2010. júl. 21.

Mi fáj? -Az elveszett bizalom

Valamikor gyerekkorunkban történik. Kicsi töpörtyűk vagyunk testileg, és a gondolkozásunk mégis egy felnőttével vetekszik.
Történik valami az életben, amitől egyedül érezzük magunkat. Kiszolgáltatottnak, kicsinek, tehetetlennek...
Talán ott hagynak minket a kedves szomszéd néninél? Vagy elvesztenek minket? Elfelejtenek eljönni értünk az óvodába? Vagy nyílt titok, hogy nem várt gyermekként érkeztünk erre a világra?

Mély fájdalmat élünk meg.

És ahogy mondom, a gondolkozásunk egy felnőttével vetekszik... "hogyan is védhetném meg magamat... mert a felnőtt világ nem védett meg... Szóval... igen, megvan: ők nem védenek meg engem, ráadásul az a kedves bácsi, az a kaporszakállú, az az... akit Istennek hívnak, ő sem tett semmit, őtőle is megvonom a bizalmat. Szóval: MAGAMAT KELL MEGVÉDENEM! Nincs tovább bizalom. Kész. Passz." És folytatódik az élet. A döntés fixálódik, rögzül. Innentől kezdve ennek a szellemében élek, a fixációmon keresztül.: Én megvédem magam. Hiszen nem volt senki, aki megtegye helyettem. Viszont még egyszer nem akarom, hogy fájjon... Innentől kezdve erre teszem fel az életem: minden érzékelésemet a maximumra állítom, mert tudnom kell, hogy mikor, honnan és ki támad. Mindenki támad, mert nem bízom meg senkiben. Begyűjtök minden információt. Elengedhetetlen a túlélésemhez, hiszen nem bízhatok meg senkiben. Hogyan is kérhetnék segítséget bárkitől... amikor nem bízom meg senkiben. Istenben sem. Hát nem értitek, hogy nem lehet jobb? Ki az a kaporszakállú, aki ezt megengedte, milyen Isten az?!"
Elveszett bizalom.
Talán 40 éve történt? Vagy 30? Azóta hurcoljuk. Talán kevesebb.
Hordjuk ezt a terhet, mint egy bélyeget. Fáj és éget.

***

Most azért vagyok itt, hogy szóljak neked: Neked, aki nem hiszi, hogy lehet valaha is jobb, mert még csak nem is elképzelhető, hogy van, hogy lehetséges egyáltalán jobb.
Igen, azért írom ezt a bejegyzést, hogy nagy szeretettel emlékeztesselek. Az egész kiindulása ott, az a mély fájdalom belül. És lehetnél szabad tőle. Tudom.

Tudom, hogy nem bízol bennem. Bennem sem. És elfogynak az eszközeim.
Nincs bizalomgyártó készülékem. Nincs bizalom-patronom, mint amit a szódásszifonba csavarunk.

Amim van, az a szívem tiszta szeretete. Ez nem ítél, nem büntet, nem bánt. Csak van. A létezésével gyógyít. Megbízhatóan. Végtelenül és szabadon. Ott van benned is. És ha hajlandó vagy meglátni bennem, akkor megláthatod magadban is. És ezen keresztül meg tud gyógyulni az a mély-mély fájdalom.

Talán egy nap megengeded.





1 megjegyzés:

Colette írta...

Talán bizalom, bizalmat termel:-)