Hogyan lettem kíváncsi óvodás? - avagy a szenvedésről

Úgy találom, túlértékelem a szenvedést.*

Néhány éve eldöntöttem, hogy nem akarok szenvedni, mert hogy minek is... nem találok rá értelmes indokot, minek folytassam, tehát leálltam vele. És itt jön a csavar: Nem akarom azt sem, hogy mások szenvedjenek. (Mintha lenne hatalmam mások fölött, igaz?)

Tehát, kérlek, te se szenvedj, mert neked is legalább olyan jót akarok, mint magamnak, igaz? És ha mégis szenvednél, attól olyan, de olyan dühös leszek... vagyis tulajdonképpen ÉN fogok szenvedni a te szenvedésedtől. És ez feldühít.

Szóval megteszek bármit, hogy eltűnjön a világból a szenvedés. 

És mint jó terapeutának, erre még eszközeim is vannak, jópárat fel is tudok kínálni neked.  Nemes, csodálatos feladat, igaz? Ha gyógyítással és segítéssel foglalkozol, te is tudnál jó sokat mesélni erről...

És mi az igazság?

-Hát az, hogy a saját magam szenvedését ÉN tudom letenni... (igazából bármikor). És ezzel így van mindenki más is. 

-Miután nincs hatalmam senki más fölött... nem áll hatalmamban elvenni tőled a szenvedést. Te magad  lehetsz az, aki megáll vele. Csak tudd, hogy szabadon játszhatod akár még a szenvedést is.

-Egy Belső utazás vagy bármelyik más terápia csak egy lehetőség, hogy ráláss a saját szenvedésedre, és nem garancia arra, hogy  megállsz vele, vagy hogy soha nem kezded újra. 

-Tehát minden jól van. A másik szenvedése nem kell, hogy nekem szenvedést okozzon, még ha én magam azt is szeretném, hogy ő ne szenvedjen tovább... 

Tulajdonképpen olyanná válok, mint egy kíváncsi óvodás: nahát, milyen messzire lehet/kell még elmenni ahhoz, hogy valaki abbahagyja a szenvedést? 

Mert egyszer te magad is rájössz erre, és nem kívánsz többet szenvedni.

*A szenvedés a számomra nem azt jelenti, hogy ez vagy az történik az életben, hanem a hozzá kapcsolt gondolatokat és érzéseket. 

Például, ha megfigyeled, nem tisztán a halál vagy a veszteség vagy a fájdalom okoz szenvedést, az olyan, amilyen... hanem a hozzá kapcsolt gondolatok és abból adódó érzések... 

Sokszor el is mondják az emberek: meghalt a szerettem, nem érzek mást, csak nagy-nagy hiányt, és tulajdonképpen nem is fáj...

De bűntudatom van miatta, mert most nekem siratnom kellene, vagy gyászolnom. (Na az a bűntudat... az már a szenvedés része.) 

Ki vagyok én?

Az életünk leglényegesebb kérdése.
Aki valaha részt vett belső utazáson, pontosan tudja majd értékelni ezt az előadást.
Aki nem, annak pedig egyszerűen az élvezet kedvéért...
Szeretettel ajánlom:

Buddha, Jézus és a többiek megoldásai a hétköznapi életre?

Könyvtárnyi irodalamat tudsz találni róla, ha mások értelmezésére és magyarázatára vágysz a Mesterekről. 

És a kérdésed - az elme kérdése - olyan, mintha kellene utat találni,  vagy valamit beteljesíteni - és  valójában nincs ilyen. Ezt érdemes tisztázni. 

Akiket említesz Jézus, Buddha, a játék során valami teljesen újat hoztak be a játékba: olyan új gondolatot, ami előtte nem volt, vagy nem volt hangsúlyos. 

Amikor valami nagyon mást hozol be a rendszerbe, akkor  újrarendeződnek az erőviszonyok, az emberek egy része közelít hozzá, más része távolodik, rendeződik, alakul, és ezek az új viszonyok is hatással vannak egymásra.  A feszültség, a kontraszt életet hoz. 

Nem az a funkciója Jézusnak, Buddhának, amit az elme rávetít - nem azért jöttek, hogy kijelöljék a célt.

Hanem egy lelanyhult, betokosodott közegbe hoztak egy impulzust. A jézusi példának még ennyi év távlatában is van hatása...  megfigyelheted, hogy még mindig képesek harcolni érte, vitatkozni róla. Több ezer év távlatában még mindig hullámokat vet.

Ez érthető. Sőt, nagyon is érthem. 

De csak van valami hétköznapi életben használható, mondjuk tanítás... amit  meg lehetne tanulni tőlük?

Ha maradunk a jézusi példánál... Nagyon leegyszerűsítve a történetét: Jézusban megjelent egy felismerés, amit igaznak élt meg. Megosztotta mindenkivel, aki hajlandó volt meghallgatni, mert ettől érezte magát jól. És amikor megtámadták érte őt, szóban vagy tettben, akkor szenvedett tőle. 

Az igazság, amit megélt (Én és az Isten EGYEK vagyunk), az tette lehetetlenné számára, hogy harcoljon a saját igazáért. Hiszen önmaga ellen harcolt volna, önmagát kínozta volna. 

Ez érthető... de miért hagyta, hogy kínozzák a testét? 

Önmaga ellen harcolt volna. És ez nem volt számára lehetőség, a felismerés, az igazság, amit élt, lehetetlenné tette a számára.

Egyszerre érezte a test szenvedését, és tudta, hogy több, mint ez a test , tudta, hogy EGY MINDENNEL - ezért hagyta magát elfogni.

Nem volt mi ellen harcolnia. 

Ez egy nagyon furcsa, az akkori hozzáállásban szélsőséges, lehetetlen viselkedés. 

Még ma is veti a hullámokat. 

Még ma sem könnyű megérteni, igaz? 

Az, hogy az Isten szikrája bennem van - tévedés!

Az ego lestoppolja magának, hogy 'bennem van Isten szikrája', és Isten nevében elkezd téríteni, büntetni, és más dolgokat...

Isten nem szikrákra szétesett, hanem EGY. 

Köszönöm. Akkor a magam életére levonva a tapasztalatokat:

1. Nem kell Jézusnak, Buddhának lennem. Ők nem egy elérendő cél. 

2. Az a dolgom, hogy igaz legyek önmagamhoz, a magam felismeréseihez.

És az Önmagam az nem egyenlő az egóval... az csak a tévedés része.

3. És ha igaz vagyok önmagamhoz, (bármennyire is nem szeretném) fog kelteni konfliktust. 

Lesz, aki nem ért meg, lesz aki ellenséges lesz velem.  És ez fáj nekem. 

De mégsem tudok mást választani, mert  amikor igaz vagyok önmagamhoz, lehetetlen, hogy mást válasszak, mert Önmagamat tagadnám meg. 

(Ezáltal Istent, a Létezést... na de ez már a haladóknak szóló megértés...)

Hazugságkalauz

Mi az egészséges hozzáállás a hazugsághoz? Amikor tudom, hogy valaki a szemembe hazudik, mit tegyek?

Amikor hazugsággal találkozol, az a másiknak a pillanatnyi reakciója: valami készteti őt arra, hogy megvédje magát, ne akarjon csalódást okozni, vagy pedig a saját magának is átírja a múltat. Ez a pillanatnyi reakció, olyan, mint amikor fölelmeli valaki a hangját, vagy megüti a másikat. 

Azért hazudunk,

-mert nem akarjuk bántani a másikat/ nem akarunk fájdalmat okozni

-mert félünk a büntetéstől

-mert fenyegetve vagyunk

-mert kellemetlen lenne igazat mondani

-mert nem érdekli a másikat az igazság

-mert mindenki mást ezt teszi

-mert nem tudjuk, hogyan kellene megmondani az igazat

-mert "kegyes"-nek tartjuk, ez a működési modellünk

-mert csak

A hazugságok jó része nem előre eltervezett, nem előre eldöntött félrevezetés, hanem a tudatalattiból származó reakciót. Jó, ha tudod, hogy mindig találsz egy érzést, egy hitet, egy programot a felszín alatt, ami erre készteti az illetőt.

Tehát felfoghatod az egészet egy tünetnek: a lény állapotának a tünete, a jelzése, hogy nincs harmóniában, hogy nem igaz Önmagához. 

És ha a hazugságot magadra veszed, mert pl. neked mondták... - akkor te vagy az, aki tovább görgeted, és szenvedést generálsz belőle (saját magadnak) a saját gondolataid és rögzültségeid szerint. 

Vegyünk egy példát: megkérdezel valakit, hogy "hogy van?" - azt mondja jól, de minden érzékszerved szerint egyáltalán nincs jól.

Teremthetsz belőle szenvedést, hogy az illető hazudott neked. 

Ugye különböző mértékben érint, ha más-más ember hazudik neked. Ha az anyád mondja, jobban érint, mint amikor a postás mondja ugyanezt: "Jól."

És jó ha tudod, hogy abban a pillanatban volt valami oka rá, hogy önmagának akarta megtartani az információt, amit elferdít vagy nem oszt meg. 

A hazugság és az elhallgatás egy általánosan elfogadott védekezési reakció: gyakran a bizonytalanság, a gyengeség, a vágyak eltakarására szolgál.

A hitek, a remények, a bizakodás is mind a hazugság kategória, ha szigorúan veszed. És mennyivel szegényebb lenne nélkülük az élet. 

Vagy vegyük a placebo-t. Biztosan ismersz beszámolókat arról, hogy a placebo hogyan gyógyított meg embereket. A hazugság az eredményét tekintve gyógyulást hozott. Akkor a hazugság most rossz? Vagy nem?

Van olyan, hogy te magad is rövidre zársz valamit, nem mész bele vitába, ráhagyod a másikra... Lehet, hogy félsz?

A hazugság egy érzelmi ok miatt indukált reakció.

És a szándékos félrevezetés nem tartozik ide!!! 

A szándékos félrevezetés elfogadhatatlan, az támadás, az pusztítani akar. Ott nincs helye a kegyelemnek: ott a helyes döntés a védekezés. 

Nem mindig egyszerű igazat mondani. Vannak helyzetek, amelyek igazán nehezek.

"Miben bízhatok? Mit remélhetek?" - kérdezik az orvost. És az orvos mond erre egy statisztikát, ilyen-olyan százalékokat. Ha úgy vesszük, nem igaz, amit állít, hiszen átlagokról beszél.

Nem ad reményt, hitet, bizakodást, és nem támogatja azt, hogy a félelme ellen muníciót szerezzen az illető.

Nehéz helyzet. 

Ezért állítanak az emberek értékrendet, modellt, hogy az énképük bizonyos helyzetekben hogyan működjön: ahhoz szeretnének hűek lenni. 

És ezzel együtt is nehéz.

Előfordulnak ferdítések, vágyak által átszínezett vetítések, nagyotmondás, szebb fényben feltüntetés.

Például külön tanítják azt, hogy az életrajz és interjú helyzetben hogyan domborítson ki bizonyos dolgokat valaki, és hogyan bagatellizáljon másokat...

Minél stresszeltebb egy helyzet, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem történik megnyílás, csak képmutatással, vetítéssel találkozol. A hazugságok általában nem személyesek, nem a személyedet kívánják támadni.

Csak vedd észre -ha az igazságra vagy kíváncsi -, hogy a presszió nem segíti a megnyílást.

Amikor nincs presszió, hanem támogató, elfogadó helyzetet tudsz teremteni, akkor a hazugság majd belülről válik világossá: feltárulnak a tévedések, a megoldatlanságok, és az is, ha valaki el van veszve a gondolatainak az erdejében. Sokat segít az igazság kiderítésében, ha kész vagy úgy fogadni a hazugságot, ahogy van - egy rétegként, álarcként, nézzünk mögé. Úgy fogadod, ahogy van, tehát nem várod el, hogy neked csak igazat  mondjanak, vagy hogy szépen beszéljenek veled.

Jaj, jaj, nem tudok dönteni...

"Nem tudok dönteni. Sosem tudok dönteni. Biztos az önbizalmammal van a baj..."

Amikor valaki ezt mondja nekem, hatalmas kacagásban török ki. Szerintem,  te is csatlakozol hozzám mindjárt, ha elolvasod, hogy miért. És hidd el, hogy nem rajtad nevetek, hanem a kijelentéseden, annak az abszurditásásán. 

Bebizonyítom, hogy tudsz dönteni. És a döntéseidnek semmi köze az önbizalmadhoz... :-)

Csak vegyük a mai napot... reggel van, 10 óra... jó, persze, inkább délelőtt már az a reggel...

Szóval felkeltél. Kikeltél az ágyból. Úgy döntöttél, hogy nem maradsz benne.  Eldöntötted, hogy kimész a WC-re...  igen, jó döntés, hogy nem az ágyba végzed a dolgot, igaz? 

Eldöntötted,  hogy fogat mosol... vagy nem. 

Döntesz róla, hogy akarsz-e reggelizni vagy sem. 

Felöltözöl, vagy pizsamában maradsz, esetleg... meztelenül töltöd a napod elkövetkező részét. 

Ha már felöltözöl... jó esély van rá, hogy két egyforma zoknit veszel fel, ugye? Pedig dönthetnél két különbözőről is... mondjuk egy piros és egy fekete?  

És úgy saccolom, hogy előbb veszed fel a gatyát, aztán a nadrágot... elvégre nem Supermannak öltözöl ma reggel... 

10 perc sem telt el, már 10-nél több döntést hoztál. 

Mi köze az önbizalmadhoz, hogy döntöttél a pizsamáról? A zokniról?  - SEMMI.

A legtöbb döntéseddel nem vacakolsz sokat. Megvannak azok a szempontjaid - többségében automatikusnak is mondhatod -, amelyek alapján ezt vagy azt jónak, kívánatosnak tartod.

Például jó esély van rá, hogy ha hazajössz a vásásrlásból, akkor ma is ugyanabba a lakásba fogsz bemenni - otthonnak nevezed. Pedig dönthetnél másképp is. :-) Választhatnál egy másik ajtót. Választhatnál egy másik ágyat... 

Érted már?

Naponta ezerszámra hozunk döntéseket. 

Gyerekkorod óta több millió döntést hoztál már meg. Onnantól kezdve, hogy a kék építőkockára most sárgát vagy zöldet tegyél, azon keresztül, hogy megtanulod-e az Anyám tyúkját, egészen odáig, hogy hogy kivel kívánod megosztani az ágyadat, az életedet, és ez hol is legyen. 

Észrevétlenül a döntések mesterévé váltál.

Vannak szempontjaid már most is. Kimunkáltad, hogy neked mi a jó, a kívánatos... 

És döntesz mellette... vagy nem.

Mindegyik érvényes döntés.  

Ha magad ellen döntesz, a szempontjaid ellen döntesz, akkor is érvényes a döntésed. 

Ha mások döntenek helyetted, az is érvényes döntés: azt döntötted, hogy te nem foglalkozol ezzel, döntsenek rólad/helyetted mások. 

Lehet, hogy olyan döntéseket hozol, amelyek nem jók neked? Lehet. Akkor dönts másképp. 

Lehet, hogy azt döntöd, hogy halogatod a döntéseidet, és ettől szenvedsz? Lehet. Dönthetsz másként. 

Ha nehezen döntesz? Kereshetsz más szempontokat, amelyek alapján könnyebben fogsz.  Kereshetsz más döntési stratégiákat.  Egyszerűbbeket, bonyolultabbakat... ahogy csak szeretnéd. Hiszen erről is döntesz. Rugalmasabb is lehetsz a döntéseidben. 

Például: keresek magamnak egy gyorsabb döntést, mert már nem elégít ki, hogy másfél óra alatt döntöm el, hogy ananász vagy chilli legyen a pizzámon... 

Eldönthetném... mondjuk...  kockadobással? Akár... Vagy mondhatnám, hogy 6 másodperc alatt döntök. 6...5...4...3...2...1. Ananász.

A társasjátékok, a stratégiai játélkok, és egyáltalán a játékok fanatasztikus gyakorlási lehetőséget adnak.

Ha gyakorolni szeretnéd a döntéseket, kereshetsz egy számodra kihívást jelentő játokot. És gyakorolj! Ismerkedj meg önmagaddal a játékon keresztül. 

Dönthetsz agyból, dönthetsz szívből. Dönthetsz mások véleménye vagy választása alapján. A vallásod, az identiásod, az időjárás, a büntetéstől való félelem alapján. A logika, a vonatmenetrend, a színek, a látvány, az érzés, a cipőméret alapján.  Soroljam még? Végtelen sora lehet a döntéseknek. Próbáld ki, neked mi válik be.

Ha engem kérdezel, akkor én a szívből döntés pártján vagyok, amiben az érzések segítenek.  A magam részéről ezt tudnám javasolni. 

A legtöbb döntésed nem élet-halál kérdés.  

A legtöbb kérdésről később  dönthetsz másként is. 

Kő-papír-olló?

Jó játékot!

image credit: http://hir.ma/eletmod/ko-papir-ollo-es-a-szabad-akarat/93055

Feszítés és lazítás, de miért fáj?

Előfordul, hogy annyira pörgeted magadat a nappali életedben, hogy még éjszaka sem tudsz pihenni. Ennek az egyik formája, amikor arra ébredsz, hogy valami fáj, és teljesen esélytelen, hogy aludj...  nyilván teljesen esélytelen, hogy aludj. 

Szóval egy kicsit (vagy nagyon) túlhúztad magadat. Túl feszülsz. 

Úgy lehet ezt felfogni, hogy a test - amikor alaphelyzetben van  -, szolgálja az elme szándékait minden rendszerével. Vagyis kiszolgálja a pörgésedet, amíg csak tudja. Az adott működést egészen addig igyekszik fenntartani, amíg csak futja a tartalékaiból, és küldi a jeleket, hogy visszapótlás szükséges.

Ha nem veszed figyelembe a jeleket, vagy felülírod azokat, a test feléli a tartalékait, és eljön a pillanat, amikor nem tudja kiszolgálni a szándékaidat, az életbenmaradást kell szolgálnia, nem engedi, hogy újabb parancsot adj neki. Ha még mindig nem hallgatsz rá, akkor egyszerűen kivon a forgalomból. 

Vagyis a feszítés után lazításnak kell jönnie. 

És ha tudatosan nem hagysz időt a lazításra, akkor a test fellázad. 

Például, amikor fájdalomban ébred a test az éjszaka közepén, érdemes észrevenni, milyen elvárással feküdtél le: "másnapra meg kell gyógyulnom, mert ezt meg azt meg kell csinálnom".  Vagyis még éjszaka sem hagysz neki békét, folytatod a pörgést... 

Nincs más esély számára, mint a fájdalom... arra talán már hajlandó vagy hallgatni... 

Szóval lazítás. Amikor ennyire túlhúztad magadat, akkor vedd figyelembe azt is, hogy a test lassabban reagál. Időre van szüksége, hogy felépítse a tartalékait, még akkor is, amikor abbahagytad az önmagad zsarolását.

Meg lehet tanulni nyaralás üzemmódba kapcsolni az otthonodban is. Sokáig aludni, sétálni, láblógázni, létezni.  A nyaralás tevékenysége - az odajutás, bőröndcipelésen kívül - sokkal inkább a létezésről szól: a nézés, a nézegetés, rácsodálkozol arra, ami körülvesz: épületek, emberek, tenger, csigák, kagylók, víz, hegy, illatok, színek, növények, ünnepek, ételek.  Nem azért vagy ott, hogy hasznos legyen, nem azért, hogy használd valamire. Hanem egyszerűen a rácsodálkozás miatt.

A mihez van kedvem? alapkérdése a nyaralásnak. 

Alkalmazhatod otthon is. 

És megkérdezheted a testedet is, mire vágyik, mire van szüksége. 

                                                ***

Tipp: Elővehetsz papírt, festékeket, színes ceruzákat, és hagyhatod, hogy megjelenjen színekben és formákban az, amit szavakká tenni nehéz. Nem kell hozzá semmilyen rajz vagy festéstudás. Olyan, mint amikor 3 évesen marokra fogtad a zsírkrétát, és elvárás nélkül rajzoltál vele. 

Ez a fenti illusztráció is egy ilyen folyamat eredménye. Nem művészeti alkotás. 

Arra szolgál, hogy tudjál kapcsolódni - önmagadhoz, a Forrásodhoz - akkor, amikor egy túlpörgetett állapotban vagy fájdalomban  képtelen vagy lazítani. 

Kutyu-Li mester karácsonyi üdvözlete

Az élet jó. Mi van vacsorára?

***

Jó, akkor kifejtem egy kicsit bővebben. Én vagyok az, aki ráérek üdvözletet írni, mert mindenki a környezetemben gőzerővel készül  a karácsonyra: szeretetet ünnepelni.

A magam részéről inkább velős csontot ünnepelnék, mert ahogy látom, azt ünneplik az emberek olyan nagyon, amiből kevés van. Ha mindenkinek tele lenne gyémánnttal a hátsó kertje, nem lenne olyan nagy szám gyémántot találni.
Kíváncsi vagyok, ha tényleg tele lennének szeretettel minden nap, nem csak egy évben egyszer,  akarnák-e ünnepelni...?  Vagy pedig minden nap ünnepelnének,  és boldogan repesne a lelkük?  Érdekes lenne. Örülnének a napsütésnek, az esőnek. Örülnének egymásnak. Szeretettel szólnának egymáshoz, és úgy is gondolnák.

Addig is én itt vagyok példának. Nem mintha példának készültem volna. Csak egyszerűen jó. Jó szeretni.

A magam részéről szeretetből egyáltalán nincs hiányom, de  a kutyabogyók és konzervek világában... egy kis velős csont... hát  inkább azt kellene ünnepelni...

Mondom, nincs hiányom szeretetből, ezt élem reggeltől estig. Feltétel nélkül. Nincs ezen mit magyarázni. Örülök az életnek. Szeretem. Majd kiugrom a bőrömből egy kis simogatásért, sétáért. Örömmel kergetem a madarakat. Beleugatok a postás fülébe. Meg a vízóraleolvasóéba. Az övébe különösen, mert hosszú bottal jár... az a bot azért bosszant egy kicsit. Jól van, nekem is vannak kihívásaim...
Minden fülvakargatásért hálás vagyok. Imádok aludni, bekuckózni a házamba. És aztán óriási nyújtózkodással készülök minden kalandra.

Az élet jó.
Szeretem. Ismerem minden villanyoszlop illatát a környéken, de ráadásul beleszagolok minden barátom fenekébe is.  Azok az illatok!
Na és azt autózás... hát az mekkora szerelem. Ha már az autóban nem ülhetek mindig,  akkor legalább alatta... A motor duruzsolása...  ó, nagyon szeretem. Mindegy is, csak menjünk valahová.

Az élet jó.


Mi van vacsorára?

***

Szóval szerintem, ha hiányod van szeretetből, és/vagy nincs kivel ünnepelned, vagy nem tetszik az ünneplés, vagy nem jó ajándékot kaptál, vagy  esetleg nem kaptál egyáltalán,  és  bármelyik miatt szerencsétlennek érzed magad... keress egy kis szőrös állatot.
Megmutatja neked a lényeget.
Igen, igazad van, lehet nem szőrös is... de a szőrösöket mégiscsak finomabb simogatni.

Ott a fülek tövénél... meg egy kicsit jobbra... meg balra... most kicsit lejjebb...

Szeretettel, KUTYU-LI

Párkapcsolati problémákra

- Először is szeresd önmagad. 

- De hát hogy mondhatod ezt? A szeretet adásról és kapásról szól, nem? Kell hozzá egy partner...

Hogyan szerethetném önmagam, mit adhatok-kaphatok én magamtól? 

- Amit nem ismersz magadból, azt nem adhatod a másiknak.

Először szeresd magadat. 

Tételesen le is írhatod magadról a "hibalistát", hogy miért nem tudod/lehet szeretni magadat. És megvizsgálva a hibáidat egyenként, megkeresheted a forrásukat: vagyis, hogy honnan és kitől származik ez a hited, hogy 'ilyen vagy olyan vagy', és ezt 'igazságként' fogadtad el. Megvizsgálhatod  őket, a valódiságukat. Elengedheted a hamis hiteket magadról. 

És amikor megismered magadat, akkor összegyűjtheted az értékeidet, hogy miért vagy hálás: önmagad miatt. Észreveszed, hogy hálás vagy azért, aki te vagy. Amikor hálás vagy érte, hálás vagy azért, aki vagy - és amikor megismered önmagad -, elkerülhetetlenül túlcsordul benned a hála azért, aki vagy, ez a túlcsordulás, ez a kibuggyanás, amit meg szeretnél osztani. Szeretetnek nevezed. 

Amikor kibuggyan belőled a szeretet, elkerülhetetlenül meg szeretnéd osztani.

És akkor a környezet is vissza fogja tükrözni neked. 

De akkor már észreveszed azt is, hogy a szeretet nem partner kérdése. A szeretet, aki vagy. A szeretet, ahogyan megosztja magát: szerelmese vagy a világnak, az életnek, a ragyogó napsütésnek, a zivatarnak,  a Mindennek. És elkerülhetetlenül kibuggyan belőled, amikor a partnereddel találkozol. Önmagaddal találkozol, hiszen ő is a szeretet. Könnyű a szeretetnek szeretetet adni és kapni, hiszen túlcsordul, önmaga lényegét osztja meg.

Ha benned nincs, hogyan adhatnád? 

Mindenkinek jó szíve van. A szív nem tud elromolni. Mindenkiben van szeretet. Csak van, aki elzárja magát tőle: ez félelemhez és képzelgésekhez vezet. Ha úgy érzed, hogy félelem vagy képzelgés van benned - és valamilyen mértékben mindannyian szenvedünk ettől -, akkor megvizsgálhatod azok valóságtartalmát, és elengedheted őket. És akkor a szeretet tiszta csatornája leszel.

Mit tanulhatunk a testünktől? Hogyan kapnak 'fizetést' a sejtek?

Bruce Lipton és Tom Campbell előadását hallgattam lenyűgözve: a sejtekben minden funkciót megtalálsz, amit az emberi társadalomban, és csodálatos együttműködésben vannak. Van feledatuk, van hol lakniuk, fizetést kapnak...

Fizetést? 

Igen.

(ez itt már nem Bruce Lipton magyarázata, hanem az a kérdés-és-válasz-és-megértés, ami ebből született)

A fizetést tranzakcióként lehet értelmezni.

Egy adott sejt megkapja a szükséges anyagokat, eszközöket, minden a rendelkezésére áll. És ezekből ő létrehozza azt, ami az ő feladata, lehet, hogy anyagi természetűt, tehát termel valamit, de lehet, hogy egy elektromos impulzust, valagy valamilyen más jelzést, ami nem anyagi természetű.

És ebben a rendszerben energiacsere zajlik: nem csak elvárja, hogy kapjon, hanem vissza is ad a rendszernek - az ő feladata szerint. 

És a sejt akkor is kap energiát, amikor nincs dolga. A rendszer eltartja, jól tartja... van neki "háza", ahol lakhat, és amikor eljön az ő feladatának a pillanata, akkor elvégzi. De nem feledkezik el róla rendszer, amikor nincsen feladat. 

Hát ez remek. Az emberi társadalomban vajon hogyan működik, működne mindez? 

Például úgy, hogy kapjon minden ember egy alapjövedelmet, hogy ne kelljen aggódnia a fizikai létezéséért. Már megjelent ez a gondolat. (ha van rá vonzódásod, itt csatlakozhatsz hozzá)

Van olyan ország a Földön, ahol ez már megvalósult? 

Vegytiszta módon nincsen. És mégis, ennek a gondolatnak a megfelelője, ahogyan sok országban a gyerekekkel bánnak: a gyerekek, amíg felnőttnek nem tekintik őket, fenntartják, nem kell érte semmit csinálniuk. Elég sok helyen megtalálhatod ennek a gondolkodásnak a megfelelőjét.

Ennek az a hasznossága, hogy eltűnik egy meghatározó alapfélelem és aggodalom, hogy megfagysz, hogy éhen halsz.

Az együttműködés ennél egy kicsit összetettebb. Az együttműködésben megszűnik, hogy valaki önmagára figyel, hanem ő innentől kifelé figyel, arra, hogy hogyan tudja felajánlani a többieknek azt, amit ő tud.

És mi van, ha egy sejt nem akar kommunikálni, nem akar együttműködni?

A sejtek  nem egoisták.  Velük ez nem fordulhat elő.

Egyszerűen az (egoista, az enyém...)  az egy más rezgés, azzal a sejtek nem tudnak mit kezdeni, nem úgy lettek teremtve, nem kompatibilis velük.  Az "enyém" gondolata megzavarja őket, interferenciát okoz bennük, feszültséget kelt. 

De van olyan, hogy egy sejt el lett zárva a kommunikációtól, egy olyan rezgés által, ami interferenciába került vele. Ilyenkor a sejt nem megsértődik vagy elfordul az egésztől, hanem igyekezne ő a dolgát tenni, csak el van 'vágva'. Az mondjuk, blokk, elfojtás keletkezett. És pontosan érzékelhető az érzelmeken keresztül.

Az érzelmi rendszer= kommunikációs rendszer, az együttműködés rendszere, ami áramlik, és viszi az információt egyik sejttől a másikig. 

Az emberi társadalom annyival bonyolultabb, hogy ott nem alakult ki az a fajta egység, ami a sejtek szintjén igen. Nincsen összerendeződve, ezért mindenkinek van egy jó ötelte, ugrál ide vagy oda, ezt gondol, azt gondol, ezt csinál, azt csinál. 

Amikor elveszíted a szabad akaratot, és ez nem arról szól, hogy bárki elvenné tőled, hanem te magad adod fel - vagyis rájössz, ki vagy te - kapcsolódsz egy rendezettségbe, és kinyilvánítod, ki vagy te. 

Ezt az elmének felfogni szinte lehetetlen: megszűnik a kérdező, eltűnik az 'énérzet', minden arról szól, hogy csak áradsz.  Megszűnik az individuum. 

Ahogyan a sejt szintjén: a sejt ide mozog, oda mozog, ezt termel, azt termel... jól működik, és nincsenek privát ötletei. 

Célkitűzés 0. lépés

Nagyon modern dolog a célkitűzés. Kigondolod és kész. Feldarabolod: kis cél, nagy  cél, még nagyobb, és haladsz a célod felé gőzerővel. A menedzserkönyvek és a hogyan-legyünk-sikeresek könyvek állandó és újra és újra visszatérő szlogenje. Remek, mondhatnánk. Milyen egyszerű is a megoldás. 

De jelentkezzen az, aki nem bukott bele! 

A hogyan-legyünk-sikeresek-könyvek nem beszélnek a 0. lépésről, hogy az vajon a te utad-e, te arra vagy rendeltetve, vagy csak elirigyelted valakinek a sikerét, és te is olyat akarsz magadnak? 

Csak kigondolod és kész, ugye?

Elirigyelhetsz valamit a világban. Például azért, mert nagy kereslet van rá. Vagy mert gazdaggá tesz. Vagy híressé. Netán befolyásossá. 

De ha valójában magadhoz engeded a gondolatot,  és kiderül, hogy a lelked, a lényed viszolyog tőle? Akkor mi van? 

Gondolkodhatsz, célkitűzhetsz... ameddig csak akarsz... eredménytelenül.

Tehát a gondolat nem elsődleges. 

Mert sokkal kevésbé a gondolatokkal teremtünk, hanem inkább az aspektusunk bír egyfajta vonzáskörrel. Ez az, ami meghatározza, hogy mivé válhat valaki - nem direkt módon - az által, hogy mihez van tehetsége. De lehet, hogy az illetőnek a testi érzékszervei közül valamelyik fejlettebb.  

Ott van például az abszolút hallás. A zenei tehetség velejárójaként tartják számon.

Akinek ez nincsen meg, kitalálhatja a felszínen, hogy zenét fog szerezni, 8 hangszeren fog játszani, de nem fog menni neki... nem arra rendeltetett - és ezt nem egy külső erő határozza meg, hogy mi  lehetséges vagy sem... 

Minden lehetsz, mindent tehetsz... és még sincs minden harmóniában a lényeddel. 

Ha felismerted az utadat, az életcélodat (nevezzük inkább az aspektusod vonzáskörének, ami sokkal tágabb fogalom), akkor megtetted a 0. lépést. 

Ha ezek után válogatod ki a gondolatok tengeréből, és használod a neked megfelelőeket, és ez a cselekvésedben is megjelenik, akkor "törsz a célod felé". 

Célkitűzés? Ebben az esetben már inkább kiválogatás. 

Egységben vagy. Vagyis összehangoltad az aspektusod célzóberendezését (intuíció, sugallat, megérzés)  az ego célzóberendezésével (gondolat), azok egyfelé  mutatnak: onnantól kezdve az erőd teljében vagy. 

Elkerülhetetlenül megvalósul. Amit úgy neveznek, hogy veled van a szerencse, a szingularitás, könnyen összejönnek a dolgok, mintha nem lenne akadály. A teljes önvalód és annak minden szintje egy irányba hat.