Vagyis azt nem adhatjuk oda a másiknak, amiből nekünk sincs. Háát... ez a nagy tanulsága annak, amit meg kellett értenem. Nem kerestem, jött az magától. Mármint a szituáció. Fejbeverős. Tudod milyen az...Dühöngtem rendesen.
És amikor kifogyott a düh (hová tűnik, az még mindig rejtély...), azt az üres düh-mentes teret a megértés vette birtokba. Csendesen beszivárgott. Aztán, ahogyan ráeszméltem, hogy ez mennyivel kellemesebb, mint dühöngeni, akkor már egy picit se tiltakoztam ellene: átjárta nemcsak ezt a megérteni-vágyott dolgot is, de még vagy egy tucat régebbit is:
Hiába is várok szeretetet, megértést, elfogadást, jószándékot, ha nincs miből adjon. Nem tud mást adni, mint amije van. Még akkor is, ha mézes-mázos csomagba bújtatja.
Ha a követ, amivel fejbevágnak, gyönyörű cukorpapírba csomagolják, akkor nem üt akkorát?
Dehogynem. Csak hosszabb idő rájönni, mi ütött olyan nagyot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése