

Csak kigondolod és kész, ugye?

Elirigyelhetsz valamit a világban. Például azért, mert nagy kereslet van rá. Vagy mert gazdaggá tesz. Vagy híressé. Netán befolyásossá. 

De ha valójában magadhoz engeded a gondolatot,  és kiderül, hogy a lelked, a lényed viszolyog tőle? Akkor mi van? 

Gondolkodhatsz, célkitűzhetsz... ameddig csak akarsz... eredménytelenül.

Tehát a gondolat nem elsődleges. 

Mert sokkal kevésbé a gondolatokkal teremtünk, hanem inkább az aspektusunk bír egyfajta vonzáskörrel. Ez az, ami meghatározza, hogy mivé válhat valaki - nem direkt módon - az által, hogy mihez van tehetsége. De lehet, hogy az illetőnek a testi érzékszervei közül valamelyik fejlettebb.  

Ott van például az abszolút hallás. A zenei tehetség velejárójaként tartják számon.

Akinek ez nincsen meg, kitalálhatja a felszínen, hogy zenét fog szerezni, 8 hangszeren fog játszani, de nem fog menni neki... nem arra rendeltetett - és ezt nem egy külső erő határozza meg, hogy mi  lehetséges vagy sem... 

Minden lehetsz, mindent tehetsz... és még sincs minden harmóniában a lényeddel. 

Ha felismerted az utadat, az életcélodat (nevezzük inkább az aspektusod vonzáskörének, ami sokkal tágabb fogalom), akkor megtetted a 0. lépést. 

Ha ezek után válogatod ki a gondolatok tengeréből, és használod a neked megfelelőeket, és ez a cselekvésedben is megjelenik, akkor "törsz a célod felé". 

Célkitűzés? Ebben az esetben már inkább kiválogatás. 

Egységben vagy. Vagyis összehangoltad az aspektusod célzóberendezését (intuíció, sugallat, megérzés)  az ego célzóberendezésével (gondolat), azok egyfelé  mutatnak: onnantól kezdve az erőd teljében vagy. 

Elkerülhetetlenül megvalósul. Amit úgy neveznek, hogy veled van a szerencse, a szingularitás, könnyen összejönnek a dolgok, mintha nem lenne akadály. A teljes önvalód és annak minden szintje egy irányba hat. 

Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.

Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 

Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.

És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.

Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 

(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)

Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 

Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.

Energia a változtatásra

image credit: YogiNora

Sokszor vágyunk is a változtatásra, mert érezzük, hogy a jelenlegi helyzet nem fenntartható tovább. Vágyunk rá, DE...

És ez a DE sokszor nem abból áll, hogy nem tudjuk, mi lenne a jó irány, nagyon is tudjuk...
hanem abból, hogy nincs hozzá erőnk, nincs elég energia a változtatáshoz.

Amikor ez a helyzet, akkor valahogyan energiát "kellene" gyűjtenünk.

A tapasztalatom szerint, amikor az érzelmi terheket feloldjuk és letesszük, az sokszor  már önmagában is akkora energiafelszabadulással jár, hogy szárnyalni tudunk tőle. És a felszabaduló energiát annyi minden jó dologra tudjuk fordítani:
* gyógyulásra
* egészséges szokásokra
* több figyelemre, magunkra és másokra
* fizikai változtatásra, mozgásra, újrakezdésre
* valaminek a megtanulására
* valaminek vagy valakinek az elhagyására
* újabb változtatások generálására


Íme egy példa rá:
"Egy hónapja, hogy Nálad jártam, és azt kell mondjam JÓ.
Jó volt, azóta is jó, jól vagyok. Nem tudom meddig tart ez az állapot, remélem sokáig fent tudom tartani, de minden sokkal jobb lett, ami bennem van. Sokkal több energiám van, nem vagyon depressziós, és meg tudom tenni, hogy nem foglalkozom az engem ért támadásokkal (amit én eddig annak éreztem). Sokkal jobb a kedvem, és 3 hete fogyókúrázom, mert van rá energiám és 5 kg-tól sikerült megszabadulnom. Szeretném, ha ezen az úton tudnék haladni továbbra is.
Már több mindenkinek ajánlottalak, akik látják rajtam a változást, szeretnének Téged felkeresni, csak még kicsit hezitálnak a távolság és az anyagiak miatt, de szerintem ők is látják, hogy ez másként nem megy, valahogyan ezt el kell kezdeni." C.R.K.

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

Miért szenvedünk? A 7 legjobb a Legrosszabb kifogások listáján

Miért szenvedünk?

Ötletem sincs, hogy mi értelme. Őszintén.

Különösen amióta azzal foglalkozom, hogy hozzásegítsek embereket ahhoz, hogy kevesebb legyen a szenvedés, jobban érezzék magukat a bőrükben, jó legyen nekik. Mert van rá mód, eszköz. Minden. Ha van egy probléma, akkor létezik rá megoldás.

Már csak emiatt is nehezemre esik, amikor csak nekem fontos, hogy megoldódjon az a probléma. A probléma elszenvedője egy kifogással áll elő.
Valaki egy újabb borzasztó kifogással állt elő, ami jó apropót ad, hogy összegyűjsek egy párat:

1.) A sors így akarta
 -Nem jövök, mert a gyerekeimet fel kellene ébresztenem. (vakáció van,  a korábban megbeszélt találkozóra várom, 1 óra múlva találkoznánk)
 - Ez a te időd, magadra szántad ezt az időt, a te problémáddal foglalkozunk. Kellenek ehhez a gyerekeid most?
 - Tudom, hogy ezt már megbeszéltük. De ha a gyerekeimet nem hozhatom, akkor nem jövök. Biztosan a sors így akarta.

2.) Az anyukám tudja
 - Nem jövök el, mert az anyukám egy hete mondja nekem, hogy veszélyes helyre megyek. Teljesen megijedtem.
 -Az anyukád tudja, hogy hová mész?
 -Nem.
- Az anyukád tudja, hogy mi ez a módszer?
-Nem.
-Az anyukád találkozott már valakivel, aki legalább ismeri ezt a módszert?
-Nem. De az anyukám tudja.

3.) Születésnap
- Hááát... azt hiszem inkább mégiscsak megvárom a születésnapomat. Azt hiszem, akkor fogom megoldani a problémámat. Igen, a születésnapom, az jó lesz.
- És mikor van a születésnapod?
- 8 hónap múlva.
-És addig? Szerinted addig érdemes szenvedni?
-De az egy jó nap.

4.) Túl sok probléma
- Ha egy alkalommal nem tudom megoldani az összes problémámat, akkor nem is kezdek bele.
- Ha egy alkalommal megoldanád mondjuk az 50 %-át, és 50%-kal könnyebb lehetne az életed, az nem érdekelne?
- Nem.

5.) Előző élet
-Nem jövök el, mert ez a probléma az előző életemből származik.
-Rendben. Akárhonnan is származik, a mostani életedben okoz gondot, igaz?
-Igen.
-És, nem lenne érdemes a mostani életedben megoldani?
-De igen. A jósnő megmondta, hogy honnan származik. Visszamegyek hozzá.
-És a jósnő megmodja a megoldást is?
-Nem.
-Akkor, nem lenne jó, ha meg tudnád találni a saját megoldásodat?
-De igen. Megkérdezem a jósnőt.

6.)Sürgős
-Igen, eszméletlenül sürgős, hogy megoldást találjak rá...
-Sürgős? Mióta áll fenn a probléma?
-5 éve.  Szóval, akkor jöhetek holnapután?
-De holnapután ünnep van. Pünkösd, mindenki szabadságon van.
-Jaaaa, hát nekem MÁSKOR nem jó.

7.) A férjem főnökein múlik a gyógyulásom
- Nekem rettenetesen fontos, hogy megoldást találjak a sürgős egészségügyi problémámra.
- Rendben. Beszéljük meg az időpontot.
- Igen. Majd ha a férjem el tud hozni. De ő külföldön dolgozik, és ha szabadságot kap.
- És az mikor lesz?
- Azt nem lehet tudni. Majd ha a főnökei elengedik. A főnőkei majd szólnak, de legutóbb is két nappal előtte szóltak, szóval ezt előre nem tudom... de kábé három hónap múlva...
- Akkor gyere el másképp. Busszal, vonattal? Esetleg valaki más elhoz?
- Hát azt nem! Én csak autóval közlekedem.

***

Nem panaszkodásból gyűjtöttem őket ide.
Akkor miért?
Azért, hogy felhívjam a figyelmet rá. Mindannyian találkozunk vele az életünkben. Az emberek rutinszerűen csinálják. Kifogás. Hazugság. Egyfajta stratégia arra, hogy elkerüljék, tompítsák a fájdalmat, hogy ne kelljen a nyers igazságot kimondani. Vagy egyfajta stratégia arra, hogy igazolják maguk előtt, miért nem kell az ígéretüket betartani.

Mert ha kimondanák az igazságot, akkor kiderülne, hogy tarthatatlan, fenntarthatatlan tovább az a dolog. Megoldást kíván, változtatást. Nincs tovább takargatnivaló.
Új irányba lehet tovább menni. Vége a kifogásnak.

Én pedig csak bátorítani tudlak. Igen, az igazsághoz bátorság kell.
Ismered a mondást? Az igazság szabaddá tesz.

Elfogadás, hát nem erről szól az egész élet?

Az elfogadás a ténynek szól, és nem arról, hogy miként vélekedek róla.
Nem azt fogadom el, hogy helyes, hogy valaki veri a gyerekét, hanem azt, hogy ilyen van. És amikor elfogadtam, kideríthetem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.

A saját gondolataimat, érzéseimet, cselekedeteimet tudom befolyásolni. Mert ha nem fogadom el, akkor sajnálhatom magam, és kesereghetek a körülményeken. Ez nem visz sehova, csak növeli a szenvedést.

Elfogadás. Elfogadás...




Ahogyan egy kicsit magamba nézek, annyi helyen szükséges az elfogadás.
Például elfogadni azt, hogy mikor kell felkelni, mikor csörög az óra reggel.
És hogy ki feszik mellettem reggel, vagy éppen azt, ha nem fekszik reggel mellettem senki, és ez már így megy x ideje.
És azt, hogy milyen az időjárás. Meleg van. Hideg van. Esik. Fúj.
Háboroghatok rajta, bármennyi energiát beleölök, attól még úgy van.

És azt is el kellene fogadnom, hogy én hogy nézek ki reggel... és napközben ... és este. Ja igen, és hány kiló vagyok. És 5 perc alatt elkészülök, vagy 40 perc is kevés hozzá.
És azt, hogy ha kimegyek az utcára, van forgalom. Mások is közlekednek. Sokan.

Ja igen, az külön elfogadást igényel, hogy vannak mások. És ők olyanok, amilyenek.
Például a szüleim. Olyanok.
Meg a családom többi tagja. Amilyenek.
És elfogadni, hogy vannak, akik nincsenek.

És azt is, hogy most azt csinálom, amit csinálok. Dolgozom.
Vagy azt kell elfogadnom, hogy nem dolgozom.
És a körülményeket. A munkahelyit, meg a tágabb környezetet is, a társadalmi színpadot, az orbánviktorosat és a nemorbánosat, a politikát, a vallást, a hitet, az igazságtalanságot, a tehetetlenséget, arroganciát.
És elfogadhatom a butaságot, ahogy a tudást is.
Elfogadhatom, hogy 24 óra egy nap.

Ha magamba nézek, úgy tűnik, hogy az egész életet lenne jó elfogadni. Kivétel nélkül.
Mert a kivételekkel van a legtöbb bajom.
Azokkal töltöm a legtöbb időmet, akörül járnak a gondolataim, és az betegít meg.

De most, hogy felfogtam, hogy az elfogadás a ténynek szól, az felszabadít egy csomó teher alól. Attól még létezhet, nem kell egyet értenem vele.
És kiderítem, hogy mit tudok kezdeni a helyzettel.