Nem csak egy helyes megoldás létezik!

Ez elég ütős tanulság, abban az esetben, amikor az ember éppen azzal van elfoglalva, hogy saját magát meg- és elítélje.

Nagyon sokszor dolgozom alacsony önértékelésű, gyenge önbizalommal bíró emberekkel. Úgy néz ki, mintha sportot űzne belőle a minket körülvevő világ, hogy kipróbálja, mennyire bízunk és hiszünk magunkban.

Időnként elér engem is a "kórság". És amikor kellőképpen belemelegedtem, hogy lehúzzam magam, (meg kell mondjam, nagyon vacak műsorszám...) akkor azért rendszerint megállok. Most elég hamar sikerült rajtakapnom magam, hogyan rontom el a napomat és minden mást is.

Ha te is szoktál hasonló cipőben járni, akkor itt egy megoldási mód, talán egyszer ki is akarnád próbálni, a megértésre alapoz:

Az alacsony önértékelés egy kijelentésen alapszik. Nem több. Egy kijelentés, ami nincs összhangban a valódi lényegemmel. Elhittem. Sosem néztem meg az igazságát. Valami ilyesmi, mint például:

félek, hogy

-nem vagyok elég jó

-nem vagyok elég...

-sose leszek olyan, mint...

-nem felelek meg

-valami olyasmi derülhet ki, hogy mekkorát hibáztam.

Mi az igazság ezzel kapcsolatban? Hogy megtanultam megítélni magamat egy szempontrendszer alapján.

Most őszintén, vajon így születtem, már a kiságyban is ezt bömböltem, hogy "mekkorát hibáztam"? Vagy inkább útközben megtanultam valamit a szülők, tanárok, társadalom... stb útján. Én jó tanuló voltam, egy idő után saját magam is felmondtam magamnak- a hülyeséget. (Úgy tűnik, a klienseim is jól megtanulták a maguk leckéit. Gyakran ők is jók abban, hogy meg-és elítéljék magukat.)

És mi az eredmény? Rossz érzés. Nem csoda. Nincs harmóniában a valódi lényünkkel. 5 perc múlva gyomorfájás vagy fejfájás, 2 nap múlva fáradtság, letargia és ha így marad ... depresszió. Hűha, jó lenne ezt minél hamarabb nyakon csípni!

Ha széttöröm a szempontrendszert, az ítéletem magától darabjaira esik szét.

OK. Ez világos. Akkor mi is az a szempontrendszer, ami alapján megítélem magam?

Amit megörököltem, megtanítottak, megmutattak, hogy így kell csinálni. Elhittem, hogy

- valaminek csak egy helyes megoldása lehet

-hogy hogyan mérjem másokhoz magamat

-mások véleménye alapján kell élnem az életet

-mást kell mondani, mint amit gondolok.

Pedig :

-Számtalan helyes megoldás létezik.

-Nincsen olyan mérce, amit meg kellene ugrani. (Ha a szomszéd Pistike 3 centit nőtt, nekem is annyit kell... hát agyrém, nem?)

Az élet van, rengeteg lehetőség van benne. Fölösleges másokhoz méricskélni magamat.

-Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nekem mi a jó. Nincs ember a földön, aki megmondhatná nekem, mi jó nekem, mert én érzem.

-Mindent meg lehet mondani, amit gondolok. Nem a mit a kérdés, hanem inkább a hogyan.

Megkönnyebbülés? Nekem az. Visszaadja a szabadságot?

És neked?