Nem úgy vannak a dolgok, ahogy elképzeltem...

Ismerős?

Vérmérséklet szerint 

-dühössé, agresszívvá tesz. Majd te kezedbe veszed a dolgok irányítását. És jól is megy ez addig, amíg hiszed, hogy irányíthatod, és egyre több dolgot kívánsz kontroll alá vonni. És minél több dolgot kontrollálsz, annál jobban érzed, hogy nem tudod, mert mindig van  valami kiszámíthatatlanság... ettől még dünösebb leszel, mert nem úgy van, ahogy elképzelted... vagy 

-vagy szomorúvá tesz. Kételkedni kezdesz magadban, a képességeidben, a világban. A szomorúság alatt pedig mégiscsak dühös vagy a világra, mert nem teljesíti a vágyaidat, ezért elkezdesz nem bízni többet a világban... 

Megsértődsz a világra, haragszol a másikra, mert nem 'olyan', mert nem tartja be az ígéretét, mert nem az az érték neki, ami neked, mert... mert... mert. 

És akárhogy is van, rosszul érzed magad tőle. 

És ettől még magadra is haragszol.

Ismerős? Tudom miről beszélek. Jártam ott magam is. Szörnyű. 

Mindaddig, amíg hajlandó  nem voltam elengedni a sértettséget.

felfogtam, hogy a világban annyi mindent kellene megváltoztatni, hogy az lehetetlen.

Egy dolgot tudok. Magammal tisztázni, hogy mi bajom van.

Így jutottam el a sértettséghez.

Ja? Hát ha "csak" ez a baj, erre ismerem a gyógymódot: ELENGEDÉS. MEGBOCSÁTÁS. SZABADSÁG. 

Miután látom, hogy a körülöttem lévők között tömegesen "terjed" ez a fajta sértődöttség, ami céltalanságban, közönyben, mindegy-minden-ben jelenik meg, talán te is tudsz valakit, akinek ez segítene. Talán pont te vagy az.

Itt egy kis segítség:

Elképzelsz valamit, és nem úgy vannak a dolgok?

Ne keverd össze azt, hogy 'vágysz valaminek a megvalósulására' azzal, hogy 'az időnek és térnek egy bizonyos pontján számonkéred a Létezést', hogy miért nem ott és akkor produkálja neked. 

Szóval téves levonni a következtetést, hogy baj van a vágyaiddal. Téves levonni azt a következtetést, hogy akkor inkább nem vágyom semmire. Ezek a tévedések csak céltalansághoz  vezetnek. Nihil. Döntésképtelenség. 

Azért vagy döntésképtelen, mert nincs már meg a vágyad (célod), nincsen 'mihez képest'. Értsd meg, hogy nincs abszolút jó vagy rossz döntés. A vágyad a meghatározó abban, hogy neked mi a jó vagy rossz döntés. És a döntéseiddel igenis közelíthetsz a vágyad beteljesüléséhez, még ha mindent nem is tudsz befolyásolni. 

Ha megérted, hogy nincs baj a vágyaiddal, egyszerűen egy ponton megsértődtél a világra, és ebből következik a döntésképtelenség, és hogy minden mindegy, akkor akár... akár vissza is térhetsz a vágyadhoz. Vagy akár egy újhoz, ha már túlhaladtad a régit. 

Amennyiben... amennyiben hajlandó volnál elengedni a sértettséget. Amennyiben hajlandó volnál már végre elengedni, hogy számon akarod kérni a világon és az egyes szereplőin, hogy mit csináltak, vagy nem csináltak meg...

•••

Csak figyeld meg, a mondataim kapcsán, a megértés által megkönnyebbülésre lelsz?

Vagy ellenállás ébred benned? 

Ha az utóbbi történik, akkor érdemes lenne még mélyebbre ásnod. 

Az a számonkérés... vajon mire jó neked?

Az egyedüllét kérdései

- Nem ért meg senki a környezetemben. Egyedül maradok a problémámmal. Elszigeteltnek érzem magam, gyakorlatilag nem is érdekli őket, mi van velem? Mit csináljak? 

- Igen. Így van. A legtöbb ember el van foglalva a saját ügyeivel, nincsen kapacitása a másikéra. 

Még akkor sincs, ha történetesen a családod tagja vagy közeli ismerősöd, barátod. Ha ezt megérted, akkor rájössz, hogy olyat vársz el tőlük, amit nem képesek adni: egyszerűen nincsen rá energiájuk. Nem látnak át a saját ügyeiken, sokszor fel sem fogják, hogy neked van valamilyen problémád. 

Másrészt, hiába keresed a problémád megoldását vagy megértését kívül: nem ott van. Amikor kívül keresed a megoldást, akkor értelemszerűen el vagy vágva a sajátodtól - egyedüllétként érzékeled.

A Létezés nem hagy soha magadra. Lehetetlen. A része vagy, mindig is az voltál. 

A problémád megoldása ott van benned. Lehet, hogy nem egyedül akarod megoldani, hanem segítséget kérsz majd valaki olyantól, akinek van kapacitása... ezzel együtt benned születik meg a döntés, a neked megfelelő speciális megoldás. Lehet, hogy már előtted 5000 vagy 1 millió embernek volt hasonló problémája, a tiéd most mégsem hasonlítható hozzájuk. Nincs "copy and paste" vagyis nincs előregyártott megoldás. 

És ahhoz, hogy megszülessen a megoldás, bizony érdemes lenne időt tölteni... 

magaddal. Magadhoz engedni azt a megoldást. 

Hiszen az már létezik,  csak végre adj lehetőséget, hogy felbukkanhasson a tudatodban. 

Arra vársz, hogy mások töltsenek veled vagy a problémáddal időt akkor, amikor te sem akarsz vele egy percet sem tölteni?

Érted már? A "nem értenek meg" egy takaró arra, hogy ne kelljen szembenézni semmivel. Ráadásul önként mondtál le a saját erődről. 

Érted, hogy nem bűnöst, hibást vagy felelőst keresek arra, ha "nem értenek meg" és emiatt elszigeteltnek érzed magad? 

Egy lehetőséget szeretnék mutatni, hogy kiszabadulj az elszigeteltségből. 

Élet-tanulságok

Nem, nem hagytam abba a festést. Sőt. Új tanulságokat hozott az új technika. Itt összegyűjtöttem egy párat:

-Minden ecsetvonás számít.

Gyakran azt hisszük, hogy olyan kicsik vagyunk, hogy az igazán nem számít, amit mi teszünk, vagy tehetünk. Óriási tévedés. Egy ecsetvonás is számít. Megváltoztatja az egész képet. 

-Az a fekete, nem is annyira fekete.

Sokszor annyira el vagyunk foglalva a sötét árnyalatokkal, hogy mennyire rossz nekünk. És ha jobban megnézzük, nagyon messze van a valóságtól. Van attól még sokkal feketébb is. 

-A kontrasztok... a kontrasztok, hű, azok aztán fontosak.

Minél nagyobb a kontraszt, annál jobban látja az ember a különbséget. Van amikor szándékosan fel kell erősíteni, hogy egy szándék láthatóvá váljon. Hát nem így megy az élet többi területén is? A fekete és a fehér együttese és az összes árnyalatai. Egymagában, egy szürke tömeg semmit sem mond...

-Nincs befejezett kép, csak abbahagyott

ahogyan az életet sem lehet soha befejezettnek nyilvánítani. Mindig lehetne még tovább festeni, díszíteni,   újragondolni, megváltoztatni. Ott a lehetőség az aprólékos kidolgozásra, vagy a nagyvonalú vonásokra.

És bármikor le lehet törölni az egészet, és egy tiszta vászonnal indulni. 

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:

Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.

Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.

Furcsa nem?

Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:

-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről

-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul

-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.

És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.

És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

Jó szokás 2.

Azért jó új szokásra váltani egy régi rossz helyett, mert az új örömet és energiát hoz. Az pedig jó, és tovább visz. Vagy nem?

Ha így lenne, akkor azonnal belekezdenénk az újba, igaz?

De akkor mégis mi az akadálya? 

Itt az én megfigyelésem:

1. Jó lenne tudomásul venni, ha van egy szokásunk, amivel romboljuk a magunk vagy a környezetünk életét... EZ az első lépés. Addig, amíg letagadjuk, "tudatlanul-tudattalanul" vagyunk egy rögzültség hatása alatt. Azért halogatjuk, hogy szembenézzünk azzal, hogy van egy (vagy több) rossz szokásunk, mert valahol mélyen azt hisszük, hogy valamit el fogunk veszíteni, ha nem lesz. Például amikor a dohányzással valaki "jogot" formál a pihenésre, vagy a barátokkal való találkozásra. Érdekes, igaz? Nem is füst hiányozna, hanem a lehetőség, hogy megálljon a munkában, hogy elmerengjen a világ folyásán, vagy hogy beszélhessen pár szót valakivel. 

Hát erre, lehetne találni egészségesebb megoldást is. Nem? 

Mit szólnál egy egészségesebb szokáshoz? 

És a régi talán elhagy. Elhagy magától.

Nem azért mert keményen legyőzted. Hanem csak úgy, természetesen, mert már nincs rá szükség tovább.

2. Azért nem kezdünk bele egy új szokásba, mert azt feltételezzük, hogy az nehéz. Ahhoz meg kellene változni, ahhoz annak az "ideális" önmagunknak kellene lennünk, akik nem vagyunk, csak majd egyszer... a jövőben... lehetnénk...

Itt a megfigyelésem: az igazság az, hogy soha ki nem próbáltuk... nem derült ki, hogy nehéz-e vagy sem.

A megfigyelésem szerint legtöbbször csak áltatjuk magunkat. Semmi nehézség nincs abban, hogy 1 percet fussunk, ha mélyen arra vágyunk. Kedves ismerősöm marathoni futó lett, mert kipróbálta -  sok év halogatás után(!)-, amire már régóta vágyott. És egy perccel kezdte. Csak úgy. Az öröm kedvéért. Sosem hitte volna, hogy valaha futó lesz. És nem is egy perc alatt lett az. Csak éppen megérezte az örömét. Kipróbálta. 

Érdemes lenne neked is tenned egy próbát. Csak úgy. 

Mondd, Neked mi a vágyad?

Lehet, hogy lecserélhetnél vele egy rossz szokásodat...

Csak úgy, az öröm kedvéért.

---

Ó, nagyon is tudom miről beszélek. Belülről.

Elővettem egy régi vágyamat. 

Mi lenne, ha festenék olajjal... mondjuk ilyet, mint itt  fönt: Kutyu-Li mestert... 

Mi lenne, ha hagynám szokássá formálódni?
---
Előzmény: Jó szokás 1.

Jó szokás 1.

Szerintem egy kicsit olyanok vagyunk mi magunk is, mint a számítógépek... legalábbis abból a szempontból, hogy programok futnak bennünk. Vannak ránk "telepítve" jó programok, amelyekkel boldogan élünk, és ott vannak azok, is amelyekkel egyáltalán nem vagyunk boldogok. 

Amikor azt kérdezi tőlem valaki, hogy hogyan vátoztasson az életén pozitív irányba, akkor is ez jut eszembe. 

Személyes tapasztalatom is alátámasztja: amikor egy jobb, egy "okosabb" programra frissítünk, akkor a régi elhagy minket, mintha nem is lett volna. 

Igen, így lehet leszokni a dohányzásról, lefogyni vagy elhagyni a lustaságot, a bosszúvágyat, a halogatást. 

Egy biztos: a lényünk nem hülye! Ha van egy olyan szokásod, amivel nem vagy kibékülve, akkor jó ha tudod, hogy az az éppen futó legmodernebb programod... 

Talán... érdemes lenne frissítened. Vagy újratölteni a programokat? 

Nem a régi rosszal foglalkoznod... hanem egy újra, jóra  kicserélni, frissíteni.

Gyász: elengedni a veszteséget

Kell-e egyáltalán gyászolni? És meddig? Hol akad meg a gyász? Hiszen én azt hittem, ezt már rég elengedtem... vagyis... nem is tudom...

Ezek olyan kérdések, amelyekkel gyakran találkozom a terápiák során. 

A veszteség fájdalommal jár. Tetszik nekünk vagy sem, de így van. Ha szerettünk valakit vagy valamit, ha megnyitottuk a szívünket, ha azonosultunk vele... annak az elvesztése... fáj. 

Amit el lehet veszíteni, az fájhat, nemcsak a nyilvánvaló személyek elvesztése fáj. Fájhat az is, ha elveszítünk egy poziciót, egy beosztást, egy kedves kis állatot, egy szeretett tárgyat, egy bedőlt vállalkozást, hitelt, egy identitást, szerepet. 

Nem elég a tudás. Maga a gyász, ennek a veszteségnek és fájdalomnak a feldolgozása. Azért hangsúlyozom a fájdalom részét, mert itt történik a legtöbb megakadás: hiába tudjuk az agyunkkal: minden magyarázat megvan a veszteségre, ezzel nem lehet kiváltani azt, hogy "kifájja" magát a veszteségünk. A feldolgozás nem egyenlő a fájdalom elnyomásával, ne keverd össze. A magyarázat, hogy "neki már így jobb" vagy "ez volt a sorsa" stb. valójában belül nem hoz enyhülést. Felszínes szép szavak akkor, amikor belül egészen mást érzünk: igazságtalanságot, haragot, megbántottságot. Gyakran egy fel nem dolgozott fájdalom keserűséghez vezet: valójában meg vagyunk bántva az élet igazságtalansága miatt, haragszunk Istenre.

A fájdalom nem tart örökké. Bár a mai nyugati kultúrában a fájdalmat (fizikai szinten) szinte minden áron csillapítani, megszüntetni igyekeznek, ezért gyakran félünk is tőle. 

Valamikor azt hisszük, hogy az a fájdalom, ami a vesztességgel jár (ez főlek lelki, de lehet fizikai is!), olyan nagy, hogy sose fog elmúlni.  Vagy a másik véglet: olyan kicsi az a veszteség (katonadolog...), hogy szót sem érdemel. Ezért nem is foglalkozunk vele... 

Egyik sem fedi a valóságot. A fájdalom, az fájdalom. Nem tudjuk előre, hogy mekkora, de egyszer csak vége van. És ez az 'egyszer csak' nem években mérhető, hanem max. napokban, sokszor inkább percekben. Ha megéltél valaha is egy erős fájdalomnak a kiszabadulását a testből, valószínűleg, nem akarod  már elnyomni a többit sem. Tehát bátorítalak rá, hogy engedd meg a fájdalmat: fájja ki magát!

Nincsen időkorlát. De megígérhetem neked, hogy sokkal gyorsabban megy, mint amire általában számítunk.

Ne legyél áldozata a veszteségnek! Nincsen semmi, ami ugyanolyan lenne, mint régen, fölösleges ezt várnod. Nem fogja senki/semmi pótolni azt akit/amit elveszítettél. Lehetetlen. Hiszen mindenki mást tud adni neked. A veszteség által minden megváltozott. Engedd, hogy te magad is megváltozz. Te magad sem leszel az, aki voltál. Új emberré válsz. Nem az idő gyógyítja be a sebeket. Szerintem...

Ha átvetted már a veszteség fájdalmát, ez nem jelenti azt, hogy benne kellene tocsognod. Csak emlékezz, hogy van annak a veszteségnek valamiféle ajándéka is. Vedd át azt is! Valamilyen felismerés, érzékelés, tudatosságbeli változás, megértés, megbocsátás. Lehet, hogy megérted a halál szerepét az életben, és soha többet nem fogsz félni tőle. Ki tudja? Akár ez is megtörténik. 

Láttam rá példát  jópárat.

Ha megvan a gyógyulás -benned-, akkor egészségesen tudsz viszonyulni magadhoz és másokhoz is. 

Megszakadt a kommunikáció! Ez egy olyan indok, amit gyakran használunk arra, hogy a veszteség fájdalmát magunkhoz kössük. Amikor valaki hirtelen meghal, vagy más módon, pl. sértődésből kifolyólag megszakad a kommunikáció, rád csapja valaki az ajtót - azt hisszük, hogy a másik testi valója szükséges hozzá, hogy nekünk könnyebb legyen a lelkünk. Pedig a fájdalom bennünk van, rólunk szólna, szólhatna az az elengedés. Másrészt a tudatosság szintjén nem korlátoz a forma, ott bizony felvehető a kommunikáció. Megértés, megbocsátás, elengedés tud születni azon a szinten. 

Javaslat: Tedd a könyvjelzők közé ezt írást! Alkalom adtán, amikor szükséged van rá, vagy a szeretteidnek,  legyen emlékeztetőd, hogy van kiút a veszteségből. És emlékeztetlek, ha netán megakadnál valami miatt, kérhetsz segítséget. Van az is: rendelkezésedre áll, ha választod.

Gyász

Véget ért egy kapcsolatom valakivel.
Nem egy szokásos kapcsolat. Mentor és mentorált. Ritkán fordul elő velem ilyesmi. Pontosabban ilyen vége még sosem volt. Mentora voltam valakinek, aki most kidobott.
Kidobott?
Igen. Kidobott.
Egy olyan képzésben vett részt, amiben magam is részt vettem évekkel korábban, ahol engem választott mentorául.
 És vége. Elvágólag.

Furcsa ügy.
Tulajdonképpen örülnöm kellene. A saját lábára állt. Ennek örülök is. A saját világát építi. Na, ennek nem. Nem férek, nem férhetek bele tovább, így is sokat feszegettem a határait. Olyan az a világ, amibe akárki nem férhet bele. Nagyon tudja, mit akar.  Ó, nagyon is.

És ezzel a kidobási ceremóniával vége lett egy lehetőségnek, a kommunikációnak. Nekem is. Neki is.
Pedig most került a célegyenesbe.
Igen, fájdalmas. Gyászolnivaló veszteség... számomra.

Számomra megszűnt a világ, amelyben mentor voltam.
Ó... hogy repesett a szívem, anno... amikor elkezdődött.
Abban a világban - visszatekintve, mintha csak fantáziáltam volna-, azt hittem, hogy egy mentor dolga az, hogy feszegesse valakinek a határait, hiszen ezekkel dolgozunk most is, később is, és fog, és fogunk  általa szabaddá válni.
Abban a fantáziában úgy tettem, hogy katalizátora legyek egy amúgy is végbemenő folyamatnak.
Abban a fantáziában szabad és egyenrangú felek osztották meg egymással a tapasztalatokat, hogy tovább vigye őket.
Abban a fantáziában voltak kérdések, és voltak válaszok. És nem voltak leosztva a szerepek, hogy ki kérdezhet, és ki válaszolhat.
Az a "fantázia" olyan valóságon alapult, ami sokaknak tényleg csak fantázia.

És most, hogy megszűntem mentornak lenni, az egész mentor-fantázia szétomlik, mint egy túlfújt szappanbuborék.
Eltűntek a mentorált  kérdései. Nincs már, akit érdekelne a válasz. Maradtak a közlései. Elvágólag.
 "Nem látom tovább biztosítottnak a személyedben azt a segítséget és támogatást, amit én a mentoromtól várok"
A képzés befejeztének másnapján. A célegyenesben.

Veszteség. Gyászolnivaló.  Aki gyászolt már valamit/valakit, amikor szívből szeretett, tudja... nem megy elvágólag. Meg kell siratni, fel kell dolgozni.

–;–

Miért osztom meg veled? Miért nem hallgatom el? Csak a jó dolgokról számolj be, mondja egy kedves ismerősöm. 

Szerintem ez jó dolog. Nem elszomorítani akartalak. Tudod, már majdnem egy hónapja, hogy megírtam ezt a bejegyzést. Még akkor frissiben, amikor történt. Most  pedig azt tudom mondani, hogy béke van. Nem fáj már.  Vége. Megtette a magáét. "Kifájta" magát... ha van ilyen szó egyáltalán. Szabad lettem. 

A gyászban nem kerülhető el a fájdalom, de amikor kifájta magát, akkor jó. Azt mondják a mesterek, hogy a legnagyobb fájdalom is elhagy 7 nap alatt, ha igazán jelen vagy neki. Mindegy, hogy mi volt a veszteség... a fájdalom, az fájdalom. Akkor is, ha a másik szerint lépjél túl rajta, mit foglalkozol vele, katonadolog. Nem, nem az. Persze a legtöbb nem tart azért 7 napig.

Ajánlanám neked is. De miután nem vagyok a mentorod, az ajánlás helyett inkább a jó érzést osztom meg veled :-)

Hogyan lettem sarlatán és szentkép?

1. Sarlatánná válni nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, sosem találkoztatok, nem ismeri, hogy mivel foglalkozol, és amúgy nem is kíváncsi rá, viszont határozott véleménye van rólad, és ezt teljes meggyőződéssel terjeszti. Amikor ez a terjesztés eljutott hozzám, először igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy sok tennivalóm nincs az ügyben, hiszen nincs bejárásom más emberek fejébe és fantáziavilágába.  Aztán eszembe jutott, hogy mégiscsak megosztom veled, mert ez minden szakmában elő tud fordulni... csak a szavak változatosak, amivel illetnek bennünket. És ha elég harcos vagy, akkor utánajársz, pörre viszed, megbünteted...

2. Szentképpé válni szintén nagyon egyszerű. Vegyél valakit, aki nem ismer téged, de már volt pár alkalom, amikor találkoztatok. Tetszik neki, amit csinálsz/képviselsz, vagy a létezésed maga megérinti. Annyira megérinti, hogy talán még szokatlan is, ezért csinál belőled egy követendő példát: szentképként fölszögez a falra. Ha van lehetősége rá, kihúzza belőled a "titkokat: miért és hogyan váltál szentté. Szintén nem akar megismerni téged, csak arra a nagyon szelektált információra kíváncsi, ami beleillik a szentkép keretébe, és ezzel jó messzire eltávolít magától.

Amikor ez történik velem, szintén nagyon elszomorít, mert ismét az a helyzet, hogy nincs bejárásom mások fantáziavilágába. 

A második esetben mégis több lehetőségem marad, hiszen a személyes találkozásban meg tud történni a katarzis (katarzis az értelmezésem szerint= hirtelen, nagy erejű találkozás a valósággal, amikor lehullanak a tévedések, a hazugságok, a szerepek). Ezért, vagyis hogy a katarzisnak lehetősége lehessen, kitartóan hívlak, hogy "rombold" le a tévedéseket. A sarlatánost, meg a szentképest is. Hiszen ezek csak vetített képek, amelyekben engem használsz vetítővászonnak. 

És ha akarnál, még tovább is mehetnénk. Még arra is hívnálak, hogy a többi vetített képtől is szabadulj meg. Hiszen az azokkal való foglalatoskodás hihetetlenül sok energiát köt le. Pedig azt haszálhatnád gyógyulásra, épülésre, örömödre. 

Hogyan csinálunk boldogtalan felnőtteket a gyerekekből?

Például úgy, hogy jól megtanítjuk nekik a kötelességeket...

7 éves gyermek, még nem iskolás, terápiára érkezett hozzám, és a legnagyobb vágya, hogy örömöt találjon az életben. Igen, 7 évesen.   

Csodálkozol? 

Én nem.
Mostanában nem szokatlan.

Ugyanis azok a felnőttek, akik szintén az örömöt zárták ki az életükből, hogy mindenféle elvárásnak megfeleljenek - pont erre tanítják a gyermeküket, a példával. Márpedig a példánál nincs erősebb tanítás, én úgy találom.

Mert egy "rendes szülő" szófogadó, kötelességtudó gyermeket faragni a gyermekéből... Ugye? Pont úgy, ahogyan ő is tanulta, vagy szerette volna.

Háá....t ugye, ez pedig nem megy másként, csak úgy, ha ráaggatja a gyerekre a kötelezően elvégzendő/megtanulandó teendők listáját.
És ha az kész, akkor jöhet a szórakozás, akkor jöhet bármi, ami örömöt okoz.

Csak egy dolgot nem vesz számításba ilyenkor az ember. Hogy az a kötelező feladatok sora olyan hosszúvá tud válni, hogy talán sosincs vége. A napnak pedig igen. Vagyis mi marad ki a napból? Az öröm. 

Ez a baj.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermek figyelmetlen, depressziós, kedvetlen, örömtelen, agresszív. Vérmérséklettől függően sokféle tünetet produkál. 

Akkor most hadd sikítsak, mint egy vészjelző: anyuka, apuka, nem teszel jót a gyerekednek, ha három nyelven lesz depressziós vagy agresszív! Hadd találjon örömöt az életben!
De hogy a legnagyobbat tudd segíteni a gyereknek: találj te magad is örömöt az életedben! A kötelességeknek ugyanis sosincs vége. Neked kellene időt találni az örömökre. Mert helyetted senki sem fog. 

Ha gondolod, elküldöm hozzád is ezt a borzas örömtündért szabadítson fel egy kicsit.