A legnagyobb betegség: az elégedetlenség

Elégedetlenek vagyunk az időjárással, a partnerünkkel (vagy annak hiányával), a munkánkkal, a főnökünkkel, és legfőképpen magunkkal... a kinézetünkkel, a képességeinkkel, az egészségünkkel.
Nagy népi panaszkodóverseny kezdődik, ha szóba állunk egymással. Nincs elég... gyakorlatilag semmiből... Nincs elég idő, pénz, gyerek, barátság, figyelem, egészség.

De amikor volt? Akkor elégedettek voltunk? Nem. Igaz, hogy nem? (És értem azt is, ha azt kezded el mesélni, hogy sosem volt...)

Mindennel és bármivel lehet elégedetlennek lenni.
Annyira beleszoktunk már ebbe a panaszkodós- elégedetlenkedésbe, hogy bizony időbe telik leszokni róla. Pont úgy mint a dohányzásról vagy az alkoholról vagy más nem kívánt szokásról.
Abbahagyjuk. Pont. Mert már nem elégít ki. Talán észrevesszük, hogy az sosem elégített ki, csak pólékként alkalmaztuk. Pótlékként szeretethiányra, figyelemhiányra, boldogtalanságra, nyugtalanságra, az önbecsülés hiányára.

Ahogy abbahagyjuk, lehetőségünk van az igazit megélni. Az igazi figyelmet, szeretetet, megbecsülést, boldogságot. Méricskélés nélkül...anélkül, hogy rátennénk az elégedetlenség mérlegére. Anélkül, hogy besszippantana az elégedetlenség sztorija.

Először a testünk szabadul fel: a fizikai tünetek alól. Kisimul az idegrendszer. Elengednek a feszült izmok, kienged az állkapocs, megnyugszik a szív.
Aztán az elménk is felszabadul: az elégedetlenség helyére új tér költözik be. Kitágul a tudatunk. Kezdünk új és friss gondolatokhoz, gondolati lehetőségekhez hozzáférni.
Végül, ha tényleg abbahagyjuk az elégedetlenséget, egy új világ nyílik ki a számunkra. Kinyílik a szívünk. Leomlanak rólunk az elégedetlég ránk száradt rétegei, kitárul a lényünk, elkezdünk ragyogni. Összetéveszthetetlenül egyedi ragyogásunk és látásmódunk elkezd kiáradni. Egyre többet és többet kívánunk - önmagunkból... nem az elégedetlenség okán, hanem azért mert önmagunknak lenni jó, megbecsülni és figyelni magunkra jó, szeretni magunkat jó.

Nem vagy gép

Fura világban élünk. Manapság olyannyira körülvesznek minket a gépek, hogy gyakran magunkkal és egymással is úgy bánunk, mintha gépek lennénk: gépiesen.
Betápláljuk az adatokat
lefuttatjuk a programokat
várjuk az eredményt.

Elromlott? Kicserélünk egy alaktrészt. Okosabb programot futtatunk. Eredményt akarunk.

Eredményorientáltságot tanulunk a gépektől. Gépiesen.
De bármennyire is akarjuk az eredményeket, mi nem vagyunk gépek.

-Először is: érző lények vagyunk. Ahányan, annyi félék. A legjobb indulattal is, ha betápláljuk az adatokat, a színárnyalataink szerint a programokat felfényesítjük vagy besötétítjük. Az eredmény? Egészen kiszámíthatatlan, teljesen eltérő a gépektől.

-Aztán pedig gondolkodó lények is vagyunk. A gondolkodó csak nem csinál úgy, mint egy gép. Belepiszkál a a programokba. Van jobb ötlete, hogy milyen legyen a betáplálás, és amúgy is a programokat még menet közben is képes megváltoztatni. Hogy lesz ebből gépies eredmény?

-És nem utolsó sorban lelkes lények vagyunk, akik lelket visznek mindabba, amivel foglalkoznak. Ez adja a különbséget. Ettől lesz valami élő vagy a hiányában marad gépies.

A szabadság fokai

Azt csinálom, amihez kedvem van vs. azt teszem, amit igazán szeretnék

Kedves kliens érkezett hozzám belső utazásra: "Bármit megtehetek. Azt csinálok, amit akarok, mégis boldogtalan vagyok. Nincs okom rá, mégis boldogtalan vagyok."  

A szabadságunkat különböző mértékben tudjuk megélni.
Haladóbb szinten...  ha ez fontos nekünk, akkor az életünk folyamán olyan döntéseket hozunk, és olyan cselekvésekkel támogatjuk meg a döntéseinket, amelyek egyre nagyobb szabadságot hoznak. Egyre több időt, egyre több anyagi és más erőforrást tudunk használni - nem kötelező jelleggel, hanem szabadon olyan célokra, amelyekről mi magunk dönthetünk.


Fura módon ez a szabadság nem mindig egyszerű.
Nem egyszerű annak, aki nem kapcsolódik a mély belső lényegéhez - vagyis nem belülről éli meg a szabadságot.
Honnan tudjuk, hogy nem belülről éli meg?
Például onnan, hogy boldogtalan, céltalan, kedvetlen, depressziós, szeszélyes, kiszámíthatatlanul spontán, és ez a 'spontán' egyáltalán nem a jó értelemben értelmezendő... de akár agresszív, akaratos, nagyon is céltudatos öntörvényű maffiózóvezér is lehet.
Szabadságot él ő is, valamilyen szinten... hiszen az idejével, erőforrásaival szabadon gazdálkodik... DE. Ott az a DE. Valami nem stimmel. Nem teljes, nem egész, pedig azt teszi, amihez csak kedve van. Hát akkor mi a baj?
Egy baj van csak, hogy a belső világból való visszajelzés teljes mértékben kimarad vagy el lett régóta nyomva. 

Az igazi szabadság  mást jelent. Belülről jön. Túllép az idővel és erőforrásokkal való gazdálkodáson,  és valami mély belső felismerésből származik: abból a felismerésből, hogy dönthetek másként is. A döntéseim a belső világom kifejeződései, harmóniában vannak a lényemmel, tehát olyan döntések, amelyeket szeretek.
Nem feltétlenül könnyű döntések ezek, mert lehetséges, hogy a számomra harmonikus döntések a környezetemnek nem azok... és ebből sok konfliktus származhat. Mégis, belülről ÉRZEM és TUDOM, hogy ez JÓ.

Így fordulhat elő, hogy ha bántanak, nem akarok már visszabántani, akkor sem ha ebből úgymond 'vesztesen' kerülök ki. Így fordulhat elő, hogy a válással nem akarom a partneremet büntetni.
Előfordulhat, hogy a gyerekemet nem akarom felpofozni, még ha rettenetesen dühös is vagyok rá.
Előfordulhat, hogy tisztelem a másik szabadságát, és én magam is kérem, kifejezem, hogy vegyék figyelembe az enyémet.
Előfordulhat, hogy új világ születik ebből a szabadságból: lerázom magamról a fölösleges szabályokat.
Előfordulhat, ha már egy ideje belülről döntök, újra és újra, harmóniában magammal, a lényem vonzódása szerint, kialakul egy irány: a döntéseim nyomán új célok és cselekvések születnek. Olyanok, amelyeket szívesen, örömmel, sőt akár szenvedéllyel követhetek. Akkor odaadom az időmet és az erőforrásaimat, valamihez, amihez nem egyszerűen kedvem van, hanem szeretek. Egy új fokát ismerem meg a szabadságnak.

Dönthetek másként is, hiszen ha felismertem a döntésem szabadságát, akkor magam ellenében is dönthetek, de az sosem lesz JÓ belülről. Magyarázhatom magamnak is, másoknak is a világ végezetéig akár, akkor sem lesz JÓ, mert nem leszek harmóniában önmagammal.

Mitől leszel művész? Vagy orvos? Vagy blogger?

Szeretünk egymásnak és magunknak címkéket adni.

Miután olyan hatalmas és végtelen világban élünk, ami beláthatatlan és felfoghatatlan, próbáljuk a lehetetlent: felosztani a végtelent kisebb darabokra.
Ezeket a kisebb darabokat, úgy hisszük, már be tudjuk fogadni, meg tudjuk ismerni. Persze hibásan hisszük, mert a kisebb darab is végtelen, de ezt legtöbbször nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk...
Szóval úgy hisszük, hogy az a kisebb darab már megismerhető, megfogható, alakítható, kontrollálható stb. Éppen ezért el is nevezzük valahogy, adunk neki egy címkét. Így lesz a világnak egy darabja orvostudomány vagy művészet és blogtér. Aki pedig azzal foglalkozik, lehet orvos, művész vagy blogger.  Úgy általában.
Aztán persze precízebben is lehet alkalmazni a felosztást, mert akkor valaki megmondja, hogy hány könyvet kell benyalni adott idő alatt ahhoz, hogy orvos legyen valaki. És ha a latin neveket nem vágja, sajnáljuk, az a szerep már nem lehet az övé. Szóval bonyolódik az ügy.

Csak hogy a világ darabjai végtelenségük okán nem és nem férnek bele egy-egy korlátozott "dobozba", amire címkét ragasztottak. Ráadásul a világ darabjai, mint minden élő szervezet, állandó változásban vannak.  Ezért előfordul, hogy a címkék mögötti tartalom igen megváltozik, míg a címke ugyanaz marad.
Például orvosinak pár száz évvel ezelőtt jóval más tevékenységet neveztek, mint manapság. És nem is nagy baj, hogy az érvágás, mint általános-mindenre-jó-megoldás kikopott... És csak bízhatok benne, hogy így lesz ez a mai világban alkalmazott kemoterépiával és sugárkezeléssel is...  
Tehát az orvos fogalma mögötti tartalom igen megváltozott,  ráadásul újabb és újabb címkék adódtak hozzá. Az emberek millióinak fejében lévő gondolatiság, vágy és elvárás pedig újabb  adalék, ami tovább színezi a címkét, és ami speciális környezetet teremt. Mert a környezet elfogadása nélkül nincs  semmilyen érvényes címke:  Próbálj csak meg király lenni alattvalók nélkül.

Nincs könnyebb helyzetben a művész sem. Mindenre van benne példa és ellenpélda is. Még nehezebb fogalmakat alkotni, címkéket létrehozni. Különösen amiatt is, hogy  a művészet alkotói gyakran nagy vehemenciával dobják le magukról a címkéket.

Talán a legkönnyebb helyzetben a blogger van, mert nem kell pár száz év mentális terhével megbírkóznia, hiszen 20 évvel ezelőtt még se blogtér, se blogger nem létezett. Ehhez képest elég szépen burjánzik a blogger-utálat és ellenzés...

Azt hiszem, kiderült, hogy mennyire képlékeny a címkézésünk. Ha nem tud stabil fogódzkodót adni, akkor mire alkalmas?

Praktikus célokra. Tájékozódásra.
Mint a szerepek a gyerekjátékokban.
Akkor most te leszel a cowboy, te meg ott az indián.
És inkább a kőművest keresed meg, ha falat kellene húznod, mint a tévészerelőt.

Így praktikus célok okán mások címkék mellett művésznek is hívom magamat. Nekem a művész szóval nincs problémám, és tisztában vagyok vele, hogy akkor van értelme, ha a környezet jól viszonyul hozzá, akkor működik.
Ha belekerülök egy társaságba, ahol praktikus vagy más okokból a fogalmat nem töltöm ki... hát akkor  új helyzet van: mert akkor előrelátható a konfliktus és az utálat.
De ez is a játék része.
Praktikus okokból nekem nem okoz gondot, hogy akár egy másik címkét válasszak. Lehetek növendék, vagy tanítvány. Vagy hívhatom a többieket, hogy legyenek ők is művészek, és töltsék ki a fogalmat élettel.
Vagy megkérhetem őket arra is, hogy szóljanak, ha úgy látják, nagyon elhittem magamról a címkét.

Játék.  Hát persze hogy az. Akkor könnyedén és szabadon használhatom  a címkéket magamra és másokra, tudva  azt is, hogy a címke ki nem fejezheti a lényeget.
Addig játék, amíg bele nem feledkezem, és el nem hiszem magamról teljesen, vagyis az identitásommá válik. Az pedig nem igazán egészséges, de erről már sokat beszéltünk ebben a blogban. Például itt. Meg itt is.

Ha pedig valamiért csak nem emlékeznék a játék voltára, abban biztos lehetek, akkor az élet majd fog emlékeztetni: azok által is, akik maguk is belefeledkeztek egy-egy cím-szerepbe.

Nem minden segítség, ami annak látszik

Fura helyzetbe kerültem.
Nagyon intenzív energiabefektetéssel járó időszakban vagyok. És valaki, aki közel áll hozzám, felajánlotta a segítségét. Ez remek, de ettől még nem fura. Sőt, ez jól esik.

Amitől fura, hogy ő azt akar segíteni nekem, amire szerinte szükségem van. Eleinte ez még egyáltalán nem esett le, és attól vált furává számomra az ügy, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy haragszom arra az emberre, aki segíteni akar nekem... Na jó, itt valami nagyon nem stimmel...
Hello, itt az ideje kibogozni, mondtam magamnak:

- Haragszom valakire, aki segíteni akar nekem? Ez meg milyen dolog már?
De hiszen megkérdezte, hogy mit segítsen...
Igen, és én meg is mondtam neki.
Erre  ő azt mondta, hogy jó, jó, és elterelte a dolgot, mert ahhoz nem volt kedve... vagy nem esett útba stb. És persze nem csinálta meg. Mondhatnám durván, hogy lesz@rta, hogy én mit szeretnék.
Viszont csinált valamit, amiről nem kérdezett meg, nem kértem, de ő segítségnek szánta.
Ideadta.
Én megdöbbentem.
Aztán visszautasítottam: köszönöm, nem kérem.
Ettől persze még nem volt vége a dolognak, mert én visszautasítottam, és az nem jó válasz, hiszen ő segíteni akart nekem....  Egy órán keresztül hallgattam, hogy mitől jó, amit ő csinált.
Tényleg jó. De nem kértem. Nem nekem.

Bandukoltam hazafelé, és azon törtem a fejem, hogy valójában mi is történt itt. A harag volt a legfőbb jelzés, hogy el van ásva itt valami félreértés.
Hiszen csak segíteni akart nekem. Segíteni akart. Segíteni akart.

Igen, ez a gubanc. Ez az, amit elhittem. Ez a fő tévedés.
Nem akart ő segíteni, hanem azt akarta "eladni" nekem, amit ő akart csinálni.
A segítés egy álca, egy szerep volt ebben az esetben. (Tévedés ne essék, nem rosszindulatú, nem is tudatos)

Aki valójában segíteni akar, az megkérdezi, hogy
1. mire van a másiknak szüksége
2. meghallgatja/meghallja a másikat
3. és abban segít, hogy a másik hozzájusson, hozzáférjen ahhoz a szükséges tárgyhoz, dologhoz, időhöz, tevékenységhez stb.

Amikor rájöttem, hogy a segítség 'álca' volt, én pedig csak jól elhittem, el is párolgott a haragom.
Kitisztáztam magammal, hogy mi a segítség - nekem.
És hogy mennyire fontos, hogy meg tudjam, mondani, mire lenne szükségem... de ez egy másik bejegyzés témája lehet...


***

Kíváncsi lennék, hogy mi a segítség -neked?
Ha van kedved megosztani, tedd meg!

A veszteségtől gazdagodni

A halál ugyan nem kívánságműsor, de sok lehetőséget tartogat a hozzátartozók számára. Ebből a sok lehetőségből kijöhetsz lélekben gazdagabban, teljesebben vagy beleragadhatsz a fájdalmadba és akár bele is keseredhetsz.
Az előbbihez szeretném összegyűjteni a friss tapasztalataimat a testvérem elvesztése kapcsán:

Elveszíteni valakit, akit szerettél, az fáj.
Fizikai fájdalom és érzelmi is. Nincs rajta mit szépíteni.

1. A fizikai fájdalom, olyan, mintha energetikai kötelékeket tépne ki belőled a halál ténye. A tudósaink, a tudomány, azt mondja genetikai hasonlóság. Minél közelebb van hozzád valaki genetikailag, annál inkább fájdalmas, amit fizikai szinten is érzékelsz. Mintha sebesülést kapnál azáltal, hogy a szeretted meghal.
Ha nem állsz ellen a fájdalomnak, hanem hagyod, hogy elborítson, kitisztuljon, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy a fizikai fájdalom csendesül és eltűnik. És lehet, hogy úgy érzed, már vége, és mégis jön egy újabb hullám. Ez lehet, hogy megtörténik pár óra vagy pár nap alatt. Elfogy a sírás, és be tud gyógyulni ami gyógyulásra szorul. Érzed.

Bánj magaddal szeretettel és gyengédséggel. Gyógyul.

2. Az érzelmi fájdalom nem kevésbé fáj.
Ha volt rá módod és lehetőséged, hogy kimondd a szerettednek mindazt, amit szerettél volna, akkor egyszerűbb a dolgod, mert akkor már ott megkönnyebbültél. Vagy legalább részben.
Ha nem volt rá módod, vagy nem lehetett elmondani, akkor ott maradt benned, talán benne is pörögsz, nincs már kinek elmondani. Lehet, hogy nem hagy aludni, ahogyan engem sem hagyott...

Amit én tettem, hogy gyújtottam egy gyertyát, és nagy zokogások közepette az éjszaka közepén megírtam a levelemet a testvéremnek.  Kedves...
Nagyon sajnálom, hogy nem gyógyultál meg. És csak írtam és írtam. Mindent, amit sajnáltam. Mindent, amit gondoltam.
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy jönnek majd a mondatok egymás után.
És csak jöttek, teltek vele  a lapok. Nem gondoltam, hogy ennyi minden van bennem, amit szerettem volna elmondani.

-Nagyon sajnálom...
-Azt hittem...
-Arra vágytam...
-Sajnálom, hogy nem tudtam elmondani...
-És azt is, hogy bízom benne, hogy...

Bármikor megteheted. Akár évek múltán is, ha még nem engedted el a szerettedet.

3. El kellett engedni a halálhoz kapcsolódó félelmeket, aggodalmakat, ijedtségeket, gondolati örvényeket is, amelyek a halál kapcsán koncentráltan jelennek meg az ehhez kapcsolódó terekben (pl. kórház) Még ha én magam nem is táplálok már ilyesmiket, de ezek olyanok, mint a bogáncs, rám tudnak tapadni.

Érzed a nyomasztó energiákat a térben?
Az aggódás, a félelem, a betegség "szagát", amin nem segít a szellőztetés?
Ilyenkor érdemes alkalmazni a tudatosító rituálékat, amellyekkel meg tudod tisztítani az energiarendszeredet és a körülötted lévő teret.
Ha ezeket az örvényeket nem táplálod félelemmel, aggódással, ijedtséggel, akkor maguktól is feloszlanak. A rituálék meggyorsítják ezt a folyamatot.

4. Tudatosíthatod magadban, hogy a halál mit is jelent. Talán ezzel kellett volna kezdenem... Lehetne ez az 1. pont.

Az, aki vagy, nem szűnik meg, hanem kiemeli a fejét egy "videojátékból". Szellemi szinten folytatja az életet.  Ami megszűnik, az a fizikai anyagból álló test.

Ha van róla saját tapasztalatod, halálközeli élményed, akkor egyértelműen tudod.
Ha nincs, akkor itt egy kis segítség: https://www.youtube.com/watch?v=31Qd1CbXsDc
Ha tudod, hogy a szerettedet várják már a segítők, és talán már ő maga is találkozott velük a haldoklása során, akkor te magad is elengedheted, útjára engedheted őt. Jó helyre kerül.

5. És megértheted a saját halandóságodat is.
A temetés az itt maradottaknak szól.

Ha segít a vallásos hited, használhatod azt is - amennyiben békét és megnyugvást hoz neked.

6. De az elméd pörgését állítsd meg, mert az, meg akarván érteni a felfoghatatlan halált, csak hiábavaló szenvedésekbe tud belepörgetni téged, mint például:
-bűntudat, lelkiismeret-furdalás: Mit vétettem/vétett az illető, hogy meg kell halnia? Jaj, csak nehogy a pokolba kerüljön... Miért pont most? Nem jókor halt meg, lehetett volna ... ekkor meg akkor...
Biztos valami rosszat tett/tettem, hogy ennyi fájdalommal járt a halála?
Miért nem így történt? Vagy miért nem úgy történt?
És ha megmenthettem volna?
- és buta következtetéseket von le Istenről és a halálról, saját magáról.
Ha az elméd így pörög, itt lenne az ideje, hogy Önmagaddal megismerkedj. Kereshetnél tudatosságnövelő módszereket is akár, amelyekkel önmagadra ébredsz.

Csak hogy tisztázzuk: nincs büntetés, hiszen nincs, aki büntessen. A szeretet, a fény, aki te magad is vagy nem büntet. Önmagát büntetné vele. Fel sem merül.
Fölösleges bántani saját magadat. Engedd el a bántó gondolatokat!

Addig dolgozz magadon, amíg nem marad más, mint  a szeretet.
És akkor feldolgoztad a szeretted elvesztését, lelkedben növekedtél és gazdagodtál...  és a legfurább dolog történik meg veled: a veszteségtől gazdagodsz.

Elhagyni egy közösséget?

Meddig kell abban a helyzetben maradjak, elhagyhatok-e a közösséget?

Minden találkozás új találkozás.
Az elme a múltbéli tapasztalataiból vesz át, illetve épít fel a közösségről elvárásokat. A közösséget úgy érdemes értelmezni, mint összetartozó egyének csoportja, de a közösség maga nem bír önálló identitással -vagyis az egyének alakítják ki az egyéni interakcióik során.

Egy közösség tagjaként az egyén saját megnyilvánulása hatást gyakorol a többire. Ha az egyén rosszul érzi magát,  a közösség sugárzó ereje, hitvilága a számára nem jó, akkor megvan a szabadsága, hogy kifejezze a véleményét. Akár azt is, hogy nem akar annak a része lenni. Vagy pedig választhat magának abból a közösségből egyéneket, akikkel kapcsolatot ápol.

Valójában nincs lecke, nincs feladat, ami után tovább léphet valaki.
Érdemes fölismerni azt, hogy az egyének a közös együttmunkálkodás során állítanak fel szabályrendszereket. Létrehozzák őket, akár szokásként, akár leírt szabálykönyvként. Ezeket a szabályokat meg lehet kérdőjelezni. Meglepő, de amikor valaki megkérdőjelezi a szabályrendszert, az adott társulásból talál majd támogatókat.
Lehet átalakítani, megváltoztatni, új energiával feltölteni, vagy tudomásul venni, hogy ez ilyen.

De benne ragadni egy olyan helyzetben, ami nem jó, amiben nem tud valaki élni, ami megnyomorítja a lelkét - hát, az nem intelligens választás, különösen akkor, amikor már felismerte. Hiszen a legtöbben nem ismerik fel, hanem azt hiszik, hogy nincs más választásuk.

Jó, jó, de félek, hogy majd megbüntet a közösség, majd megtorolnak...

EZ a kulcs. Hogy félsz. Félsz egy víziótól.
Ha rátekintesz valójában: 'valahol nem érzem jól magam,  félek elhagyni a helyet, mert majd nem érzem jól magam...'  -ennek ugye sok értelme nincs.
Ha elhagyod azt a helyet, abból változás lesz. Abból új helyzet lesz, új reagálásokkal.

Ha nem tudsz elhagyni egy helyet, közösséget, ahol nem érzed jól magad, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy mit ad neked?
Örömöt, boldogságot, kiteljesedést?
Nyilván nem, mert nem érzed jól magad.  De mit ad tulajdonképpen? Ad valami jót?
És azért, amit ad neked, te milyen árat fizetsz?

Ami jó, az nem függ a közösségtől.
Lehet, hogy az egyes egyénektől kapod meg azt a jót.

Az egyes egyéneken - a közösség tagjain - egyformán teher van: azt hiszik, hogy meg kell felelni az elvárásrendszernek. De valójában nincsenek elvárások, csak az egyes egyének elvárásai. Úgy is mondhatjuk, hogy egymásra vetítik a nyomorukat.
Ilyen helyzetből kilépni csak változást, felszabadulást hozhat.

És ez nem azt jelenti hogy a változás nem hoz új kihívásot (vagy feladatnak is mondhatod), amiben kiderül hogy mennyire kompatibilis egyik ego a másikkal.

Amivel az életünket keserítjük - 2.rész

Az első részben kiderítettük, hogy a hasonlítgatással mire megyünk, és mire nem.
Most nézzük akkor a gyakorlati megvalósítást.
Milyen (lenne) az élet hasonlítgatás nélkül?

Összegyűjtöttem pár gyakorlati tapasztalatot, mert bizony én kipróbáltam. Sok-sok érdekes tapasztalatot hozott.
Ha igazán összegezni szeretném, egy új világ nyílt ki általa:

Az élet, aminek nincs mércéje

Ehhez az első lépés, hogy abbahagyjam az elvárásokat.

Ezt találtam a legnehezebbnek, talán mert annyira belém idegződött a múltban.
Ahogy abbahagytam az elvárásokat (volt tucatjával: magammal és másokkal kapcsolatban is, és nem is mondhatom, hogy 100%-osan sikerült, de most még ezt a mércét is elhagytam) szóval, ahogy abbahagytam az elvárásokat, ahogy csak tellett tőlem, azt figyeltem meg, hogy

-jobb a bőrömben lenni, kevesebb a stressz
-kevesebb a felelősség, nem veszek magamra olyasmit, ami nem is az enyém
-kevésbé állok ellen az életnek
-több energiám marad, több időm lett
-kinyílik a figyelmem, és rácsodálkozom a világra,  kiderül, színesebb a világ
-több figyelmem van a saját testemre is

A hasonítgatás mentes életet úgy neveztem el, hogy nem-eredményközpontú-szemlélet, vagy inkább: feltételek nélküli élet.

Hasonlítgatás nélkül könnyűnek találtam a gyönyörködést a természetben. Hát persze, ez a legkönnyebb... de most például egy gyümölcsfában - akkor is, ha nem hoz gyümölcsöt vagy ha tetves. Könnyű volt gyönyörködni egy 'rossz' gyerekben, egy 'galád' családtagban.

Könnyű volt időt tölteni valakivel csak úgy.

Könnyű volt örülni valaminek/valakinek csak úgy...  egyszerűen a létezésének. Hála öntött el amiatt, hogy létezik, és mi találkozunk.

Könnyű volt segíteni valakinek elvárások nélkül, csak úgy, anélkül, hogy azt vártam volna, hogy fogadja meg a tanácsot vagy segítséget. Felszabadultam az eredmény hajhászásától.

Ahogy abbahagytam az elvárásokat, képes voltam megismerkedni a dolgok és lények természetével. És azt is észrevenni, hogy mennyire különbözőek vagyunk, mennyire másként működünk, mások a prioritásaink, és ettől mennyire színes a világ.

Fura módon, ahogyan abbahagytam az elvárásokat, kiderült, hogy elvárásoktól mentesen, de vannak dolgok, amelyek tetszenek nekem, és vannak olyanok, amelyek nem. És ebből a tapasztalatból új döntéseket hoztam. Sokkal több dolgot változtattam meg az életemben egy rövid periódus alatt, mint azt valaha is gondoltam magamról.  Több abból, ami tetszik, kevesebb abból, ami nem. Elvárás mentesen, bonyolultság mentesen.

Hasonlítgatás mentesen az életet természetesnek, frissnek, szabadnak találtam. Jó volt a bőrömben lenni, több energiám volt. Úgy találtam, hogy szívesen élnék ebből többet. És ha ennek az az ára, hogy abbahagyjam a hasonítgatást, akkor kész vagyok rá.

Ha tetszik ez neked, talán te is kipróbálhatod. A kísérlet kedvéért. Kíváncsi vagyok, neked milyen tapasztalatokat hoz.

Amivel az életünket keserítjük - 1.rész

Amivel az életünket keserítjük, az a hasonlítgatás. 

Hasonlítgatjuk  a magasságunkat, a súlyunkat. Táblázatokat böngészünk. És rettegünk, ha túl sok, ha túl kevés.
Hasonlítgatjuk a korunkat, a képességeinket, a szorgalmunkat, az anyagi helyzetünket., az iskolai osztályzatainkat. Lavírozunk, hogy persze... van nálam rosszabb is. Ha van...
mert mindenki tud a sor végére kerülni valamiben. A hasonlítgatás már csak ilyen.

Példaképeket állítunk: jókat és rosszakat.
Osztályzatokat adunk és kapunk.
Megtanulunk mércéket, amelyek közül némelyik tökéletesen értelmetlen és alkalmatlan, vagyis használhatatlan.

Ha nem érjük el a mércét, szorongunk tőle, mert nem vagyunk elég jók... ügyesek... életrevalók... stb.
Ha elérjük, akkor pedig azért, mert el fogjuk veszíteni az eredményt, vagy legközelebb már nem tudjuk teljesíteni.
A hasonlítgatás a tapasztalat szerint semmi máshoz nem vezet, csak megfelelési kényszerhez, görcshöz, erőlködéshez. Az ötös tanuló állandó rettegéséhez- amit a hármasok vagy kettesek csak sima nyafogásnak hisznek.

Pedig valahol mélyen tudjuk és érezzük, hogy a hasonlítgatás nem jó sok mindenre. Legfeljebb a játék szintjén és a játék kedvéért lenne érdemes használni, de nem az életek összemérésére:
Nincs két egyforma élet, ezért nincs igazán értelme a hasonlítgatásnak.
Ami működik valakinek, az neki működik. Ezért nem is lehet lemásolni: ha azt akarnánk lemásolni, amit ő csinál, azt kellene valójában lemásolnunk, aki ő maga, hogy ugyanazt elérjük... És miután mindannyian különbözőek vagyunk -ó, áldott Létezés, micsoda bölcsesség ez - ezért nincs is sok értelme versenyezni (hasonlítgatni).

A hasonlítgatás téves ítéletekhez  is vezethet.
Ha csak az eredmények alapján ítéljük meg magunkat, hibás következtetésre jutunk, mert nem látjuk az egészet a teljességében. Hiányos a tudásunk vagy nincs elég visszajelzésünk, nem vesszünk figyelembe  kevésbé látható változásokat, vagy a körülményeket kihagyjuk...
Tulajdonképpen csak az elme leegyszerűsítésének a vágyát elégítjük ki a hasonlítgatással.
Mert valójában a világ ahol élünk, az felfoghatatlan és bonyolult, minden igyekezetünk a felfogására és megértésére előbb utóbb becsődöl, korlátokba ütközik. Sokszor kiderül az is, hogy a mércénk a hibás, és kezdhetjük az egészet előlről.
'Bárcsak egyszerűbb lenne, bárcsak lenne recept az élethez!' - sóhajtunk fel ilyenkor. 'Bárcsak meg tudnánk kímélni magunkat!' Vagyis leginkább egy jobb mércére áhítozunk.

De tényleg a mérce hiányzik nekünk?
Tényleg  csak egy olyan összehasonlításra van szükségünk, amiből nyertesen jövünk ki?

Mi lenne, ha -legalább egy időre - feladnánk a hasonlítgatás igényét.
1 órára, 1 napra, 1 hónapra?

Akkor milyen lenne, milyen lehetne az élet?

A tapasztalatomat a következő írásomban olvashatod.
Addig is kíváncsi volnék a tiédre: kérlek oszd meg velem:
-kommentben
-email-ben

Újrajátszás

Az egyik legnagyobb szenvedés, amit magunknak okozunk, az az újrajátszás.

Valaki (az anyád, az apád, a gyereked, a szomszédod, az utált politikus...stb) mondott valamit a személyedről,  a családodról, a népedről, a hazádról, a vallásodról... Általában egy mondat az egész. Mondjuk elég fájdalmas. Lehet, hogy fel is dühít. Vagy rettegni kezdesz tőle. Szóval egy elég erős reakciót vált ki belőled: az illető beléd talált alaposan.

Az egész általában 10 másodperc. Lehet, hogy 20 is van... de az már nagyon hosszú...

Ennek a terhét elengedni kb. 1 perc, mert még nincsen mélyen. Most még.

De ha nem engeded el magadból a fájdalmat vagy azt az erős érzést, akkor bizony tovább fogod dédelgetni mint egy beléd ragadt bogáncsot.

És ilyenkor jön elő a visszajátszás, mint az egyik a lehetőségek közül.
Visszajátszod a jelenetet a fejedben. Különösen akkor, amikor egyedül vagy.
De ki is hangosíthatod a barátaidnak, a szomszédaidnak, vagy bárkinek, akivel csak találkozol: panaszkodásnak hívjuk.

Az újrajátszás nemcsak újra-és újra elismétli azt az adott mondatot, felidézi a fájdalmat vagy erős érzést, hanem még mélyebbre is nyomja. Tehát az ismétlés által még jobban fáj.

Az a 'jó' az újrajátszással kapcsolatban, hogy bármikor ismételhető,  és kis időráfordítás szükséges hozzá. Különösen működik, ha egyedül vagy. Újra és újra felteszed a fájdalmat okozó lemezt. Belül újra hallgatod,  és újra éled.
Százszor?
Ezerszer?
Akár éveken keresztül.
Én nem vagyok jó semmire. Engem nem szeret senki.
Nem haladok az életemben. Nem vagyok elég jó.
Így lehetsz tőle depressziós, életunt, beteg, reménytelen...

Egy idő után már ránézni sem bírsz arra a valakire. Haragszol rá teljesen, hiszen ő minden bajod forrása...
Pedig valójában az illető egyszer mondta csak neked, és te pedig már ezerszél szenvedtél tőle.
Ha ekkor döntenél úgy, hogy megszabadulnál a szenvedéstől, akkor már a százszoros vagy ezerszeres fájdalmat kellene elengedned. Sokkal nagyobb, már-már rettenetes az erőfeszítés, igaz? Azért is, mert ekkorra kialakítottál egy megszokást is, a harag szokását.

De így vagy úgy,  mégiscsak megérné megszabadulni tőle. Ha találsz rá egy módot, hogy szabaddá válj, óriási lesz a különbség. Ilyenkor jó esélyed van rá, hogy nemcsak az újrajátszást hagyod abba, hanem mások panaszkodására sem leszel vevő: kezdesz átlátni a másik (anyád, apád, gyereked, szomszédod, politikusod) újrajátszási próbálkozásain, és nem veszel be egy csomó dolgot, ami fájdalmat okoz.
Új élet? 
Nagyon is.
Sokkal jobb élet.
Szerintem.