Miután olyan hatalmas és végtelen világban élünk, ami beláthatatlan és felfoghatatlan, próbáljuk a lehetetlent: felosztani a végtelent kisebb darabokra.
Ezeket a kisebb darabokat, úgy hisszük, már be tudjuk fogadni, meg tudjuk ismerni. Persze hibásan hisszük, mert a kisebb darab is végtelen, de ezt legtöbbször nagyvonalúan figyelmen kívül hagyjuk...
Szóval úgy hisszük, hogy az a kisebb darab már megismerhető, megfogható, alakítható, kontrollálható stb. Éppen ezért el is nevezzük valahogy, adunk neki egy címkét. Így lesz a világnak egy darabja orvostudomány vagy művészet és blogtér. Aki pedig azzal foglalkozik, lehet orvos, művész vagy blogger. Úgy általában.
Aztán persze precízebben is lehet alkalmazni a felosztást, mert akkor valaki megmondja, hogy hány könyvet kell benyalni adott idő alatt ahhoz, hogy orvos legyen valaki. És ha a latin neveket nem vágja, sajnáljuk, az a szerep már nem lehet az övé. Szóval bonyolódik az ügy.
Csak hogy a világ darabjai végtelenségük okán nem és nem férnek bele egy-egy korlátozott "dobozba", amire címkét ragasztottak. Ráadásul a világ darabjai, mint minden élő szervezet, állandó változásban vannak. Ezért előfordul, hogy a címkék mögötti tartalom igen megváltozik, míg a címke ugyanaz marad.
Például orvosinak pár száz évvel ezelőtt jóval más tevékenységet neveztek, mint manapság. És nem is nagy baj, hogy az érvágás, mint általános-mindenre-jó-megoldás kikopott... És csak bízhatok benne, hogy így lesz ez a mai világban alkalmazott kemoterépiával és sugárkezeléssel is...
Tehát az orvos fogalma mögötti tartalom igen megváltozott, ráadásul újabb és újabb címkék adódtak hozzá. Az emberek millióinak fejében lévő gondolatiság, vágy és elvárás pedig újabb adalék, ami tovább színezi a címkét, és ami speciális környezetet teremt. Mert a környezet elfogadása nélkül nincs semmilyen érvényes címke: Próbálj csak meg király lenni alattvalók nélkül.
Nincs könnyebb helyzetben a művész sem. Mindenre van benne példa és ellenpélda is. Még nehezebb fogalmakat alkotni, címkéket létrehozni. Különösen amiatt is, hogy a művészet alkotói gyakran nagy vehemenciával dobják le magukról a címkéket.
Talán a legkönnyebb helyzetben a blogger van, mert nem kell pár száz év mentális terhével megbírkóznia, hiszen 20 évvel ezelőtt még se blogtér, se blogger nem létezett. Ehhez képest elég szépen burjánzik a blogger-utálat és ellenzés...
Azt hiszem, kiderült, hogy mennyire képlékeny a címkézésünk. Ha nem tud stabil fogódzkodót adni, akkor mire alkalmas?
Praktikus célokra. Tájékozódásra.
Mint a szerepek a gyerekjátékokban.
Akkor most te leszel a cowboy, te meg ott az indián.
És inkább a kőművest keresed meg, ha falat kellene húznod, mint a tévészerelőt.
Így praktikus célok okán mások címkék mellett művésznek is hívom magamat. Nekem a művész szóval nincs problémám, és tisztában vagyok vele, hogy akkor van értelme, ha a környezet jól viszonyul hozzá, akkor működik.
Ha belekerülök egy társaságba, ahol praktikus vagy más okokból a fogalmat nem töltöm ki... hát akkor új helyzet van: mert akkor előrelátható a konfliktus és az utálat.
De ez is a játék része.
Praktikus okokból nekem nem okoz gondot, hogy akár egy másik címkét válasszak. Lehetek növendék, vagy tanítvány. Vagy hívhatom a többieket, hogy legyenek ők is művészek, és töltsék ki a fogalmat élettel.
Vagy megkérhetem őket arra is, hogy szóljanak, ha úgy látják, nagyon elhittem magamról a címkét.
Játék. Hát persze hogy az. Akkor könnyedén és szabadon használhatom a címkéket magamra és másokra, tudva azt is, hogy a címke ki nem fejezheti a lényeget.
Addig játék, amíg bele nem feledkezem, és el nem hiszem magamról teljesen, vagyis az identitásommá válik. Az pedig nem igazán egészséges, de erről már sokat beszéltünk ebben a blogban. Például itt. Meg itt is.
Ha pedig valamiért csak nem emlékeznék a játék voltára, abban biztos lehetek, akkor az élet majd fog emlékeztetni: azok által is, akik maguk is belefeledkeztek egy-egy cím-szerepbe.
1 megjegyzés:
ez de jó :))
Megjegyzés küldése