2010. márc. 2.

Brandon Bays-zel Indiában 2.

Hol is lehetne kezdeni egy indiai zarándoklatot, mint egy ashramban. Ashram? Van belőle millió. Hallottam már olyan véleményt is, hogy "ha Indiában felrúgsz egy követ, ott gurut találsz" (Villás B.) Nincsen ashram guru nélkül, éppen ezért van miből választani.

Ahonnan pedig minden ered, az a Gangesz. Nem is folyónak tartják Indiában, hanem ő maga az Anya (Mother Ganga).
Éppen ezért, az is természetes, hogy a Gangeszben ered a mi zarándoklatunk is. Tehát a Gangesz partjának és az ashramnak a közös halmazát keresve matematikailag is Rishikesh adódik. Itt kezdődik a történet.
Itt vár minket Brandon a mindenre nyitott szeretetével.

Ashram- keleti tanokkal vagy vallásokkal foglalkozók valahogy mindig ashramokba keverednek. Mi ez? Szálloda vagy kollégium? Papnevelde?
Egyik sem. Szó szerinti fordításban pihenőhelyet jelent. Akár éveket is el lehet tölteni ezeken a helyeken egy-egy mester körül összegyűlve.
És ennek a fogalomnak az értelmét nem is igazán lehet felfogni, amíg ki nem derül, hogy milyen India: ugyanis India zajos. Bődületesen, irgalmatlanul hangos.
És Indiában sokan vannak. Persze tudom én is azt az egy milliárdos statisztikai adatot, de amikor az ember az utcán egy napos kedd délután egy millió indiaival is találkozik, már úgy érzésre... az ugye zajjal jár. Főleg, ha az utcán mindenki dudál. Mondom, hogy mindenki. Aki közlekedik, annak van dudája. Vagy csengője. Vagy dobja. Vagy ha egyik sem, akkor legalább egy esernyője. Dudálnak, ha megelőznek. Dudálnak, ha nem tudnak megelőzni. Dudálnak csak úgy. És nyomják veszettül a gázt, akár lehet menni, akár nem. Csengetnek, közlekednek. A tehenek pedig nagyokat bőgnek bele ebbe a forgatagba. Jó dolguk van, mindenki kikerüli őket. Amikor pedig nagyon útban vannak, akkor pedig egy bátor vállalkozó nagyot sóz a szent tehén hátsójára, hogy mégis menjen egy kicsit arrébb. Veszélyes vállalkozás ez, nem való egy nyugati turistának: egyrészt csúnyán néznek a helybéliek, ha az ember mégis megpróbálná, másrészt a tehén hátsó részéből az ijedelem nagy gombócokat csal elő - jobb esetben nem folyik. Jobb a békesség, kerülgetjük a szent állatokat. Az utca poros, szemetes, őrült a zsivaj.
India első leckéje a fókuszálásra tanít. Ugyanis, ha nem tartom a figyelmemet a célomon, egy percen belül elsodornak.

Tehát ebből a forgatagból nagyon is értelme van pihenőhelyre térni. Az ashramban csend van, gyönyörű a kert, virágok, friss levegő, a mester igényessége szerinti tisztaság- néhol az jelenti, hogy a padlóról is ehetsz, máshol inkább sehonnan sem...
Az utca zaja tompa morajlássá szelídül, ahogyan a Shiva szobor lábához telepszünk. Más értemet nyer a meditáció és a jóga is. Az indiaiak pedig csendes kíváncsisággal és vidámsággal nézik a többségében azért fehér emberek reggeli jógáját.
Megértem, hogy vicces nekik, mert az ízületeiket szerintem nekik a Jóisten zsinórral helyettesítette. Nem csoda, ha összehajtogatják magukat, mondjuk egy zsebkendő nyolcadrészébe. Sok ezer éves szigorú hagyományaikat törjük meg az egyéni és nagyon élvezetes mozgásunkkal. Elő is jönnek szakácsok és takarítók, ilyet nem láttak még.

Hihetetlen... Brandon Bays-zel Indiában 1.

Hihetetlen. Hogy ott voltam, hogy most itt vagyok. Nem tudom, te hogy vagy vele, én nem nagyon szeretek repülőzni. Az egyetlen, amit a repülőzésben szeretek, amikor az ablakon kinézve látom, ahogyan a "hangyák" jönnek-mennek, sietnek a munkába, autóznak-buszoznak. Kifigyelhetem a medencéjüket, a templomaikat, a betonkeverőiket és a felhőgyártó gyáraikat. Mindegyik hangyaméretű. Csuda. Hihetetlen, hogy ezek a "hangyák" bele tudnak szólni a Föld klímájába, akár csak egy hangyalábnyit is. Ott lent havat lapátolnak, aztán amott meg lőnek egymásra, olajat fúrnak, piacoznak vagy éheznek. Születnek és temetnek. Az idő összefolyik, 5 és fél órával előrébb. Akkor most az én napomból hová lesz az az 5 és fél? Próbálom érteni, a matek még megy, valahogy mégsem fogom fel. Miért pont fél?

Onnan föntről nézve megváltoznak az arányok. Ha volt itthon problémám, az onnan még csak nem is látszik. Csak a gyönyörű felhők maradnak. És a hihetetlen naplemente, szinte lángol az ég. Ha érdemes valamiért repülni, akkor a naplemente miatt. Innen lentről ilyen színeket egyszerűen nem lehet látni!

Hihetetlen? Még mindig annak tűnik. Az is, amikor egy másik világba érkezem. Márpedig India más. Akárhonnan nézem, más. Semmi sem úgy működik, ahogy nálunk. Semmiről sem úgy gondolkodnak, ahogy mi. Igazi kihívás egy európai gondolkodó számára. Színes forgatag, lenyűgöző kavalkád a szép lelkű számára. Lehet imádni és útálni. Átmenet nincs. Azt mondják, hogy india kihozza belőled a legjobbat ÉS a legrosszabbat.

Mit keresek én Indiában?

Zarándokolok. Furcsa szó. Nem sokat értek belőle. Könyvekből ismerem a Camino-t meg a többit. Vegyes elképzelések kavarognak a fejemben: "A zarándokok puritán egyszerűségben, gyakran szegénységben legyőzik a távolságot. De a lelkük gazdag. Vagy azzá kell váljék az út végére. És az arcuknak pedig ragyogni kell."
Hát ez valahogy nem ízlik. El nem indulnék egy szál bottal a kezemben. Nem vagyok én jó ilyen zarándoknak...Jó, jó. Akkor mégis mit keresek Indiában?
Azt tudom csak, hogy csatlakozom Brandon Bays-hez. Azt tudom, hogy olyan ember, akivel csak úgy egy
térben lenni is jó, felállsz a társaságából, és érzed, hogy megváltozott benned valami. Megértetted, amire talán sok éve keresed a választ. Indiában talán gurunak hívnák. Nekünk nyugati embereknek történelmileg nincs ehhez sok affinitásunk. Akik elég guruk-lettek/lehettek volna, azokat legtöbbször igen hamar kivégezték... De nem is ez a lényeg.
Azt tudom, hogy a terápia, amit használok, tőle származik.
Azt tudom, hogy megváltozott tőle az életem. Na és mennyi gyógyulás, lelki takarítás, megkönnyebbülés, aminek tanúja voltam és vagyok a klienseimen keresztül... És ez jó.
Azt tudom, hogy kíváncsi vagyok, honnan származik a Belső Utazás.
Azt tudom, hogy Brandon megmutatja nekünk, ő honnan merítkezik. És biztosan jó oka van rá, hogy tizensok éve mindig visszatér a mestereihez.
Azt tudom, hogy a zarándok-társaim hasonlóképpen terapeuták: régiek vagy frissen végzettek. Egyedül vagyok Magyarországról, a többiek közül is csak vagy hármat ismerek futólag. Szó szerint a világ minden tájáról gyűlünk össze: kell is hozzá egy teljes nap, amíg megérkeznek a repülők a szélrózsa minden irányából.

És amikor megérkezünk? Brandon vár minket. Így, virágfűzérrel, teljes nyitottságával és szeretetével. Hazaértünk. Naná, hogy zokogunk a boldogságtól.

2010. febr. 26.

Képeslap Indiából avagy az elhagyott blog életre kel

Szervusz Kedves Látogató!

Te szoktál még képeslapot kapni? Én egy pár hónapja kaptam négyet is, mert kiprovokáltam, amúgy már nem divat. Tudod, arra gondolok, ami így kezdődik, hogy

"Üdvözletem küldöm a gyönyörű ....-ből és szeretettel gondolok rátok. És itt fürödtünk a tengerben, az az x-es pedig a mi szállodánk. Mindenki leégett, de a sör jó hideg. "

Szóval küldhettem volna neked is egy képeslapot Indiából. Oda tűntem el. Zarándokolni.
És most, hogy előkerültem, és kaptam pár e-mailt, hogy ennél a semminél azért többet is írhatnék róla. Így belefogok.

Kezdődjék az egész egy képeslapos fotóval.
Igen, üdvözlet Indiából. Jó ott lenni, és milyen jó hazajönni...
Igen, szeretettel gondoltam rátok. És lelkiismeret-furdalással is, hogy talán jó lenne megosztani az élményeket. Aztán vagy volt internet vagy nem- de inkább nem... és ez elég indok volt a hallgatásomra. De végül nem bántam meg a csendet- amúgy a zarándoklathoz jól illik-, mert a csendben történhet a ráébredés a nagy Igazságra. Szóval jó volt csendben lenni.

Most pedig eljött az idő, hogy megosszam az élményeket!
Éppen ezért szeretettel meghívlak az élménybeszámolómra, ami ennél a fotónál egy kicsit bővebb, és holnap kezdődik.

2009. dec. 12.

A sütifestő



Az előző bejegyzés a gyakorlatban:
Wayne Thiebaud a sütifestő.
Modern királyfi-történet

Sütiket festeni nem volt mindig népszerű. Nincs katartikus ereje, örök mondanivalója, befutó témája, bombabiztos kidolgozása. "Csak" olaj és vászon... mégcsak nem is ehető. A galériások is megmondhatják. Meg is tették. " Mr. Thiebaud, maga nem Picasso." Elhajtották, kinevették. Jónevűek. És a kevésbé jónevűek. A jószándékúak. És a rosszak is. Thiebaud mégsem hagyta abba.
Mint a népmesékben a legkisebb királyfi történeteiben... Egy valaki ott a sor végén, mikor már minden remény elmúlt, mégis adott neki esélyt... Mindez van már vagy 40 éve...

Azóta? Egy Thiebaud kép 1,7 m USD. Igen, millió. Ha netán pénzben mérnénk a sikert, akkor az úgy tűnik, megérkezett.
De Thiebaud-t nem nagyon hatja meg. Ő csak festi a sütiket, meg amihez kedve van. És ezt mondja "Gőzöm sincs, mi a művészet."

A tanulság? Ha netalán neked is van "sütid", akkor ne hagyd abba. Folytasd.
(Folytasd, mert akkor lehet akár sütnivalód is. :-)

2009. dec. 3.

Műanyag mesék 3.- Nem vagyok elég jó?

Művészettel foglalkozó és/vagy érzékeny emberek örök kérdése "Nem vagyok elég jó?"
Akkor merül fel a kérdés, amikor nem a megfelelő embernek mutatod meg az alkotásaidat, ötleteidet, gyerekeidet. Amikor letörik a lelkesedésedet és örömödet: egy jól irányzott, jó szándékú, máskor akaratlan mondattal a földbe taposnak.
kép: forrása
Na, ekkor mi van? Mit teszel? Hogy állsz föl? Fölállsz egyáltalán?


Földhöz vágod az ecsetet, és levonod a következtetést, nem vagyok elég jó? Elkönyveled tehetségtelenségnek?

Furcsa módon ez a kérdés nem köthető gyakorlathoz. Mindegy, hogy két napja vagy két évtizede vagy alkotó. Mindegy, hogy tudod-e a szakmai fortélyokat. Mindegy, hogy hány sikeres kiállítás, hány sikeres könyv áll mögötted. Mindegy, hogy talán egyetlen eladott alkotásod sincs. Mindegy, hogy egyetlen támogatód vagy rajongód sincs. Mindegy. A kérdés ugyanúgy megtalál. Nem vagyok elég jó? (Haladók még ki is egészítik: "És mikor leszek?")

Az igazság: Nem számít. Amikor a megfelelő emberekhez eljut az alkotás, akkor értékessé válik. Mindig. Azok (maradnak) a művészek, akik nem hagyják abba az alkotást.

a művészek egy idő után akár még immunissá is válhatnak mások véleménye iránt. (Jó hír.) Alkotnak tovább. Megértik, hogy mindenkinek joga van véleményt formálni, akár még szembe is mondani. Megértik, hogy nem számít a diploma, a hatalmi pozíció és a kritikus jószándéka sem. És alkotnak tovább. Ismerik a jószándékról és a pokolról szóló bölcsességet. Alkotnak akkor is, ha nem minden alkotás műremek. Alkotnak, mert valami belülről hajtja őket. Mert ez a belső hajtóerő fontosabb, mint bármilyen külső vélemény. Alkotnak, mert alkotás nélkül nem lehetnek boldogok.

Mint a madarak az erdőben. Azért dalolnak ők is, mert belülről valami hajtja őket. Szerintem te sem hallottál még rigót keseregni, hogy "vajon elég jó vagyok?" Igaz, hogy a varjú sem kritizálja a rigó énekét...

Alkoss tovább! Neked is több művészetre van szükséged! A világnak is!


2009. nov. 22.

Műanyag mesék 2.- A művészek alkoholisták, mentálisan sérült emberek vagy másképpen defektesek?

2. számú műanyag mese: A művészek őrültek. Túl sokat isznak. Veszélyesek és szeszélyesek, akár még saját testrészüket is képesek levágni, felforgatók.

A tény pedig: Vannak normális emberek, akik szintén művészek. Nem kell megőrülnöd ahhoz, hogy művész legyél.

Igen, vannak művészek, akik normális párkapcsolatban élnek, normális-értelmes gyerekeket nevelnek, jóban vannak a szomszédokkal. Egészséges megoldásokat tudnak találni az életükben vagy művészetükben felmerülő megoldatlanságokra. Tökéletesek? Á, dehogy. Normálisak.

Az a helyzet, hogy egy-két igazi ütős sztori, ami így lerombolta a művészekről alkotott képet. Mindenki tud Van Gogh fül-levágós-sztorijáról. De hogy mit is festett? Ő volt a napraforgós ember? Olyan erős ez a sztori, hogy egy mostani bulvárlapot hónapokig eltartana. Vagy ott van a másik "őrült" Csontváry. Őrültként vonult a művészettörténetbe, mondván, hogy aki hangokat hall, eleve nem lehet normális. Aki hangokat hall, az gyanús, és könnyen rásütik az őrült jelzőt. Pedig érdemes elolvasni az önéletírását, hogy hogyan lett ő patikusból festő. Mostani szemmel (21. század, menedzseriskolák, életpálya-tervezés , élethosszig tartó tanulás...) olvasva is egy gondosan megtervezett, mondhatni patikamérlegen kimért pálya. Tanulságos.

Érdekesek vagyunk. Imádjuk a szaftos történeteket. -Mondjuk addig, amíg nem velünk történik. - Csak mindezt összekötni a művészettel, sőt eggyé tenni vele háát... kissé vaskos tévedés.

Az egyszer biztos, hogy aki művész és alkotással foglalkozik- legyen bármi is a szakterülete-, szükségszerűen erős kapcsolatban igyekszik lenni a Forrásával. Tudhatod te is: hiszen onnan jön minden inspiráció, minden válasz. És amikor jön, amikor alkotsz, akkor szárnyalsz. Újat, gyönyörűt, nagyszerűt. Ha elég erős ez a kapcsolat, akkor nem igazán hat rád semiféle kritika, semmiféle befolyásolás. Egyszerűen ami megalkotódni kívánkozik, annak meg kell születnie.
De a kapcsolat időnként akadozik. Elhagy a múzsa. Ekkor jönnek létre a torzszülöttek. Megszületnek "hibásak". UfO-k. Befejezetlen vagy inkább befejezhetetlen alkotások. Netalán koraszülöttek. Vagy súlyos terheket cipelők.
Valahol mélyen tudod, hogy hiába belőled jönnek, rájuk nézni sem bírsz, nem látod meg az értéket bennük. De ha te még meg is küzdesz magaddal, de majd mások mit szólnak...
Na ekkor dől el, hogy művész-nem-művész, mit csinálsz? Amikor a saját alkotásod torzszülött, akkor mit teszel?
Túl sokat iszol? Vagy erőszakoskodsz magaddal netán másokkal? Talán felforgatsz?

Nincs ez másképp az élet többi területein sem. Kidobod, megoldod. Új szemmel, friss erővel indulsz, újat alkotsz. Nem is hívjuk őrült-művész szindrómának. Tudjuk, hogy nincs ilyen. Találsz egészségesebb, teljesebb megoldást? Előrébb visz téged vagy benne dagonyázol?
(Vannak akik egyszerűen csak bizniszből -mert benne ragadni naaaggyooon szörnyű ám- inkább maradnak a dagonyázásban. Művésznek hívják magukat. Ehhez elkél egy kis alkohol is. Furcsa ruhákba öltöznek. Furcsa dolgokat tesznek. Furcsa partikra járnak. Jó sztori. Akár még híressé is tesz. )

A többség, aki talál egészséges megoldást, kevesebb figyelmet kap. A többség egyszerűen kihajítja a selejtet, még ha az 2 köbmétert tesz is ki, és újat alkot.
Az ütős sztorikra vágyóknak unalmas. A művészek többsége egyszerű és normális ember, aki éppenséggel festeni kíván vagy formázni. A fából inkább szobrot, míg mások általában gerendát látnak bele. Az agyagból tálat, míg mások többnyire téglát csinálnak belőle. Inkább zenélnek, míg mások focimeccset néznek. Vagy könyvet írnak. Csak úgy egyszerűen. Normálisan. Művészek.





2009. nov. 17.

Műanyag mesék- avagy mítoszok a művészekről 1.

Műanyag meséknek neveztem el őket. Olyan mítoszok ezek, amelyeket sok idő óta hurcolunk magunkkal. Az alkotóelemek talán veszélytelenek, vagy annak látszanak. Megörököljük őket. Jó szándékú, kedves vagy kedvetlen emberektől tanuljuk őket. Az ártalmatlan alapanyagok összekotyvasztásából mérgező mű-anyag keletkezik. A művészetről, az alkotásról, az életről szóló mérgező anyagok. Visszatartanak minket örömtől, alkotástól, művészettől. A mérgezés mindaddig hat, amíg ki nem hajigáljuk őket az életünkből.
Összegyűjtöttem párat, és örömmel veszem, ha csatlakozol a kihajigáláshoz.

1. számú műanyag mese: "Művésznek születni kell" vagy más változatban "Tehetségesnek születni kell."

A tény pedig: Ahhoz, hogy művész lehess, először meg kell születni. :-) Senki sem születik művésznek, ahogy senki sem a születésétől fogva tud zongorázni.

Lássuk csak miért: Senki sem születik úgy, hogy tudna zongorázni. Senki sem születik úgy, hogy tudna szobrot faragni. Ezek képességek vagy készségek, amelyek fejleszthetők, tanulhatók, gyakorolhatók. Olyan dolgok, amelyek az egyik embernek könnyebben mennek, a másiknak nem. Vannak vonzódásaink. Egyéni útjaink. Az egyiknek zene, a másiknak kő-papír-anyag... Vannak emberek, akik a képesség vagy készség fejlesztését lenyűgözőnek tartják. Mások nem. Vannak gyors tanulók. Mások pedig lassúak. Vagy egyáltalán nem hat rájuk semmiféle "fejlesztés". Mégis ott van a művészethez való vonzódás.

Vajon mitől lesz valaki művész?
Sok éve teszem fel ezt a kérdést magamnak is és másoknak is... (van is rá pár válaszom :-) nemsokára megosztom veled)

Én például nagyon szerettem a rajzolást, a színeket. És halálosan untam a modellrajzolásokat. Ettől lélekölőbbet nem nagyon lehetett számomra kitalálni. Különösen, ha három hónapig ugyanazt az öregasszonyt kell rajzolni... Tiltakozik a belsőm. Nem ezt akarja kifejezni! Színeket kíván. Új embereket. Inspirációt. Örömöt.

Valami belülről kívánja kifejezni magát. Nyughatatlan vagyok, míg ezt nem teheti meg. Szerencsés esetben könnyű és egyszerű (vagy inkább gyors?) megtalálni hozzá a formát, amelyen keresztül kifejezhetővé válik. Nem annyira szerencsés esetben, sokféle médium kipróbálása szükséges. Vagy talán a médium feltalálása is hozzátartozik a folyamathoz? Időnként igen.

A titok? Csináld, amit szeretsz. Szeresd amit csinálsz. Merd megváltoztatni, ha valami nem szerethető. Merj hangszert váltani, merj anyagot váltani.
Csak abban lehetsz jó, amibe beleszerettél. Csak abban lelheted örömöd, amibe beleszerettél. Merj kísérletezni! Mit is veszíthetnél?

Minden művész útja más. Mégis van valami, ami közös: az a belső nyughatatlanság, ami kifejezni kívánja magát. Ami arra késztet, hogy kezedbe vedd az ecsetet, a hangszert. Ami szárnyalni kíván. Hagyd, hogy tehesse. Enélkül nem tudsz boldog lenni. Hiszen a művész már megszületett. A többi gyakorlás kérdése.

2009. nov. 12.

Az igazság a szíved közepén

Talán veled is előfordult már az, hogy egy hirtelen pillanatban, mint a villámcsapás, megértettél valamit. Lehet, hogy életed nagy problémájára láttál rá egy szent pillanat alatt. Lehet, hogy évek óta újra és újra játszott játszmára, vagy életed egyik szereplőjére. Megértetted, és már soha nem tudtál újra ugyanúgy nézni arra a "sztorira", arra a személyre. Valami teljesen megváltozott.

Gondoltál már arra, hogy honnan jön ez a megértés?
1 napja, 1 éve, 10 éve ... x éve hurcolod a problémát. Küzdöttél ellene. Le kellett győzni. Nem ment. Újra és újra előállt. Lehet, hogy már untad is nagyon .
És egyszer csak ott van az a szent pillanat. Amikor lelepleződik a játszma, a szereplő. És marad a valóság. Könnyű. Egyszerű. Nincs benne küzdelem. Mégis minden tökéletesen érthető.

Hogy honnan jön? Hol volt eddig? És tényleg ilyen egyszerű?

Itt egy lehetséges válasz:
Gangaji szavai ezek, fogadd szeretettel a fordítást!

Az egyszerű megnyílás pillanatában azt tapasztalod,
hogy bármi is az, amivel küzdöttél, nincs már ott.
Az igaz megnyílás feltárja, hogy amivel küzdöttél-
a probléma, a mumus, a sérülés- tulajdonképpen nemlétező.


A sztorit nem maga a megnyílás alakítja át, hanem a megnyílás
feltárja, hogy a sztori valójában nemlétező.
Az egyetlen dolog, ami a
sztorit fenntartja, az az ellenállás: a megnyílásnak való ellenállás.


És ami marad- amikor az, amitől féltünk vagy küzdöttünk eltűnik-, maga a Létezés nyitottsága, az igazság a szíved közepén.

2009. nov. 2.

Másnak lenni?

Szerencsés, aki a mai világban él. Soha nem látott mennyiségben vesznek körül minket történetek, amelyekből kedvünk szerint válogathatunk.
Ezek közül jópárat igyekszünk megmutatni a gyerekeinknek is. Valahogy így (is) adódik tovább mindaz, amit fontosnak tartunk.

Érdekes, hogy a meséink nagy-nagy elfogadásra tanítanak. Emlékszel a róka és a gólya történetére. Amikor az egyik a másikat ebédre hívja?
Vagy a sasra, aki a baromfiudvarban nevelkedett, és azt hitte, ő is csak egy baromfi?

Én most ráakadtam egy hasonló történetre. Eszkimó mese. A feldolgozása pedig csodálatos. (Homok-animáció)
Szerintem nem lehet elégszer elmondani: nem kell másnak lenned, mint aki vagy. Jó vagy úgy.
De hadd mondja el helyettem ez a történet:

2009. nov. 1.

Megszólhatsz... virágot az élőnek

Amikor megkérdezek embereket, miért is mennek ki a temetőbe, a leggyakoribb válasz ez:
"Megszólnak, ha nem teszem."

Éppen ezért megszólhatsz, felháborodhatsz, de én nem megyek.
Ugyanis nekem több sebből is vérzik ez az ünnep:

1. Először is el kellene hinnem, hogy van valaki, aki az elhunyt szerettemből maradt, "aki" ugye ott van (ott lakik?) a temetőben. Jó esetben, már csak a pora kerül oda.
Ha elhinném, akkor talán meg kellene változtatnom pár dolgot e szerint: mert kaphatna a szerettem a vasárnapi csirkecombból, meg ugye megmutatnám neki a frissen kötött pulóveremet is. Aztán kicsit lelkiismeret-furdalásom volna - legalábbis legkésőbb a fagy beálltával-, hogy az én szerettem mégiscsak a temetőben dekkol...

És ha nem hiszem, akkor marad az, hogy a kövek gyönyörű és drága virágokat kapnak.
Néha még villanyoszlop is kap belőle.
Szép szokás. Ebben a kultúrában kérem, megbecsülik a köveket. Nem baj, ha a gyerek lyukas cipőben jár, sok a halott, kell a virágra... (ezt a példát korábban egy előadásban hallottam, mesének hittem, és most, hogy élőben is találkozom vele, elámulok)- nem kell messzire menni, innen a szomszéd utcából való történet.

2. El is jutottunk a lényeghez: nehéz nem észrevenni a virágosok örömét. De ezen könnyen túl is lendülök, mert személy szerint imádom ezeket a virágokat, meg a többit is. Például szívesen látnám, ha minden hétvégén ekkora csokrokkal rohangálnának az emberek, hogy a saját vázájukat töltsék meg. Vagy megajándékozzák egymást.

4. Csendben nézegetem a pár napos őrületet. A rádióból gyászzene szól, negyed óránként emlékeztetnek, hogy milyen híresség halt meg ebben az évben. Akkor már inkább kutyaséta. Ott visz el az út, a temető mellett, tudod nem a főúton, hanem csak a mellékúton , nem fog az aszfaltot kapni sose. Nem is kell, a mezőre vezet. Hát majdnem a fejünkre szórják a gondos hozzátartozók a lekaszabolt leveleket. A kuka... ja... messze van. Drága virág, mécses, áhítat, kegyelet. ?

3. De ami ebben az évben kiverte számomra a biztosítékot, az ez: a temetkezési bizniszben érdekeltek konferenciája. (!) Minden évben egy-egy téma körül forog, ebben az évben a turizmus. (Jó, nem?) Nem viccelek! Járj utána, tényleg. Tényleg. Hogyan is tudnák rávenni az embereket, hogy minél nagyobb létszámban temetőbe járjanak? A válasz: Turistacsoportok
formájában. Temetőmarketing.
Lehet, hogy fekete humor, de nem tudok most jobbat: a túl sok halott annyira mégsem jó biznisz, hiszen az élők fizetnek. Tehát jöjjenek az élők.

Szerintem is jöjjenek az élők. Az édesanyámmal megegyeztem, hogy inkább életében kapjon tőlem virágot. A temetőbe nem fogok járni. Azt mondja, rendben. Azt mondja, nem kíván a temetőben lakni. :-) Én sem.

Szerintem kapjanak virágot az élők.

Amúgy pedig szívesen emlékezem a szeretteimre, amikor a kedvenc ételüket főzöm, az általuk oltott gyümölcsfáról majszolom a termést, a kezük munkáját terítem az asztalra, a kedvenc történetüket mesélem, vagy előveszem az emlékkönyvet, amibe beleírtak, vagy csak egyszerűen minden nélkül eszembe jutnak.